Szeretem az olyan futórendezvényeket, amikben van egy kis plusz őrület. Hiába mondják, hogy a hosszútávfutás az érett férfiak (és persze nők) sportja, lássuk be, kell egy adag eszelősség ahhoz, hogy az ember futócipőt húzzon egy fagyos februári vasárnap reggelen ahelyett, hogy az ágyban hörpölgetné a habos kakaót. A Balboa kör szervezőinek ezt sikerült megfejelniük egy adag jó értelemben vett kreténséggel: a 19,4 km hosszú, 829 m szintemelkedéssel nehezített futáson ajánlott volt Rocky Balboának öltözve, szürke, csuklyás melegítőben, fekete sapkában és kesztyűben megjelenni. (Mondjuk a filmben Rocky nem fekete kesztyűt, hanem fehér bandázst viselt, de apróságokon nem akadunk fenn.)
Egyrészt emiatt a plusz miatt döntöttem az indulás mellett, másrészt azért, mert a szürke mackónadrág kivételével minden ruhadarabom rendelkezésre állt. Ha mondjuk legközelebb Mary Poppins-emlékfutást rendeznek, akkor kétszer is meggondolom, hogy jelentkezzek, de így már csak egy szürke női nadrágot kellett lenyúlnom az XX kromoszómájúaknak fenntartott szekrényünkből (a rózsaszín derékrészt hál’istennek takarta a felső).
Vasárnap reggel negyed 9-kor már ott csapattunk Rrrókával és Dobzséval a Szépvölgyi út végében, leparkoltuk az autót a hóban, majd rögtön segítettünk is egy ismeretlen sporttársnak kimenekíteni a kocsiját egy kátyúból. Ez volt aznap az első jócselekedetem, a másik pedig, hogy hagytam, hogy Rrróka megelőzzön, ami számára óriási elégtétel. De erről majd később.
Érkeznek az emberek, köztük a beharangozott „sztárvendégek” egy része is (itt jegyzem meg, hogy Kokó teljesen jó fej), majd kb. 200-an rajthoz állunk, Öcsi bácsi bohóckodik, majd irány az erdő! Számomra teljesen ismeretlen a terep, meg is beszéljük Rrrókával, hogy visszafogjuk magunkat az elején, nem vágtatunk eszetlen csikó módjára. Semmi kedvem vágtatni amúgy, be vagyok rozsdásodva, és az a légzőszervi nyavalya sem tett jót a harci kedvemnek, ami az elmúlt egy hétben jelentősen rontott az életminőségemen.
A János-hegy felé vezető út második felénél már bele-belesétálok az emelkedőkbe, itt még nem kényszerűségből, inkább energiagazdálkodási szempontokból. Az egyik kaptatón egy rutinos futó azzal igyekszik erőt önteni belénk, hogy a visszaút könnyebb, mert csak 300 m szintemelkedés van benne, és ez olyan hatással van rám, hogy valahol elhagyom Rrrókát, és egyedül lendítem a levegőbe a kezem az Erzsébet-kilátónál – az előírásoknak megfelelően, és Rocky Balboa egykori teljesítménye előtti tiszteletadásként.
Itt leülök egy picit a padra, igyekszem lenyugtatni a pulzusomat, majd elindulok vissza, hátha meglátom Rrrókát valahol, és el tudom gáncsolni. Már kaptat is fel a lépcsőkön olyan irigylésre méltó lelkesedéssel, hogy elnapolom magamban a gáncsolási szándékot, és inkább bevárom derék öreg barátomat.
Hosszú kilométereken keresztül együtt haladunk, és örömmel látom, hogy számára sem ciki belesétálni, ha éppen úgy van (és a Balboán általában úgy van). Látszik, hogy nem vagyunk rutinos terepfutók, nagyon egyenetlen iramban haladunk, az emelkedőkön olyan komótosan kaptatunk, hogy még a nordic walkingos nyugdíjasok is megelőznek (na jó, szinte), a lejtőkön pedig ész nélkül viharzunk le, és hagyjuk magunk mögött a többieket, akik aztán újra beérnek a nehezebb terepen.
A cél előtt pár km-rel Rrróka int, hogy menne előre, intek vissza, hogy én ma nem hajtom szét magam, közösségi futásról volt szó, nem versenyről, menj csak. Az utolsó dombot már egyedül mászom meg, majd egy kis aszfaltkoptatás a Szépvölgyi úton, és beérek a célba, valaki az Eye of the Tigert zümmögi, hurrá! Rrróka már ott vigyorog, 2:13-as idővel teljesítette a távot, én kb. 2:16-tal, ennél pontosabb időm nincs, mert egy kézlendítésnél benyomódhatott az órám gombja, és leállt a stopper.
Nemsokára befut Dobzse, keményen végigtolta ő is. Kölcsönös gratulációk, vállveregetések, és közben arra gondolok, hogy a terepfutás nem igazán az én sportom, de ide még mindenképpen el kell jönni!
Mindent egybevetve, embert próbáló, de nagyszerű futóesemény volt, aminek a gördülékeny lebonyolításáért nagy köszönet illeti a szervezőket és a segítőket!
(A poszt illusztrációjául szolgáló fotókat a rendezvény facebook oldalára belinkelt galériákból nyúltam, ha valaki felismeri a saját alkotását, készséggel feltüntetem a nevét is. Csodálatos élmény volt több mint száz, Rockynak öltözött futóval együtt küzdeni a pályán, de a fényképek közti keresgélést kifejezetten megnehezítette az egyenviselet! :) )
UPDATE: Ja, és persze sok futócimborával és olvasóval is összefutottunk, pl. a csiripiszlivel való ismeretségünk itt lépett szintet, azaz avanzsált a virtuálisból a valóságosba. Bitliszbá, Rókalaci, Boti, többiek: sziasztok!
Utolsó kommentek