Talán sokakat megdöbbent, de Linzben maratont futni sok szempontból jobb más, mint Budapesten. Először is, a hangulat. Habár osztrák sógoromtól megtudom, hogy a linzi autóstársadalom éppúgy gyűlöli a szervezett urbánus futkorászást és az ezzel járó útlezárásokat, mint a pesti, mégis nagyobb, lelkesebb tömeg szurkol a futóknak Hitler egyik kedvenc városában (270 ezer lakos a külterületekkel együtt), mint a magyar fővárosban (közel 2 millió ember). Kedves szokás, hogy a gyerekek kinyújtott kézzel várják a futót, hogy csapjon bele a pracliba. Nincs annál jobb energiabomba, mint 35 km és a halál között egy szép szőke árja kislánnyal lepacsizni. Távol álljon tőlem, hogy valami transzcendens erőátvitelt képzeljek a dologba, de tény, hogy működik. A kertvárosi részen a nyugdíjasok üdítőt, sört, süteményt kínálnak a futóknak, amatőr zenekarok ülnek ki önszorgalomból a járdára húzni a talpalávalót (mondjuk ezt sokszor kihagytam volna), pomponlányok rázzák a ráznivalót, lakossági összefogás van. 

A futók viszont halálosan komolyak, itt vérre megy a játék. Nem szólnak egymáshoz, merev arcéllel feszülnek bele az ellenszélbe. Jelmezes futót csak egyet láttam, egy playboynyuszinak öltözött szakállas fiatalembert, gondolom, az efféle bohémságok nem férnek bele az osztrák pedantériába és teljesítményhajszába. 

A gyakorlatiasság a rajtszámoknál is jelentkezik, zöldet kapnak a maratonisták, pirosat a kisebb távot teljesítők és sárgát a váltósok. Mindegyiken jól olvashatóan írja a viselője vezetéknevét, ez egyrészt azért jó, mert az ismeretlen polgárok névre szólóan biztathatnak, másrészt személyes dimenziót visz abba a szituációba is, mikor újraélesztésnél a mentős igyekszik visszatartani a delikvenst a fény felé való meneteléstől. A rajtszám hátán alapos kérdőív érdeklődik telefonszámokról, vércsoportról, allergiákról, ezt lelkiismeretesen kitöltöm, sose lehet tudni. 

Frissítőpontok 4-5 km-enként vannak. Fokozatosan vezetik be a javakat, eleinte csak víz van, meg talán izoital, később banán és kóla is kerül. Süteményt, kekszet, szőlőcukrot el lehet felejteni. Banánügyben is praktikusak, félbevágott banánokat kell elmarni héjastól, így nincs maszatolás a megpuhult darabkákkal a csúszós tálcán, ellenben stratégiai pontokon el lehet helyezni a banánhéjat, kis szerencsével az utánunk jövő jól odakeni magát, egy-null. Hasonló elv áll amögött is, hogy vizet pohárban és félliteres palackokban kínálnak, ez utóbbit gondosan vissza kell zárni és eldobni a pályán, hátha reáhág a sporttárs. Futás közben, túlhajszolt, merev bokával kellemetlen tud lenni az ilyesmi (nekem szinte összejött egy nagy odapicsázás baleset).

9-kor indítják a mezőnyt. Nem egyszerű megközelíteni a helyszínt autóval, megtesszük, ami emberileg elvárható, onnan gyalog, legalább megvan a bemelegítés is. Ami a meleget illeti egyébként, szerencsénk van, mert előző nap erős szél és hideg borzolta a kedélyeket, a nagy napra meg szélcsendet és 16-18 fokot ígértek, tökéletes futóidő. Nem győzöm áldani az eszem, hogy rövidnadrágban jöttem. A sógorok nem szégyenlősek, gátlás nélkül hugyoznak telibe tököt-paszulyt, én se maradhatok el tőlük virtusban, beállok a sorba, aztán a 3:30-4:00 órás szektorba. Mindjárt indulunk, lekapom a melegítőfelsőmet és kedves kísérőmnek nyújtom. A többiek jóval lazábbak, dobálják szanaszét a ruhadarabokat, gondolom, mások majd levizelik, a Vöröskereszt pedig összeszedi, kimossa és küldi a lárvaházba. A napi jótékonyság is megvolt.

Drei-zwei-eins, startolunk, legalábbis akik elöl vannak, nekem 4 és fél percembe telik, míg áthaladok a startkapun. Rengetegen vagyunk, csak kerülgetem és kerülgetem az embereket, Bitte jobbra, Entschuldigung balra, nehéz így felvennem a ritmusomat. Talán jobb is, legalább biztos nem futom el az elejét, igaz, a sok szlalommal még pár száz méter pluszt is összeszedek, meg stresszelem is magam a sok bukdácsolással.

Így telik el az első 10 km, végül is nem vészes, csak ha beszűkül a pálya. Aztán a 10 km-t futók jobbra el, mi balra, és máris sokkal szellősebb a mezőny. A pálya hál'istennek nem, az idő továbbra is csodás, a hidakon van némi szél, egyébként csak a hűvös délelőtti verőfény. 

Itt még nem gondolok semmire, próbálok nagyon laza lenni, amíg tudok, de legalább a félmaratoni távig. Térdek berogyasztva, hosszúlépés, a kézfejem mint két döglött hal. Biztos hülyén nézek ki, amit csak tetéz az idióta kalapom, de nem bánom, úgysem ismer senki (ezért jó idegenben futni!), és érzem, hogy jó tempóban haladok. A kalap pedig aranyat ér, nem csorog az izzadtság a szemembe, a karimájára kezd kiülni a sóvirág.

