A befutócsomag kókuszos bocicsokiját majszolgatom, és azon gondolkodom, vajon első és utolsó maratonom volt-e ez. Tegnap azt mondtam nem kérek többet, most azért hozzáteszem: egy darabig. Tizenegy maratont maga mögött tudó tinédzser kori edzőtársam (akivel tavaly együtt előzgettük a zöld manót a maraton-váltós 20 kirim alatt) szerint, akivel a befutó után fogvacogva váltottunk pár szót, nemsokára már azt fogom tervezgetni, hogy mikor. Mert, hogy a maraton az ilyen. Kell az embernek újra, meg újra. Hát még nem tudom.

A rajtig a szokásosnál zűrösebben alakultak a dolgok, kicsit eltévedtem a kocsival, alig találtam parkolót, eleredt az eső, Derricket elvesztettük (7 kirin indult), Áron pedig szó szerint az utolós pillanatban ért  rajthoz. Lemúr Miki a rajt előtt el is keveredett tőlünk, mi pedig az utolsó egy perces visszaszámlálás alatt szögeltük fel Árira a rajtszámot, miközben a cipőjébe fűztük a chipet. Így utóbb átgondolva 9 óra 15 perckor meglódult az idő, hirtelen 9:45 lett és már szaladni kellet a rajtvonalhoz. Fene se érti. A rajt előtti magnéziumtablettát el is felejtettem kiosztani, pedig jól jött volna.
Szóval négyen vágtunk neki a maratonnak, Lemúr valahol előrrébb a négy órás iramfutó előtt vett fel rajtpozíciót, Dobzséval és Áronnal a a 4:30 tábla után probáltunk bejutni a kordonba.
Eldördült a rajt és itt hátrébb szokás szerint semmi sem történt, csak izgatottan vigyorogtunk egymásra. Aztán lassan megindult a tömeg, és röpke négy perc múlva áthaladtunk a rajtvonalon. Elköszöntünk Árontól, akivel a tókör viszontagságai után abban állapodtunk meg, hogy hat perces fölötti tempót próbál tartani. Mi pedig Dobzséval nekieredtünk a négy órán belüli időt jelentő 5:30-as kilométereknek. Egészen a Liszt Ferenc térig jutottunk, amikor muszáj volt kiállnom a bokrok közé egy pis-stopra (nem elírás), mert úgy éreztem menten becsövelek, és nem akartam cipelni. Dobzse lassan poroszkált tovább, én gyorsan brunyáltam, aztán utánasprinteltem. Hamar utolértem és innen együtt haladtunk jódarabig, nemsokára megelőzve a 4 órás bojt.
Meglepő módon nagyon hamar teltek a kilométerek, az egyik frissítőállomás jött a másik után, pedig ezek nagyjából 4 kirinként helyezkedtek el az útvonalunk mellett. A közös szakaszokon Lemúr Mikit kerestük magunk előtt, és Áront kutattuk mögöttünk, amikor megláttuk őket volt nagy kiabálás, fütty, pacsi, ördögvilla. :) Szerencsére ilyenből vagy öt volt a verseny útvonalán, így mindig sikerült egymásba erőt önteni.

Mondtam már hogy oltári szar, fos idő volt? A Lánchídon haladtunk, amikor az amúgy is folyamatosan szemerkélő eső, bedurvult, széllel párosult, és majdnem az Árpád-hídig szivatak minket. A budai oldal viszonylagos nyugalma után a pesti oldal rakpartján megint keményen a képünkbe kaptuk ezt a hideg párost, ha lehet még keményebben, mint odaát. Fúj. :(

