Az ELTE futónagykövete Annamari (ismerős lehet a NyergesiSzomszédoló posztból), nemrég megkérdezte, merre menjen, ha félmaratont szeretne futni erdőben, sok szinttel. Jó lehet, hogy ez utóbbit én gondoltam hozzá, mert a Budai Kilátások 21 km-es távját ajánlottam neki, ahol majdnem 700 méter szintet lehet összeszedni a kilátóba felmászásokkal. Logisztikailag kicsit bonyolítja a túrát, hogy ez egy A-ból B-be pálya, Széchenyi-hegyi kezdéssel és Hűvösvölgybe érkezéssel, így BKV jegyre vagy bérletre is szükségünk lesz a szokásos terepfutó cuccokon kívül.
Amy most elküldte alapos beszámolójót sok képpel, Íme:
Egy meleg augusztusi reggelen indultam neki a túrának – futva persze – s mint a korábbiak, ez is jó ötletnek tűnt gondolati síkon. Néhány nappal korábban (kb. 2...) döntöttem úgy Róka javaslatára, hogy ezt választom egy gyalogtúra pótlására. Ha a futóagyam valamit elhatároz, hogy szüksége van rá, az úgy is lesz...
A túrához okostelefon kell a pontok rögzítésére, az útvonalat online térkép és az itiner segítségével követtem. Ha a szemem képes lenne szkennelni valószínűleg nem megyek el 3x rossz irányba és kevesebbszer veszem elő a térképet, de legalább tudom, hogy van hová fejlődni! Az indulásnál be kell lőni a geogo oldalán, hogy elküldje a telóm a lokációt. Persze ez sem ment simán, előző este check otthon, aztán itt derül ki hogy még se működik (hülye technika, véletlenül sem a felhasználó a béna). Egy kósza pillanatig azt hittem nem lesz túra – ... – de aztán a kezdeti nehézségeken felül kerekedve bele vetettem magam az aszfaltos körön induló kilátózásokba. (Azt mondják, hogy GPS kód olvasás nélkül is szabad/lehet futni! Őrült ötlet!!! :D - rrroka)
A csodás szombati napra kánikulát hirdettek, egy felhő sincs az égen. Így a legkönnyebb ujjatlanomat és a tuti rövidgatyámat választottam terepcipővel. Vittem magammal müzlit, zabszeletet és hypotoniás lötyit frissítésnek, kb 1 litert.
A könnyű kör után a Széchenyi-hegyről a Normafáig kihívás nélküli terepen lehet haladni, szinte egyenes. Ez itt a bemelegítés helye, a fákkal kísért úton kb 3 km-en át. (Itt még átértékelheted az életedet aztán indul az igazi hullámvasút.) Az emelkedőkön való felfelé futást hamar elengedtem, inkább nézegettem a kilátásokat. Az Erzsihez felvezető lépcsők előtt egyből kitértem, hogy megnézzem hová is megyek ma! Jól megjegyeztem a HHH képét, hogy a lelki szemeim előtt tartsam a mai programot. (Jobb lett volna a szinttérképet ugyanígy bevésni, dehát tapasztalatból tanulunk....)
Erzsihez lépcső fel, meredek sziklás út le. Futókkal találkozom, de valahogy mindenki csak szembe jön és lefelé, amikor én felfelé küzdök. Társaság nélkül jól megvagyok, csak magammal kell így vitatkozni és amikor pont nem figyelek lefelé, egyből majdnem le is nyomtam életem első terepseggesét... Az ismerős úton, jó lendületesen leértem a Budakeszi úthoz ahol vizet kellett volna töltenem, de annyira elégedett voltam a tudásommal, hogy jól elfelejtettem a vizet. Ami fontosabb volt, hogy tutira a kijelölt úton haladjak, nem mintha bárki is látná ezt rajtam kívül, de precizitás, kérem szépen! Parkolóban futó biccent, kulacs a kezében – az agyam továbbra sem kapcsol, csak felfelé a Hársra. Ahogy küszködök fel a következő kilátóba, rájövök, hogy már úgyis mindegy, a hegyen víz, bizony nem lesz... Szembe megint futó, hegyi zergéket meghazudtoló mozgással, hát bárcsak felfelé is így menne nekem. Csessze meg az emelkedő! Nem tudom értelmezni, hogy itt fut egy csomó ismerősöm a Balboán évente többször. Közben mantrázom magamban: Ez is beépül, csak beépül. Róka szavaival biztatom magam: te jól tudsz futni síkon, úgyhogy nem baj, ha nem megy felfelé, fuss az egyenesen. Oké, lássuk mire megyek vele. Végül használ.
A kilátókat szépen fogyasztom; nagy boldogságom a Makovecz-kilátó, ami a kedvenc kilátóm, ahonnan körpanoráma nyílik az övező hegyekre, beazonosítom a túra első és utolsó kilátópontját. Feldob. Lenyűgöz. Újra és újra.
