El voltunk kényeztetve kíséret szempontjából a Velencei-tó körüli VI. Depónia Tóparti Futópartin, ketten futottunk és nyolc fő erősítette a logisztikai részleget, nem beszélve a három autóról, öt kerékpárról és egy babakocsiról.

Fél tízkor érkezünk az agárdi szabadstrandra, gyorsan megcsodálunk egy barátságos levelibékát, majd átvesszük a rajtszámot és leadjuk a szajrét a terülj-terülj asztalkámhoz. Öltözés közben hív Pók Janó, hogy hol vagyok már a startpisztollyal (ez a Hosszútáv Blog hozzájárulása a rendezvény sikeréhez). Előkapom a revolvert a kesztyűtartóból, mint a gengszterek, átvágunk a sportolók közt, igyekszem minél kisebb feltűnést kelteni vele. Kikaparom a töltényeket, csak egy maradhat, így is ideges vagyok kicsit, mi lesz, ha nem sül el, vagy éppen hogy felrobban, esetleg szájbalőnek vele valakit, istenbizony letagadok mindent, sose láttam. Át kellett volna ütnöm a sorozatszámot.

Most már késő, Bitliszbáékkal rövid csevely, aztán indul a visszaszámlálás, kettő-egy-bumm, minden oké, ámokfutás helyett csak sima futás – már akinek, mert mi még toporgunk Rrrókával, kaparja a földet, mint a csikó, de nem addig van, előbb biztonságba kell helyezni a fegyvert.

Abszolút sereghajtóként hagyjuk a hátunk mögött a startkaput. Azt gondolná az ember, ez már az elején demoralizál, de nem, valójában feldob, hiszen innen már csak előzni tudunk, sorozatban. Nagy a bolyosodás, s mi jól belehúzunk, hogy kikeveredjünk a sűrűjéből. Égő érzés a bal sípcsontom körül, igyekszem nem foglalkozni vele, el is múlik pár perc alatt. Nagyon megy most, a hőmérséklet ideális, új a cipő a lábamon, Rróka is jól bírja, vágta!

Megbeszéljük, hogy nagyon elfutottuk-e az elejét, de úgy egyezünk, hogy nem. Vérszemet kapok, Rrrókát cseszegetem a frissítőpontoknál, hogy ne tököljön, pedig csak inni-enni akar szegény, azért vannak ott. A 40-ik percben utolérjük Zsolát meg Sziszit, viszlát a célban, mondom nagy mellénnyel, még kicsit kiabálnak utánunk, de mi kidüllesztett mellkassal, büszkén haladunk tovább.

A 10-ik km-nél kiszámoljuk, hogy 5 perces km-ekkel toljuk, hoppá. Az új, aszfaltozott elkerülő úton futunk, határozottan kellemesebb, mint a korábbi műút. 1 óra 10 percnél beköszönt Rrróka legendás 1 óra 10 perces lábujjfájása, még bírja, bírja, de aztán muszáj újrakötni a cipőt, túl szoros, zsibbad, nem lesz jó, állj. Tartjuk az ütemet, mindjárt megvan a félmaratoni táv, de Rrróka már nem a régi, az utolsó cipőkötésnél túl sokat guggolt, merevek a lábai, sajnálom, cimbora, nincs nálam a pisztoly, lelőni nem tudlak, itt kell hagyjalak magadra. Pedig milyen jól jöttünk eddig, úgy látszik, félmaratonig vagyunk hitelesítve ebben az 5 perces iramban, biztos nem haragszol? Biztos.

Én sem vagyok már olyan fickós azért, bármennyire is szeretnék annak látszani. Hál'istennek a kanyarban feltűnnek a kerékpáros kísérőink, vidáman integetnek, fáradtan integetek vissza, mondom, inkább szórakoztassák a futópajtást, itt eszi a fene valahol a hátam megett. Egy pihenőnél Sziszi is lehagyott közben, kár volt arcoskodni, próbálom felfedezni magam előtt, hátha rá tudok akaszkodni, mint agár a bádognyúlra, de jól elhúzhatott, nem látom sehol.

Az utolsó 5 km-en már sokkal tisztább a terep, előzgetek pár embert, de inkább engem előzgetnek, biztos lassulok, habár nem érzem. Innen már beküzdöm magam, ha beledöglök is. Befordulok a strand felé, épp szembejön Sziszi, helló, aztán már csak a parkoló meg egy árokugrás (rossz helyen fordultam be, hiába, az oxigénhiány), célegyenes, kapu, érem, szerető hitves, megvan!

Kifújom magam, a fújás megy, a levegővétellel vannak gondok, az órámat is elfelejtem leállítani azonnal, úgyhogy kb. 2h 24' alatt volt meg a 28 km, plusz-mínusz fél perc. Bitliszbán szinte átesek, ott ücsörög az árokparton, már rég beérkezett, helló neked is. Rrrókára még várni kell pár percet, aztán megjelenik a kanyarban, felfújja az arcát a célfotóhoz (hogy ezt minek csinálja?), begyűlnek a kísérők is, együtt a csapat. Rrróka kicsit dühös magára, pedig két és fél órán belül volt, nem rontott a korábbi idején, pedig most még bele is sétált.

Élménybeszámolók, hátbaveregetések ("De biztos nem?" "Biztos."), házi muffin, kóla, alapos nyújtás, aztán lassan begyújtjuk a motorokat, indulunk haza. Próbálok nem gondolni a másnapi izomlázra, eldőlök a hátsó ülésen, mint egy nagykabát. Ringat az autó, az érem hűvös, belenyomódik az arcomba, most jó. Jövőre gyertek ti is!