Szóval Budán felfele megint összetalálkoztunk Lemúr Mikivel, aki már vagy 500-600 méterrel járt elöttünk, és valami olyasmit kiabált, hogy most kérdezzük meg, melege van-e a hosszúnadrágban. :) A fordító után Áront is szpottoltuk, pacsi, vigyor, megnyugvás, ezekszerint ő is rendben van. A rakpart lefele elég monoton volt, egyik frissítőpont  a másik után, egy kis diskurzus egy ismerős arccal, az edzésonline-os Eftomival, aki még nálam is többet beszél, és toltuk tovább. A félmaraton 1:54-en belül volt, amiből sima négy órás teljesítésre következtettünk. Eftomi szerint csak 30 körül kezdődik a maraton, akkor kezd el nyafogni az ember, és átgondolni, minek is jött ide egyáltalán, mennyivel jobb lenne otthon TV-t nézni, vagy bármi más tevékenységet végezni, ami nem jár több óra ázással kb. 15 fok hidegben.
A Lágymányosi-híd után 27 kirinél (ami a fordító miatt 28 is volt), a legjobb helyen tesóm és nagybátyám szurkolt, nagyon jó érzés volt látni ket, tesóm mondta, hogy érjük utól Lemúrt, húzzunk bele. Nemsokára jött is szembe az emlegetett, már majdnem egy kirivel volt előttünk, és még mindig volt ereje ökörködni. :) Visszafele tesóm csinált pár biztos díjnyertes fotót (Egyáltalán nem ért e géphez és a feje fölé tartva fotózott. Még nem láttam őket, de biztos jók lettek. :D UPDATE: most járt itt tesóm. kikapcsolt a gép, amikor minket próbált fényképezni), és fújta a ködkürtöt, szurkolt nekünk és mindenkinek.

A táv közben a vadidegeneket szurkolni látni is nagyon jó érzés, nemhogy barátainkat, szeretteinket. Rengeteg erőt adnak. Ha nem vagy futó, akkor is javaslom egyszer gyere ki egy versenyre buzdítani, garantáltan nem fogod megbánni. A külföldieknek 5-6 fős zászlós csoportok áléztak, és kámánóztak, és jópár magyar szurkoló is volt. Igaz az eső miatt kevesen voltak kint, és főleg a hidak alatt illetve a váltózónák körül koncentrálódtak, de én mindig hálásan vigyorogtam rájuk és integettem. Itt térnék ki a frissítőpontokon dolgozó lányokra és srácokra, akik 5-6 órán keresztül áztak rommá miközben nekünk osztogatták az isoitalt, vizet, banánt és biztató szót. Szerintem nekik nehezebb volt mint nekünk. Több frissítőpont személyzetének nem volt semmiféle esőkabátja. Köszi nektek! Köszi a szurkolóknak! :)