A félmaratoni időm 1:44, ami lehetne kevesebb is (hol van ez Rrróka legendás 1:39-étől?), de nem sokat számolgatok, még bőven van bennem spiritusz, haladjunk! Jó lehet az iram, mert elhaladok kis családom előtt (immár másodjára), és nincs még kéznél a fényképezőgép, integetek, bocs, nem állok meg egy fotóra, ez csak azt jelentheti, hogy gyorsabban jöttem, mint számítottak rám, fasza.

Most érünk ki a wasserwaldi részre, ez árnyas, parkos kertváros. Megjelennek az első homokszemek a gépezetben, már nem vagyok annyira friss, de a 28. km-nél (ennyi a Velencei-tó kör) rájövök, hogy a részidőm 2:18, vagyis gyorsabban futok, mint valaha! Csak nehogy pont ez legyen a baj.

Muszáj megállnom könnyíteni magamon, elszáguld mellettem az az oxigénezett, rövidhajú nő, aki már km-ek óta kering a látómezőmben, mint valami nagyra nőtt, emancipált darázs. Nem baj, kisanyám, utolérlek, nu zájec, págágyi!

Persze könnyebb elgondolni, mint megcsinálni. Hiába mondogatom magamban a mantrát, amit már jó pár éve, hogy "Harmincon túl is van élet", alig bírom tartani az iramot. Ímmel-ámmal előzgetek, de inkább mellettem húznak el a futók. Szeretném azt hinni, hogy ezek mind sárga rajtszámos, friss váltósok, hál'istennek hátul nincs rajtszám, mert így nem csalódok. Úgy vagyok, hogy a következő háromnegyed órát örömmel kihagynám az életemből, legszívesebben teleportálnám magam a célba, de nem bírom kikapcsolni az agyam, meg kell élni minden percet. Szenvedek, na, nincs ezen mit szépíteni. Ha 6 perces km-ekre lassulok le, akkor is jobb idővel fejezem be, mint tavaly a pestit, de hát épp ez az, csak nem kezdek itt tökölni, mikor egyéni csúcsot futok!

Megállni, belesétálni nem szabad, a frissítőpontok után is nehéz már belerázódni ismét, egyet könnyelműen ki is hagyok, ami ebben az állapotban olyan felelőtlenség, mintha Massa nem állna ki kerékcserére. Azért futok-futkorászok, ahogy tudok, találok a zsebemben egy magnéziumot, bedobom, döglött lovon a patkó. 

Segít, hogy visszatérünk a belvárosba, egyre sűrűbb a szurkolótábor. Az utolsó km-eken már nyugodt vagyok, nagy baj nem történhet, teszem egyik lábam a másik után, igyekszem nem összekeverni. A kis család ezúttal résen van, fotóznak, gyorsan lekapom a fejemről az idétlen kalpagot, diadalmasan próbálok mosolyogni, de félek, hogy csak egy fáradt vicsorgás sikeredett. 

A cél előtt pár száz méterrel hatalmas hányás hever a pálya közepén, valakinek küzdelmes finise lehetett. Színeset ásított, mondták nálunk a bentlakásban. Elkezdek röhögni, mint egy eszelős. Az oxigénezett hajú csaj itt dobálja a farát az orrom előtt, már szétesett a mozgása, magamba nézek egy pillanatra, hátha találok még némi tartalék energiát, és igen, ott van, összeszorítom a fogam, elhúzok mellette és egy másodpercet ráverve, bevágtatok a célba.

Az időm 3:30:49, 17 percet javítottam a tavalyi (eddigi legjobb) maratoni teljesítményemen!

Megkapom az érmet és az obligát nájlontakarót. Érdekes módon nem is vagyok annyira kikészülve, még tudok járni. Hullámokban jön az endorfin, hagyom, hogy sodorjon a kijárat felé. El vagyunk zárva a nézőktől, mint a gladiátorok, kaja, pia, masszőrhölgyek, minden van, de most először kiderítem, képes vagyok-e guggolni, aztán felkutatom a családot.

Az elején bosszankodtam, hogy nem volt póló a rajtcsomagban (szeretem az efféle trófeákat, gumimacira bezzeg van pénz!), de most jövök rá, hogy pólót csak az kap a végén, aki lefutja a távot. Írja is rajta nagy betűkkel, hogy "Finisher". Nem ám csak befizetjük a nevezési díjat, aztán egész évben maratonos pólóval menőzünk a parkban. Ha kihullasz a sorból, lehet próbálkozni jövőre, viszlát.

989-en értünk célba, ebből a 357-ik vagyok, az erős középmezőnyben. Hogy hányan indultak, arról nem szól a fáma, a poroszos fegyelem nem számol az elhullókkal, a történelem szemétdombjára kerültek.

Némi elégedettséggel tölt el, hogy én helytálltam, ezzel is öregbítve a magyarság hírnevét ezen a távoli vidéken. Összesen 9 magyar indult, az én 3 és fél órám a második helyre volt elég, bizonyos Toth Thomas 2:30:47-tel képes volt ötödik helyen végezni két kenyai, egy osztrák meg egy horvát mögött. Gratulálok neki így ismeretlenül is!

Szóval így állunk. Azóta eltelt két nap, és már a lépcsőn is fickósan járok-kelek. A hétvégén jó lenne leugrani a gátra egy átmozgatásra, hátha ráér Rrróka. Fussatok velünk ti is!