Lenyomtam ma egyedül egy rövidített Duna-gátat, nem ment valami jól, pedig jó volt az idő, ragyogó napsütés, tavasz, rövidgatya. Annyira meleg volt, hogy a gátról lefordulva muszáj volt innom a fingszagú záptojásszagú kútból, amit szerencsére még nem mentett meg Alekosz, így a megszokott mederben és minőségben folyt.
Mondom, nem ment jól, lefele teljesen szétesett volt a mozgásom, éreztem én, hogy nem jó, mert elfáradtam, és azon gondolkodtam, hogy a 28km-es tókör hogy a viharban fog így menne egyáltalán, nemhogy pannonfunkkal rivalizálva. A fordulónál kicsit odafigyeltem, próbáltam 90-es frekvenciával lépni kicsiket, és yi-chi módon acélosan húzni magam a láthatár felé, nagyjából ment is, a fáradtság szint maradt, de gyorsultam, és sokkal komfortosabbnak éreztem a mozgásom. Aztán a langyos gyógyvíz meg ez a hülye celeb teljesen összezavart, a maradék 4 kirin inkább filóztam, mint koncentráltam, nem is gyorsultam, pedig rendszerint hamarabb érek haza, mint le.
Ekkor jutott eszembe, hogy milyen jó lesz végre megállni. Majd, hogy milyen jó egy félmaraton után megállni. Tókör, maraton után pláne! Logikus következtetés, hogy akkor nem is a futás a jó, hanem az amikor abbahagyjuk, és ez annál jobb, minél többet futottunk előtte.
Úgyhogy várom, hogy megállhassak a Tóparti-futópartin befutó után, ősszel majd egy maraton után, jövőre meg ki tudja, talán egy YT50 után.
Idő: 01:14:24
Táv: 13.24 km
Tempó: 05:37
Utolsó kommentek