A Szabadság-híd felé közeledve már minden méter új rekord volt, valahol a Műegyetemnél hátunk mögött hagytuk a 28-as kilométert, az eddig futott leghosszabb távunkat. A híd még okés volt, de lefordulva róla a rakparton jött szembe a feltámadó eső és szél. Toltunk egy hatperc fölötti kirit, pedig eddig stabilan 5:25 körül voltunk, csak a frissítőknél mentünk le 5:40-re. Dobzse lemaradt pár lépéssel mögöttem, amikor hátranéztem intett, hogy menjek. 33 km fölött jártunk, már csak egy számjegyű kilométert volt hátra, és én nem éreztem az ilyenkorra jósolt maratoni falat, sőt a képembe kapott zuhé sem rontott a hangulatomat, bár éreztem, hogy az izmaimat megviseli. Igyekeztem nem lassulni jobban és sikerült 5:50-es tempót tartanom. A négy órás álomidő már nem volt kétséges, tudtam, hogy Dobzse is beér ez alatt, még akkor is, ha 6:30-ra lassulna. A fordító után kezdett javulni az idő, már alig esett, láttam Dobzsét is, rendben volt, kb kétszáz méterrel volt csak mögöttem, vagyis tényleg nem lassult sokat. Nekem viszont kezdett gondom lenni, a comjaim bármikor beálló görcsöt jósoltak. Azon gondolkodtam mit lehet ilyenkor tenni, de semmi nem jutott az eszembe. Igyekeztem tartani a tempót és a mozgást, mert éreztem, hogy egy tócsa átugrásakor, vagy egy járdaszegélyre fellépéskor beállhat a görcs. Eldöntöttem, hogy a frissítőknél is csak minimálisan lassítok, mert egy séta végképp beteheti a kaput. A görcs-érzés lassan múlt, a Nyugati-felüljárón is gond nélkül átkeltem, ekkor jött elő a másik nagy problémám: az egy óra tíz perces nagylábujj fájás a jobb lábamon. Azt már sejtem, hogy ilyenkor elzsibbad és ettől fáj olyan állatira, és azt is tudom, hogy ha minden lépés közben mozgatom kicsit a lábujjaimat, akkor jobb lesz, de a szétázott cipőben és a vizes zokniban ez szinte egyáltalán nem ment. Tudtam, hogy meg kell állnom szorosabbra kötni a jobblábas cipőmet. A 40 kiris táblánál meg is álltam és megpróbáltam. Nem tudtam előrehajolni, a combjaim teljesen merevek voltak, vagy húsz centi hiányzott, hogy elérjem a cipőfűzőimet. Továbbfutottam. Száz méter múlva éreztem, hogy muszáj megállnom és újra megkötni, a cipőm, mert iszonyatosan fáj. Megálltam. Rogyasztottam. Kötöttem. És tovább tudtam menni. Hú, de jó érzés. Franc se gondolná, hogy egy rajtnál jó meghúzott fűző 2-3 centit is nyúlik.
Innen már sima utam volt, vigyorogva haladtam a cél felé, buzdítva azokat akiket utolértem. Sokan voltak, akik ezeken az utolsó métereken már bele-bele sétáltak. A Hősök tere mögött ráfordultunk a célra, és jött az ilyenkor szokásos eufória. Két oldalt szurkolók sorfala, utolsó száz métert jelző kapu és célegyenes. Na ezért érdemes csinálni ezt az egészet. A kordonra mászva feltűnt kicsi feleségem is azt kiabálva: "Imádlaaaak!", adtam neki egy csókot, aztán nagy vigyorral befutottam a célba. Lenyomtam az órát: 3:54. Az nem is rossz! :)
Nagyon boldog voltam, még az sem zavart, hogy bohócok aggaták a  nyakunkba az érmeket (az embrek fele fél a bohócoktól, biztos, hogy jó ötlet volt?). Elvánszorogtam a befutócsomagért, ami most igen bőséges volt, bár a banánból kezdett elegem lenni, viszont vízből az eső ellenére is elfogatam volna dupla mennyiséget. Sok csoki, müzli, sör. Egy srác betakart egy nagy maraton logós nejlonnal, az nagyon jól jött, mert pillanatok alatt átfagytam. Ittam-ettem azonnal, a cipőmet viszont nem tudtam kikötni, meg kellett kérnem kedves feleségem, hogy csomózza ki, mert ment a lehajlás. Dobzse is befutott nagyon hamar (3:57), büszkén lapogattuk egymás hátát, aztán elspuriztunk átöltözni. A száz méterre lévő sátorig mintegy negyed óra alatt sikerült elsétálni... :) A ruhatár gyorsan működött, így hamar száraz gunyát húzhattunk, de cipőnk tocsógós maradt. A futó férfiak nagy örömére a szervezők elfeljtették angolul is kiírni, hogy ez a férfi öltöző, ezért álítólag jó pár külföldi hölgy is körünkben öltözött, én nem láttam.

Mire visszasántikáltunk Áron is befutott (4:37), vidáman, jókedvűen tömte magába a befutócsomag javait. A hidegre való tekintettel hamar elhagytuk a célzónát, szerencsére az eső már elállt. Lemúr Miki is meglett, ő olyan hamar beért (3:47), hogy még az éremre is volt ideje gravíroztatni. Búcsút vettünk fútótársainktól, bezsuttyantunk a gépkocsiba és elégedetten hazaközlekedtünk.

A lépcsőket még nem szeretem. A vízhólyagokat kiiktattam. A futócipőt legalább egy hétre elfelejtem. Mindenkinek büszkén mesélem az első maratonom. Egy holtpont, maratoni fal, szenvedés nélküli futást a szakadó esőben, jókedvűen, vidáman, jó barátokkal, és szuper szurkolókkal. Köszönöm Kincsem! Köszi tesóm! Köszi mindekinek! Szép volt srácok! :D

Az lehet, hogy tényleg a következőn gondolkodom?