Valamikor télen szalagoztam a hendikep futásunk pályáját péntek este sötétben és majd össze tojtam magam egyedül a koromsötét erdőben. Emberként nyilván én vagyok a legveszélyesebb vadállat egy erdőben, de a csillag- és holdtalan sötét, a csend, az, hogy mindössze fejlámpám sugarában látok, folyton arra késztetett, hogy hátra nézzek, és hogy igen gyorsan rakjam azokat a szalagokat. Nevetséges félelmeim vannak, jutott az eszembe és arra gondoltam nem egy női versenyző teljesítette már A Kör 150 kilométeres távját a Börzsönyben, és annak bizony a fele éjszaka, és nem ilyen kis ikeás játék erdőben, mint a hendikep köré, hanem rendes rengeteg.

Meséltem is a csapatnak másnap, hogy mennyire fura, volt, nyilván azt mondták, hogy OK, legközelebb menjünk sötétbe erdőbe, de aztán (szerencsére) ez elmaradt. Az UTH is elmaradt (sajnos), így idén eddig kimaradt mindenféle esti kalandozás a vadonban, mindaddig, míg UB csapattársam, Zsuzsi egyik nap át nem küldte az éjszakai Szénás kör linkjét, hogy "Mit szólsz?". Azt szóltam, hogy a 19 órai rajt nem is éjszaka, de azért az este fél 11 körüli beérés már az, szóval menjünk!

A nyilvános eseményre meglepően kevesen jöttek el, Zsuzsi férje, Tomi csatlakozott az első szakaszra, a teljes távra rajtunk kívül még egy srác és maga az ötletgazda Kovács Gábor indult (25x teljesítő!). Perl Gergő szénáskör-gazda és cuki családja jött a rajtba látni a diliseket.

Nem volt hideg! Ilyen ez a nyár. Még jó, hogy számíthattunk arra, hogy bő másfél óra múlva lemegy a nap. A Paprikás-patak völgyéből kiértve elköszöntünk Tomitól (pizzát és radlert ígért a befutóra!), a srácokkal pedig megegyeztünk, hogy rugalmasan elszakadunk tőlük, kicsit tempósabb saját ütemünkben haladunk tovább. Az ismerős útvonalon hamar elértünk a zenélő kútig és az Örkény telefonfülkéig, itt kicsit pacsáltunk a Für Elise dallamára meg Zsuzsinak kódoltunk is, mivel neki ez az aranyérmes köre volt éppen.

Kis feleségemmel nemrég túrázva beszereztük ezt a legfényesebb medált, szóval én most partizánban/ingyenélőben toltam a kört.
Nagyon fura dolog sötétedő erdőben lenni, megváltoznak a hangok is a fény csökkenésével, átvált a hallásod "mi-mozog-ott" módba, és csörtetésektől egyből ugrik a pulzus egy tizest, még jó, hogy nem hoztam erre az útra pulzuspánt. Mire a második kódhelyre értünk lement a nap, Szent Iván éj után pár napig ez 20 óra 45 perc körülre esik, nagyon szeretem ezt a hosszú nappalos időszakot, legszívesebben minden naplementekor még kint nyüzsögnék valahol a tájban és igazság szerint akár reggel hatkor kint szürcsölném a kávém a hűs nyári reggeleken. (Ideális esetben a kettő között pedig nem lenne 8 óra irodai munka.)
Elkészítettem a "Futónő kódol szürkületben" című nagyszerű fotómat (féltáv, 2 óra), majd felsétáltunk a nagy dombon a kilátóig, miközben elköltöttük zabszeletből, gyümölcspüréből és langyos vízből álló egyszerű, de ízletes, szénhidrátokban gazdag vacsoránkat. A kilátóban zajlott az élet, mások is kijöttek naplementét nézni, a második emeleten pedig épp felépült a bivaksátor. 

Ennek az időszaknak a fényeivel a telefonok fényképezői nem tudnak sokat kezdeni, javaslom a szemünkkel tároljuk el a látványt ilyenkor, azért egy-két próbálkozást beszúrok ide.

Mire leértünk tök sötét volt, Zsuzsira felapplikáltuk a decathlonos "vasember" fedőnevű, brutál fényerejű lámpáját, én pedig fejembe húztam a Tikkát, ezzel a kettővel nappali fénybe tudtuk borítani a közvetlen környezetünket, így pikkpakk leértünk Nagykovácsiba. Kicsit hiányoltam a vadállatokat, elképzelésem szerint sötétedéskor megelevenedik az erdő, de csak macska szeme világított az árokban.
A legszivatósabb lassú emelkedős rész kellős közepén jött szembe egy terepjáró, tök rendesek voltak, megálltak, lekapcsolták a reflektort, mi is eltakartuk a lámpákat. Szinte hallottam a gondolatukat, "Hogy kerülnek ide ilyenkor futók!"
Egyik kedvenc elemem az egész pályán a "forgóajtó", olyan fura ilyennel találkozni az erdőben. Rögtön utána végre láttunk egy őzet, pár méterre tőlünk nyugodtan sétált a fejlámpám fényében. Néhány perc múlva jókora csörtetés hallatszott jobbról, de nem láttunk semmit, mindenesetre kicsit hangosabban folytattuk a beszélgetést, hogy legyen ideje a vaddisznóknak odébb állni, ha épp az ösvény mentén lenne dolguk.

A Szénásra felfele a távolban tomboló vihart csodáltuk. Félpercenként egy-egy villám festette vörösre a felhőket valahol tőlünk 20-30 kilométerre Pest déli részén. Lekapcsoltuk kicsit a lámpákat, megneveztem mind a három csillagképet, amit ismerek, aztán lerobogtunk a harmadik kódhoz. "innen már csak lejtő!" - mondtam én. "Nem szeretem őket." - mondta Zsuzsi IT szalagja. Kicsit rányújtott és óvatosan ereszkedtünk a továbbiakban. Tomi jött elénk és világította meg a kékre bevezető ösvényt, amit sötétben be tudtunk volna nézni. Biztosított minket, hogy megvan a pizza! Egy fél óra múlva megesszük, mondtuk.

A meredek lejtőn óvatoskodva megbeszéltük, hogy lehet, hogy a Salomon Speedcross helyett egy jókora csillapítással rendelkező Hoka Speedgoat jót tenne az IT szalag problémáinak, de azt is megállapítottuk, hogy az egy igen ronda cipő. A pénteki edzésen mesélte Nezumi, hogy Lubics Szilvi az amerikai Bigfoot 200 versenyre külön vitt egy Hokát a 20 km-es lejtős részre. Látom már, hogy a jövő a változtatható talpú cipőké lesz!

A célban nem csak Tomi, radler és a pizza várt minket, hanem Perl Gergő is, gratrulált Zsuzsinak, átadta az érmet, a hozzá járó Multinavigátor kupont és a Dr. Steinberger multivitamin italt, nyomatékosan felhívva a figyelmet, hogy hazafele ne fogyasszuk el egybe, ezt naponta, decinként kell fogyasztani, tapasztalat.

Bruttó 4:27, nettó 3:55 alatt mentünk körbe, és marha jól szórakoztunk! Próbáljátok ki ti is!
Mi már tervezzük ugyanezt a téli napfordulókor... :D