Rég kaptunk beszámolót versenyről, nemrég azonban Beton Nt hívott minket Kolozsvárra, a Vodafone Cluj Maraton-ra, hogy fussunk velük egész- avagy félmaratont. Az invitálást sajnos nem tudtuk elfogadni, annak ellenére sem, hogy futóblog sztároknak titulált minket (teljesen jogosan), de rábeszéltük, hogy írjon egy beszámolót erről a másodszor megrendezett versenyről.

Kolozsvári maraton

Miután a Hosszútáv-blog két szerkesztője mondvacsinált okokra hivatkozva lemondta meghívásomat (Jövőre megpróbáljuk! - rrroka), úgy döntöttünk, nem engedünk a rossz ómennek és mégis nekivágunk Erdély legrangosabb futóeseményének, ahol még kenyai és etióp futók is futnak (mert olyan rangos).

Tudni kell azt az itteni futókultúráról, hogy nincs. Vagyis születőben van... idétlen, esetlen, vérszegény, mégis kis türelemmel és jóindulattal szerethető. Mi egy kisvárosban és környékén szoktunk futkározni; rendszeresen ránkhúznak, jóindulatúan vigyorognak (hülyének néznek), figyelmünkbe ajánlják a kapálást, mint kellőképpen fárasztó dolgot – idővel sem a megértés, hanem a megszokás hallgattatja el őket. Azt gondolná az ember, hogy nagyvárosokban, ahol nap mint nap látnak futóbolondot, toleránsabbak az effélékkel szemben, de nem. Az autósok dudáltak, veszekedtek a rendőrökkel, bemutattak, beszóltak, stb... (Biztos pestiek voltak... - rrroka) bizonyítandó, hogy nem az autós ilyen alantas faj, néhány futó megállt és visszamutogatott neki – ezzel bizonyítva azt is, hogy nem időre, hanem csupán kedvtelésből futnak. Mindez egy különös bizsergést, egy érdekes alaphangot adott az egésznek.

Kolozsvár szép város. Jó benne futni. Nem vagyok az, aki árpádsávos boxeralsóban nagymagyarország térképpel takarózik éjszakánként, de azért magyarként egy kicsit jobb futni Kolozsváron – a városban, melynek múltjához épp annyira tartozik hozzá magyar múltja, amennyire azt szeretnék lemosni róla. Jó elfutni a nemrég felújított Mátyás szoborcsoport előtt, a régi magyar opera előtt, jó azt érezni, hogy itt itthon vagyunk.

A versenyről objektíven: kicsit korán van a rajt (9:15), ezért áprilisban nehéz jól felöltözni (Az afrikai futók úgy be lehettek öltözve, mint Lemúr Miki a tókörön. - rrroka). A 10,5 km-es pályán szinte végig futottak szembe is, így lehetett tartani az ismerősökkel a kapcsolatot, vagy végig lehetett nézni, hogy egy magabiztos és derűs arc másfél óra alatt hogy változik fokozatosan az életéért küzdő statisztává a Die Hard 5-ből. A befutó nem volt igazán átgondolva. A váltózónába érkeztünk be, ahonnan szabályosan elkergették a beérkezőt – angol tudósok megállapítása (lehetne): egy hosszú futás után érzelmileg jobban rezonál az ember a durva hangokra. Az befutócsomag más versenyekhez képest bőséges volt: műzliszeletek (3-4), víz, alkoholmentes sör, a rajtszámhoz pedig mindenki Isostar szeletet kapott és technikai pólót a szponzor logójával. Ez a kb. 3000 HUF-os félmaratoni nevezési díj mellett befektetésnek sem rossz (Ez nagyon korrekt ajándék, mondom én, hogy jövőre..! - rrroka). A díjazás szintén az átgondolatlanság jegyében zajlaott. Ugyanannyi volt a félmaratoni díjak összege, mint a maratoni távon. Ezért fordulhatott elő, hogy a félmaratoni mezőny erős volt, míg a maratoni gyengének mondható.

Mi kilencen érkeztünk a versenyre, velünk volt Dezső Sándor hódmezővásárhelyi BSI futónagykövet is. A fiúk jó – 3 óra körüli – maratoni időt futottak. A lányoknál kettős magyar győzelem született. A szegedi Kiss Ágnes állt a dobogó legfelső fokán, míg a velünk érkező :) Varga Éva orosházi futó 3:12-es idejével a dobogó második fokára léphetett fel. (Gratulálunk! Elég jó időket szaladtatok... - rrroka)

Köszönjük! :)