Annyira megragadott Bitliszbá és a többiek terepfutós beszámolója, hogy nekem is muszáj volt valamit kezdenem a sok betonon futás után, így pénteken az Anna-hegy és a kilátó felé vettem az irányt, nagyjából azt az utat megcélozva, amit nemrégiben Lemúr Mikivel is lefutottunk.
Ez egy szép dombos a pálya, az erdőig végig emelkedik, és ezt tulajdonképpen a kilátóig sem hagyja abba, csak azért választottam két felé, mert az erdőig van adatom a szintről, ami a futótérkép szerint 283 méter, nem nagyon sok, de nem is nagyon kevés, pont annyi, hogy az ember egy ilyen szép májusi napon örül, amikor végre beér az árnyékba az erdő fái alá. Most először érzem valamilyen GPS kütyü hiányát, mert a piros turistaútvonalról nem találok sehol használható térképet, vagy más mérési lehetőséget, ha valaki tud olyat ami működik, légyszi írja be kommentbe. Gondoltam veszek egy Budai-hegység térképet, de úgy néz ki arra már nem fért rá Érd és környéke, szintén várom a megoldásokat, hogy offline térképbe hova is tartozhat az Érd-Sóskút és környéke régió.
A térképen tehát csak úgy bekattintottam a legvalószínűbb útvonalat, a piros pontos követése helyett, beírtam 15 kirit az edzésnaplóba, de nem hiszem hogy mindössze 5:53-as átlaggal tepertem volna, mert nagyon jól esett a futás és sokkal tempósabb érzés volt a fák között kanyarogva, a dombokról lefele visszaadni a szintet pedig 5 perc körüli tempóban szoktam, most is 4 perccel hamarabb értem le, mint fel.

Lemúr Mikit is megcsapta a terepfutás hangulatának szele, mondta hogy vasárnap kocsikázzunk ki Sóskútra, ahol egy szép nagy dombban van pár megkezdett kőfejtés és egyéb barlang, remek kirándulófutás lehetőségét vetve fel. Nem biztattam nagyon a részvétellel éjszakába nyúló italozós hússütés miatt, de aztán, bár a partin jól fogyott  a szesz, valahogy mégsem lettem fejfájós-egésznapfekvős, így háromkor bepattantunk Lemúr öreg verdájába, és elautókáztunk Sóskútra. Kicsi feleségem is velünk tartott, az egy óra futásunk alatt ő egy jókora sétát tervezett be. Bemelegítésnek megnéztük a fejtés a hegy oldalában, majd felrobogtunk a dombra és le a túloldalán a kálváriák között, azt latolgatva merre is tovább.

Itt is találtunk piros turistajelzést, azt nem tudom van-e összefüggés az innen vagy húsz kilométerre lévő anna-hegyivel, mindenesetre követtük és bevitt olyan dzsindzsába, hogy Lemúr Miki idegen nyelven tett fel nekem kérdéseket, aztán pedig valakinek a hátsó udvarában kötöttünk ki. A gazda szemrebbenés nélkül vette ezt tudomásul, úgy látszik mások is ide szoktak kilyukadni, nem egyedi az esetünk. Végül eldöntöttük, hogy a lovarda felé vesszük az irányt, így a turistaútról a házak között kanyargó műútra tértünk át. A takaros és feltűnően nyugis falut hamar átszeltük, bekanyarodtunk a lovakhoz, körbesétáltunk, persze csak tisztes távolból szemlélve ezeket az óriási jószágokat.
Megpróbáltunk a mezőkön vezető földutakon visszakanyarogva eljutni az indulási pontunkhoz, de ahol nekünk leginkább jobbra kellet volna menni, ott az út balra kanyarodott, így átvágtuk magunkat a kaszáló térdig érő füvén, terepfutásról volt szó elvégre, és szembe találtuk magunkat egy kerítéssel, tetején két sor barátságos szögesdróttal. Lemúr Miki bátran vette az akadályt, én "nem tetszik ez nekem" dünnyögéssel egyensúlyoztam a rozoga drót tetején, remélve hogy a vádlimba nem vág sormintát a rozsdás vas, tragikus hangvétel irányába tolva ezt az amúgy vidám posztot. Megúsztam és még le sem videózta szerencsétlenkedésem futótársam, úgyhogy derűsen futottunk tovább a számunkra ismeretlen növénnyel bevetett földek mentén.
Még egyszer elbizonytalanodtunk a helyes irány tekintetében, de rövid tépelődés és térképolvasás után megtaláltuk a helyes ösvényt a barackfák között, és hamarosan visszaértünk a hegyünkhöz, ahol végre megkaptuk a megérdemelt frisstőnket virgin mojito, leánykori nevén mentás limonádé formájában.