- 2:38:15 alatt
- st: Van Canto - Hero; Pro-Pain - The Best of; The Misfits - Selectii; Volbeat: Rock the Rebel...

Dacolva a másnapossággal és a kialvatlansággal, vasárnap rendezett körülmények között körbefutottam a Velencei-tavat (tanulság a jövőre nézve: soha ne igyál sarki fényt, ha terveid vannak másnapra!). Ezt az eseményt is Pók Janóék szervezték, mint az áprilisit, de a mostaninak inkább családias örömfutás jellege volt, nem is számított "hivatalos" Tóparti Futópartinak. Azaz kevesebben voltunk (kb. 70-en), hiányzott a startkapu és ritkábban voltak a frissítési pontok. És ez így volt jó.

Ami viszont már nem volt annyira jó, az a kondícióm. Már a sukorói emelkedő sokat kivett belőlem, de az igazi holtpont a cél előtt kb. 5 km-rel jelentkezett. A pulzusom tartósan beállt 170 fölé, zsibbadt a kezem, folyt rólam a víz, és éreztem, hogy vörös a fejem, mint a cékla. Többször vissza is vettem a tempóból és inkább sétáltam 50-100 métert, amíg kicsit összeszedtem magam. Örök hálám annak az ismeretlen srácnak, aki egy ilyen leállásnál (az utolsónál) megveregette a vállam, és bíztatott, hogy "gyerünk, gyerünk". Kár, hogy pár percre rá aztán neki lettek gondjai a térdével, így le is hagytam a cél előtt.

Az időm nem lett annyira rossz (2:38, csak 5 perccel több, mint az áprilisi), de ijesztően kikészültem. Nem tudom felmérni, hogy a szombati másfél órás lovaglás, majd az esti dorbézolás mennyit rontott a teljesítményemen. Remélem, hogy sokat. Mert ha belegondolok, hogy egy maraton másfélszer hosszabb... Tegnap biztosan nem tudtam volna még 14 km-t futni, valószínűleg felrobbant volna a szívem, vagy ami még rosszabb, összehányom magam. Még habozok, hogy regisztráljak-e az október 4-i 24. Budapest maratonra.