Nem voltam formában vasárnap reggel (valójában már napok óta), mikor elindultunk a rituális Velencei-tó körbefutásra. De ha már járt a szám, és megígértem Rrrókának, hogy elviszem, szóba se jött, hogy kihagyjam ezt a kedélyes eseményt.

Olyan hideg volt, hogy a kocsi hosszú km-ek után sem melegedett át, Tárnok után meg is kellett állnom, hogy kézzel kaparjam le a jeget a hátsó ablak belsejéről. Két rendőr egy civil autóban rögtön mellénk is húzott, hogy ellenőrizze ezeket a gyanús alakokat (Rrróka szerint segíteni akartak, persze). A futócucc szerencsére még nem volt rajtunk, különben be is vittek volna, mint köz- és önveszélyes elemeket, és semmi kedvem nem lett volna a vasárnapot a hűvösön tölteni, már így is át voltam fázva.

Agárdon sem volt melegebb, mégis szép számban összegyűltek az emberek, a végén lehettünk vagy százan, szervezőkkel együtt, plusz Pannonfunk. Milyen mohos kövek alól bújnak elő ezek az őrültek?

Felbukkant Zsolt is, aki a hagyományos Yours Truly futásaink (eddig kettő volt) állandó résztvevője, rutinos ultrafutó, úgyhogy hármasban vágtunk neki a 28 km-es távnak. Nagyon nehezen indult be a gépezet, éreztem, hogy csikorognak az  eresztékek – nem csak a hideg, de az edzetlenség és egyéb testi nyavalyák miatt. A start előtt készült jobb oldali képeken elég jól látszik a különbség kettőnk morálja között (Zsolt ígért közös fotót, ha elküldi, update! -- Elküldte, ld. alant!).

Két-három km után aztán kezdtem átmelegedni, ekkor már jólesett a futás, sőt, a fejembe vettem, hogy meg kéne előznünk Bitliszbá sporttársat. Rrróka mutatta is, hogy ni, ott lohol előttünk, én meg előre vágtáztam, mint egy eszement csikó, de nem ő volt. Történt mindez a velencei okmányiroda előtt, és miközben én pár méterrel a futócimbik (brr) előtt küzdöttem, ők sunyiban letértek a műútról, én meg mit sem sejtve rohantam tovább az előttem haladók nyomában. Állítólag kiabáltak utánam (na persze), de nem hallottam, mert a fülemben üvöltött a metál. Akárhogy is volt, innen már egyedül nyomtam, ami csak azért volt rossz, mert nem volt viszonyítási pontom, fogalmam sem volt, hogy Rrrókáék előttem vagy mögöttem vannak, nem beszélve Bitliszbáról. Pannonfunkban biztos voltam.

Habár nekem úgy tűnt, Rrrókáék balról levágták a kanyart, valójában én nyertem némi távot. Az alábbi elnagyolt mérés szerint  kb. 160 métert csaltam, Rrróka szerint volt az fél km is (vagy nyolc! Száz!). Itt kellett volna menni:

És itt mentem én:

Maga a futás elég eseménytelenül és fárasztóan telt, jobb-bal, jobb-bal. Hogy a továbbiakban ne tévedjek el, rácsatlakoztam az előttem futó sárga-fekete dzsekis srácra, aki jobb formában lehetett, mint én, mert eléggé megszenvedtem, hogy tartsam a köztünk lévő távolságot. Ez az érzés aztán végig elkísért: mintha folyamatosan nálam jobb futókat üldöztem volna, annak a halvány reménye nélkül, hogy utol tudjam érni őket. Engem viszont néha előzgettek emberek, de nem tört össze különösebben, ez egy ilyen műfaj, csak hajtottam magam előre.

A célban Rrrókáéknak a nyomát se láttam, úgyhogy arra következtettem, hogy tűrhető tempót mentem (az időmet nem mértem, mert óra nem volt nálam, a telefonomat meg dupla kesztyűvel macerás volt baszkurálni a startnál). Bekapcsoltam a kronométert, hogy majd a többiek idejéből kiszámolhassam a sajátomat.

5 és fél perc telt el, amíg Rrróka és Zsolt feltűntek, és ez pont elég volt arra, hogy közben az autót más helyre költöztessem, majd infantilis módon röhögve figyeljem messziről, ahogy Rrróka tanácstalanul álldogál a Mazda hűlt helyén. Priceless.

Miután kimulattuk magunkat a jól sikerült tréfán (nem), indultunk is haza, nehogy ránkfagyjon az áttizzadt cucc. Rrrókáék egyébként 2:27:45 alatt abszolválták a távot, vagyis nagyjából az áprilisi időmet futottam.

Maximális tisztelet mindenkinek, aki megkerülte a tavat vasárnap, de még inkább a szervezőknek/önkénteseknek, akik templomba menés helyett órákat toporogtak a hidegben, fagyos kólát kínálgatva az arra haladó vörös fejű futóbolondoknak. Pók Janó, többiek, köszi még egyszer!