Szombaton megvolt az idei helyiérdekű verseny, az Érd utol, és büszkén jelentem, hogy a Hosszútáv blog még nagyobb diadalt aratott, mint tavaly: Rrróka megbízhatóan hozta az első helyet 5 km-en a 31-50 évesek korosztályában, én meg nagy meglepetésre ugyanezt műveltem a 10-esen (vagyis, Rrrókával ellentétben két helyet javítottam :) ). Dobzse szintén 5 km-en indult, ő harmadik lett!

A 10 km-esek indultak először, lehettünk olyan kemény 15-en. :) Az Esztergályos utcából volt a rajt, és északnak futottunk, eleinte ismerős terepen. A mezőnyből hamar kivált egy gimnazista srác, rettenetesen elstartolt, és egy darabig pislangatott hátrafele, mintha nem hinne a szemének, hogy senki nem bírja tartani vele a lépést. Aztán elhúzott, nem is láttam többet. Könnyű ezeknek a fiataloknak, még jó, hogy nem vagyunk egy korosztályban. Én hamar megszereztem a második helyet, és az első 2 km-en behozhatatlannak gondolt előnyre tettem szert. Már a győzelem biztos tudatában vágtáztam, mikor Biatorbágy üdülőtelep köves utcáin olyan útelágazódáshoz értem, ahonnan se jobbra, se balra nem vezetett útvonaljelzés. Előreszaladtam abba az irányba, amelyik sanszosabbnak tűnt, de jelzés sehol. Leállítottam egy szembe jövő autóst, hogy nem látott-e futót előttem, azt mondja, nem.

Na, b*szki, ennyi eszem van, hogy eltévedtem a pályán, viszlát dobogó. Dühösen rohanok visszafele, hogy keressem meg az utolsó jelzést, mikor látom, hogy egy sporttárs jön velem szembe. Szólok neki, hogy ne strapálja magát, elcsesztük. Fokozatosan beérnek a többiek is, ismét együtt a mezőny, tanácstalanul nézünk egymásra, kínosan vigyorgunk, na most mi legyen. Egy kimonós pasas (a helyi karatésok is velünk futottak) bedobja, hogy fenébe a jelzéssel, menjünk a tavalyi útvonalon, lesz, ami lesz. Testületi hátra arc, és nem túl nagy lelkesedéssel elindulunk a régi úton -- ahhoz, hogy a kanyar után már lássuk is virítani a piros-fehér szalagot, erre kell menni! Szóval valami jófej gyerek viccesnek találta áthelyezni a jelzést egy útkereszteződésnél, jó érzékkel pont egy lejtő tetején, ezúton is csókoltatom a kedves mamát.

Már mackósabban mozgok, sajnálom a bolyongással elvesztegetett perceket, de lassan magamra találok, és kezdek ismét fokozatosan elszakadni a többiektől. Hamarosan hátam mögött hagyom a házakat, ismét az erdőben futok, enyhe emelkedőn, de jó ez így, szedem a lábaimat, nincs megállás. A többiek elmaradnak, és az erdőben hiába fülelek, nem hallom, hogy mennyi köztem és a boly között a távolság. Látni nem látok senkit.

Végre kiérek a fák közül ott, ahol a magasleses futásoknál is szoktunk, ez már ismert terep, még van egy-két km a célig. Bele is húznék, de az erőltetett menettől egyre jobban szúr az oldalam, igyekszem mélyeket lélegezni, kicsit lassítok. Nem jó ötlet, mert hallom, hogy harsányan japánul számolnak a hátam mögött, ichi, ni, san, közel vannak a karatésok!

Most már nem hagyom magam, iszonyú ideges lennék, ha a kezdeti kóválygás miatt a harmadik-negyedik helyen végeznék, úgyhogy belehúzok én is, próbálom elfelejteni a fájdalmat, ichi, ni, san! A célegyenesben már vadul sprintelek, beleadok apait-anyait, hallom, hogy valami Gábort biztatnak a hátam mögött, hát cseszd meg, Gábor, azért sem! Nagy menetszéllel érek be a célba, utánam közvetlenül egy kopasz kimonós meg egy másik, fiatalabb sporttárs, ők is eléggé kivannak. Gratulálunk egymásnak a férfias küzdelem után, lepacsizom Rrrókáékkal is, majd felkeresem a Vízművek tartálykocsiját ("csókolom, igaz, hogy ebben a vízben hidrogén van?"). Eredményhirdetés 1-kor, azt nem várom meg, tűzök haza. Rrróka marad, átveszi az érmet a nevemben is, meg az első díjat, a csomag kakaót.

Bármennyire is béna volt a szervezés (az volt az érzésem, hogy egy-két ember dolgozott csak. Hát nincsenek még sportbarátok a városban, akik segítenének annak a szegény tanárnőnek?), és bármennyire is dühített, hogy áldozatul estem az Ismeretlen Jelzésbaszkuráló aljas húzásának, alapvetően elégedett vagyok a versennyel, jó érzésekkel gondolok vissza rá. Nem törte meg a küzdőszellememet az elkavarodás, fokozatosan ismét felépítettem az előnyömet, és a végén merő csakazértisből hatalmas vágtát produkáltam -- miután már azt hittem, az oldalszúrás miatt csak kocogni vagyok képes. És persze büszke vagyok Rrrókára és Dobzséra is. Hosszútáv blog, én így szeretlek!