Vasárnap elloholtam a gátra, Lemúr Miki nem ért rá, Izmitomival pedig nem cseréltünk kontaktot, így egyedül toltam a chifutást lefele. Tök jól esett, jól is ment, finom napsütés, finom futás. A gáton aztán egész sok futó, félve intettem oda egy yetiszerűen szőrös alaknak, aki a gát tövében futott egy szál rövidgatyában, ki tudja, talán biztatásnak veszi, bátrabban köszöngettem a szembejövő futólánynak és a kutyás bácsinak, aztán feltűnt egy ismerősen hatalmas alak, vigyorgott, én is, hát nem Izmitomival futottam összes! Füles ki, röviden stratégiai egyeztetés, megvár a gát elején, sietek, és megyünk még egy kört. Siettem is, idáig 5:20-as tempómat lenyomtam 4:50 körülire, egy hosszt meg egy kicsit csak kibírok így, ki is bírtam, az embereket kellett kicsit kerülgetni, meg tapsolva kurjongatni, hogy pálya!, mert nagyon el voltak merülve a napsütésbe, gyereknevelésbe, műanyagmotor cipelésbe, ezt természetesen elnézzük ilyenkor, hisz magunk is élvezzük a tavaszt, mint lakótelepi kutya a mezőt.
Izmivel aztán kényelmesebb 5:50 körüli tempóra váltottunk a következő körön, jól megbeszéltük a világ dolgait, hogy nehéz az utódokat menedzselni és a futást összehozni egyszerre (én ehhez persze egyelőre bölcsen bólogató kívülállóként), valamint a stabil cipők kopását, meg a sportsérüléseket. Az IT szalag megóvásáról és a jó lábtartásról azóta a chifutás könyvben is olvastam egy érdekeset, majd ezt később még lehet, hogy bővebben kifejtem.
Izmitomi aztán jó fej volt, beengedett undorító izzadt testtel is a családi autójukba és hazafuvarozott, abban maradtunk, hogy hétvégén délután már tényleg összehozunk egy Lemúros közös futást (Miki, mostmár tudsz róla, prezentáljatok időpontot, én meg majd rugalmas leszek :) ).
Ez volt a vasárnapi összefutós rész, ma meg jött a hazafutós. Kitaláltunk Andival, a  feleségemmel, hogy elbringázok elé a bkv végállomásra, az a Sárd utcai útvonalam végén van, ott meg cserélünk, ő kerékpározik egy kényelmeset hazafelé, én meg futok egy könnyű ötöst. A cangás szempontból izgalmas dombok, a nagy forgalom és a vadul túró érdi csatornázók kicsit megbonyolították a dolgunkat, kerülnünk kellett a városközpont (régi érdi nevén "a falu", fogalmam sincs miért nevezzük így, de anyukám mindig azt szokta mondani "lemegyek a faluba") felé, ahol a körforgalmakat ölelő zebrákon a futó csak könnyű léptekkel átlibben, de a bicikliről illik leszállni, valamint  a vasúti pirosnál is érdemes megvárni amíg a türelmetlen autósok lelépnek, mint hogy fél centire ráhúzzanak egy szűk előzés után.
Könnyű kényelmes futás, fél óra, kicsit több, mint öt kiri, máskor is megjátsszuk, sőt keresünk más útvonalakat is, hátha van kicsit hosszabb, nyugisabb.