A Balaton Félmaraton siófoki versenyén 4:34-es átlagtempóban, 48:10-es első körre, sikerült 48:19-es másodikat tolnom, így két és fél perccel megjavítottam 2007-es, 1:39-es rekordomat. A hosszútáv blog új félmaratoni legjobbja: 1:36:29.

Feleségemmel egy óra  kellemes kocsikázás alatt leértünk a színhelyre, az autópálya szinte üres volt. A versenyen több ismerőssel is sikerült találkozni, bitliszbával, Enikővel és magával a nagy DK-val már a leparkolásnál összefutottunk. Én a verseny előtti izgulásban nem vagyok jó terefere partner, spuriztunk a versenyközpontba a rajszámért, sajnos nem is futottunk össze később. A versenyközpont felé viszont felismertek! Saaby törzsolvasónk és kedvese jött szembe, rajtszámmal, ámde átfázva. Váltottunk néhány szót, biztattam Saabyt, aki első félmaratonjára jött, de tényleg nagyon zaklatott vagyok verseny előtt, így léptünk tovább. Rajtszám, chip, póló, pisi. Átöltözés. Bemelegítés. Pisi. Bemelegítés folytatása. Izgulás.
Sokan voltunk, a szípker szerint 3000 futó jött el, igyekeztem minél előrébb állni, így pár méterrel az 1:30-as táblától startoltam, mert rossz tapasztalataim vannak a szűk utcán kerülgetéssel, és nem akartam magam egy ilyen tétversenyen idegesíteni. Két kulacs citromos-mézes feketetea fityegett az övemen, frissítőpontoknál még csak lassítást sem terveztem, mert nem akartam se a 3 fokos isoitalt az orromba önteni, se pedig az ilyenkor kialakuló forgalmi helyzet miatt tempót váltani. A rajt után hamar tisztult a mezőny, beálltam utazótempóra, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez 4:35 alatti ezreket jelent. A tervezett csúcsdöntéshez 4:38 elég lett volna, így amikor csak a hatodik kirinél csúsztam ki ebből egy mp-el, kezdtem megnyugodni. A komfortzónám határán futást jelző oldalszúrást csak egyszer éreztem nagyon kicsi ideig, így már tudtam, hogy nem fogom elfutni az első kört, akkor sem, ha néha-néha 4:30 alá is benézek. Szélesen vigyorogva integettem hát  a rajtnál fényképező kicsi feleségemnek, és úgy döntöttem ideje kicsit rákapcsolni. 12 kirinél a talpalávaló nótáimhoz léptettem a zenebonát a Lemúr Miki-féle Audioslave nyugijáról, és a dübörgő ritmusok, valamint az endorfin hátán stabil 4:30-as kiriket kezdtem futni. Nem is lassultam egészen 17 km-ig, ahol megszűnik a járda, és füves strandon kell bukdácsolni, ami az én zsibbadó lábujjamnak magát a poklot jelentheti. Nem tudom minek köszönhetem, de  a körömágyamba ilyenkor késként hasító kínzó fájdalom teljesen elkerült, mindössze némi zsibongást éreztem. Ennek ellenére belassultam, jött egy 4:48-as 18-nál, majd kettő 4:40 körüli, és ez már hajrának számított, mert legalább nem jelentett további lassulást. Tudtam, hogy jó idő lesz, de azért szépen akartam befejezni, így nagyon összeszedtem magam, mondogattam, hogy ha itt tartom magam, akkor az utolsó kirin úgyis bevisz az örömmámor, nem szabad tartalékolni. Végül 4:34-es hajrát hoztam összes, és azt kell mondjam, nem estem össze a célban, mint ahogy arra számítottam. Ez a pár végső km szenvedős volt, de úgy egészében nem futottam hullává magam. Ez biztos annak köszönhető, hogy nem hagytam, hogy a nagy lelkesedésben elfussam az elejét.
Nagyon helyesen a célban egyből le lehetett adni a csipeket, nagyon helytelenül viszont csak a maradék isoital és víz fagyoskodott az asztalokon. 10 perc alatt úgy rámhűlt az átizzadt szerelés, hogy fogam vacogott, így szó sem lehetett arról, hogy az eredeti tervek szerint ismerősöket keressünk, vagy várjunk a célban, hanem elspuriztunk a kocsihoz, ahol egy minden erotikát nélkülöző férfisztriptíz során száraz gúnyát öltöttem, majd bevágódtunk az autóba és csutkára teker fűtéssel jöttünk hazáig.