Kicsit korán kellett kelnünk 4:00, el sem hiszed, hogy vasárnap ilyenkor csörög a vekker, kávé, reggeli, még egy kávé, teszem-veszem, és 5:45-kor el lehet startolni a ház elől, hogy a csodálatosan néptelen fővároson keresztül alig egy óra alatt Leányfalu Duna-parti sétányán rámoljuk kifele a csomagtartóból a cuccainkat: hátizsákok futáshoz, túrához, váltocuccok, kaja, Büdi lábú futó plakát, egy nagy doboz mese, kempingasztal, nordic walking botok.
A kedves házigazda szervezőknek szemük sem rebbent ennyi szirszar láttán, adtak még két pakk rajtcsomagot ráadásnak. Noémi és Balázs szimpatikus emberek, a futók között amúgy is elég megszokott az egymás felé nyitottság, itt sincs másképp, sőt, napközben legalább tízszer érdeklődtek, hogy minden okés-e, hogy pörög a biznisz. Megkaptuk a standunk helyét a fő teremben szemben a futocipoteszt.hu kirakodóvásárjával (azonnal vettem két akciós sóskaramellás trutyit a futásra), és "Norbi, a magyar hang" speeker pultja és a befutókajás asztal között. 
Reggel 8-kor rajtolt a nagy táv, volt még bő fél óránk, a futónépek izgultak a rajt miatt, szemük ilyenkor éppenhogy csak végig fut a kirakott cuccokon, ezt már megszoktuk, a Büdi lábú óriásplakátja nem váltott ki sem mosolyt, sem felvont szemöldököt egyelőre, de tudom, hogy páran elrakták, az "utána megnézem" rekeszbe.
A faluház fütött, jók a klotyók, van öltöző, van becsületkasszás büfé kávéval és teával, Norbi bemondó pedig folyamatosan és kedvesen kezeli a közönséget.

Amikor eljött a rajt ideje kint topogtunk a ház előtt, Andit magára hagytam a "Hello Vörös-kő"15 km rajtjáig. Janek Noémi szuperfutólánnyal beszélgettem, azt mondja 5 órán belül számol a teljesítéssel, ő mindig szerénykedik vagy pesszimista, nem tudom, de már láttam magam előtt 4:45-nél beérkezni. Azt dünnyögtem, hogy oké, te tudsz futni az emelkedőkön is, szóval akkor nekem 5 óra 30 a reális, pedig eddig hat órával számoltam, ez tök jó hír. Ránk sötétedni nem fog, hello tavasz, ma már 17:30-kor lesz naplemente!
Megjelent Losoncz Timi rövidnadrágban, pólóban ÉS kesztyűben, kérdem tőle, mi ez a szerkó, azt mondta fázós a keze. Hülye kérdés volt, belátom. Decemberben a Budai Trailen önkénteskedtünk együtt, terepfutás.hu merchandise-sal láttuk el a terepfutókat, de arra egyáltalán nem terelődött a szó, hogy ő milyen piszok jó futó. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ő is bent volt 5 órán belül, már átöltözve sétált, mire én bedöcögtem a célba. A két lány abszólútban is harmadik és negyedik helyen ért be. Ennél parádésabbat eddig csak akkor láttam, amikor a Vadlánon Vincze Zsófi rommá verte a férfi mezőnyt is.

Nagyon-nagyon jól ment a futás. A rajt után kicsit elvitt a lendület, de hamar visszavettem, mert tudjátok már, nekem nyugisan kell kezdeni, hogy aztán a végén is erősen tudjak futni. Vagy legalábbis ne lassuljak be.
Nyár vége óta rendszeresen végzünk kis feleségemmel és az UB csapatommal erősítő edzéseket egy kőkemény spartan edző, Paule Timi vezényletével, és azt kell mondjam, hogy 18 éves korom óta nem voltam ilyen erős, pedig két éve eljutottam odáig, hogy egyhuzamban 100 fekvőtámaszt le tudjak nyomni (60 most is megy).
Most azonban olyan funkcionális tréningben van részünk péntekenként, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy hazafele a kocsi kormányát nehezebb tekerni, vagy a gázt nyomni, de mindezt úgy, hogy az aznapi fáradtság után másnap semmi bajom, tudok futni, még ha néha erre-arra van is izomlázam. A házifeladat hasizom gyakorlatok pedig eléggé meglátszanak rajtam, van is öröm itthon. :) Pont olyan részekre edzettünk most pénteken is, amik UTH-n nagyon fájtak, ez most crossfit jellegű intenzív erősítés volt, a hűs edzőteremben először folyt le tócsányi izzadság a képemről, épp csak megakadva széles vigyoromon. Nagyon szeretem ezeket az edzéseket, tökéletes lázárásai a munkahétnek. Ha hétfőre és péntekre be tudtok rakni egy-egy edzést, akkor sokkal jobban kezdődik és záródik a hét, próbáljátok csak ki.