Inenntől ismeretlen a terep: beérek a városba, csodálkozom, hogy ez is Budapest, II. kerület. Idióta futó kivetődik a dzsindzsából, aszfalt a talpa alatt és azt hiszi tudja merre tart. Beszentségelek egy autóba – ismét – véletlenül. Nem ő tehet róla, hogy nincs víz és nincs meg a kutas térképem, talán nem is veszi magára. Pont olyan érdektelen mint a pirosnál megálló autó. Én át a zebrán, villamos alatt alagút – amivel haza megyek majd – és a várva várt lépcsők.
Ez még megy fejből. Próbálok nem arra gondolni, hogy utálom minden egyes darabját ennek a csodás lépcsősornak, mert én választottam. Kútnak kellett volna lennie a lépcsők előtt az iskolánál. Nem láttam (már azt se). Csak no more lépcső, please! Soha véget nem érős... nem számít. A helyi macska gyorsabb nálam felfelé, pedig dagi... nem számít. Dejavou az utca, de az se számít. Nincs víz, az számít de nem pörgök rajta, mert innivalóm még van, épp tudom hogy elég, csak ez a meleg ne lenne. Valami folyton el akarja terelni a figyelmemet a felfelé szenvedésről. (Igen, innen már nagyon beleléptem az igazi emelkedésbe.)
Apáthy-szikla, rossz levegő, megjött a hőség. 12,6 kilométernél kéne tartanom, de már most több. (Az ilyen QR-kódos túrák távjára szokták mondani, hogy ennyi és ennyi, minimum. - rrroka) Innen kb. 360m szintet kell majdnem egyben megmászni. (RIP). Aszalódom az aszfalton egy kicsit, aztán ösvény megint. Hűsítő szellő, Erzsinek integetek, kép a kilátóponton.
Innen szép út nyílik: a korlátokkal védett kis ösvény, izgalmassá teszi a kanyargós utat a sziklafal oldalában. Az útvonal sokat változik, fás – elhullt faleveles, köves – sziklás, széles és keskeny utacskák, amibe próbálom nem beletörni a kisbicskám. Séta-kocogás-séta-anyááám-séta-levegővétel. Árpád kilátó. Innen fák keretezik az ismét kiváló kilátást, Citadella, Duna meg hidak.
No lehet még felfelé menni bőven... az út békés, árnyékos. Találkozok futókkal, bringással, túrázókkal, legalább nem vagyok elveszve. Egy kis kanyargással lassan elérem a HHH-ra felvezető utat. Olyan 5-600 méteres meredek rész ez, de már rég kitikkadtam, az agyam kifolyt... Itt eszembe jut a kovászos uborkám a bérlakás hűtőjében, de jól is esne most. Uborkasaláta illata csapja meg az orrom.. dejavou?! Aztán jön a rántott hús és a nyomott krumplit... Off, Amy... ez már nagyon off. ("Nyomott" krumpli? Az milyen...? - rrroka) Aztán megnyugtatóan tányérok csattognak. Hm. Nincs baj a fejemben, csak egy újabb vendéglátóegység. A víz kereső funkció bekapcsolt. A hegyen egy jó délibábos kékkút vár: elveszett túrázóknak, akik azt hitték itt fognak elszáradni. Telefonomat gyorsan besuvasztom a felső kis zsebbe (újabb útvonal keresésgyanús pillanatok után). A fejem egy másodperc múlva már a kút hűs vize alatt ázik. Plotty. Teló a kis áttetsző vizű tócsában hever, ömlik rá a csobogó friss víz. Álomszépen csillog, de kevésbé praktikus. Utána kapok, sutty ki a fűre. Már mindegy, csak tudjak róla becsekkolni... amúgy ”elvész” az egész túrám.... micsoda 21. századi gondolatok, el is szégyellem magam, de inkább élvezem a vizet, ami után 10 km óta sírok belül.
Enni is elfelejtettem annyira beakadt a víz. Az új Gömb kilátó igen menő, innen sok helyet látok amerre már jártam
Eszek végül, mert az is eszembe jut. Lassan tovább indulok, de nehezen találok vissza a kék útra, mert visszafelé kell menni. Még egyszer rontom el az utat a célig, „a sárga jól be jobbra az erdőbe” helyett, nem tudom értelmezni a balrát az itinerben, de nem akarok az aszfalton futni, hamar visszafordulok. A vége kellemes, erdőben lejtős, ereszkedős. Jól célbaérős. (Persze a vasúthoz fel kell mászni az út túl oldalán, de ez már részletkérdés).
A túra végén checkpoint, megkérdezi hanyasra értékelem a túrát... én ülök a kút mellett, és csak bámulom a képernyőt... Kellemes túra és útvonal, némi tapasztalat kell hozzá és minusz két kilométer. Akkor legyen: jövőre újra találkozunk, ugyanitt!
Utolsó kommentek