UTH és Hello Fellegvár Trail track. Van átfedés., ismerős volt az útvonal egy része.

Szóval nem éreztem eddig magam soha ennyire stabilnak és erősnek, mint most az első 30 kilométeren. Visegrádig nagyon sok jól futható rész volt, az UTH-ról ismerős Spartacus ösvényen és utána a zöld jelzés szintútján kb. úgy tudtam mozogni, mintha aszfaltos félmaratonon vettem volna részt.

Nem botlottam, bizonytalankodtam, bénáztam, hanem vagy hat cimbit lehagytam, mint a szél, kérdés nem volt, hogy jönnek-e a tempómban esetleg.

Oké, utána a Fellegvárra felfele nagyon lazsáltam, valahova ide rakattam ki egy "elég" táblát a fejemben élő mérőmókussal. Elég nagy hiba ez kétharmadnál. Visszaelőzött egy srác, aki olyan kérlelhetetlen előrehaladással nyomta az emelkedőket, hogy csak lestem, semmi perc alatt látótávolságon kívül került, ami szerencse, legalább nem kellett a könnyedségét látnom.

Ettem, ittam, sóskaramelláztam, hátha jobb lesz, de tudtam ám, hogy mi hiányzik: a kávé délben. Kemény dolog a függőség és a megszokás.
Jött egy olyan domb, ami nem volt rajta a térképen viszont sosem akart véget érni. Nem értettem mi van, nézegettem a rajtszámon az itinert, hát azon bizony szerepelt, csak valahogy átugrott a szemem azon a huplin. Nem volt mit tenni, fel kellett mászni rá.

A túloldalt a jó kis szerpentin lefele sem ébresztett fel, viszont kifogytam a vízből, így a Tahitótfalu határában lévő frissítőponton őszinte örömmel mondtam a srácoknak, hogy rég ittam ilyen finom vizet, mint amit ők adtak. Dobtam rá két kólát is, biztos, ami biztos. A fogorvosok nem ajánlják, de kérdezz meg pár ultrást, biztos azt fogják mondnai, hogy igyál kólát 4-5 óra után, jót tesz.
Hat kilométer volt még hátra, benne egy Vörös-kő megmászással. Egy ismerős irányító lány mondta, hogy kis feleségem nemrég haladt el, gondoltam most megy felfele, biztos szájára szalad egy-egy cifrább káromkodás, pedig próbáltam elmondani, hogy olyan lesz, mint a Mátrában a Sombokor, csak hosszabb.
Utóbb megbeszéltük, hogy bár tényleg nagyon meredek a sárga pötty jelzésen felfele a Vörös-kőig, de mindig vannak szikák és gyökerek, amiket szabálytalan lépcsőként tudunk használni, viszont nincsenek a Sombokorhoz hasonló meginduló görgeteges, kapaszkodó nélküli több tíz méteres szakaszok, így saját bevallása szerint a tényállás az, amit az alcímben is kiemeltem: a Vörös-kő a Sombokorhoz képest az Operaház lépcsője! Felfele. Lefele azért lehettek volna problémák.
Felmásztam, elfáradtam, pacsiztam a fotózó Andrew-val, legurultam a  túloldalon egy újabb szerpentinten és valóban ott botozott kis feleségem vidáman és kipirult arccal. Mindig mondja, hogy őt nem várja senki a célban, úgyhogy előre spuriztam és nagy tapssal vártam.

Jól elfelejtettünk lenyújtani a kávé, öltözés, kaja Bermuda-háromszögben elveszve, szóval még mindig olyan izomlázam van, hogy alig tudok lépcsőzni, de persze a farizmaimban megint semmi, hiába mondtam nekik a nagy emelkedőkön, hogy most ti jöttök, emeljetek, vigyetek fel, nem tettek semmit, lusta banda, megmondom Timinek, hogy legközelebb nyírjon ki titeket valami predátor gugolás - burpee - kick through kombóval.
Pénteken végetek lesz.

48km@1800+ 5 óra 20 perc, 7. hely.