Róka:
Ártatlan arccal ülsz a kocsidba házastársaddal és a legjobb barátaiddal, haladsz a maraton rajtja felé.
Szelídebb lelkű futótársad azt mondja a hátsó ülésről:
- Vettem tök jó géleket.
Mire a másik:
- Az ember amígGÉL, remél.
Arcod picit a tenyeredbe temeted és tudod, hogy ha máshogy nem, előre bekészített szóviccekkel le fog győzni.
Így is lett, Lemúr Miki hét teljes perccel megelőzött, 3:40, elég szép úgy, hogy idén jó, ha 300 km-t futott, ebből 150-et versenyeken. Ne is gondolj bele, kb senki másnak nem menne így.
Valahol 23 km körül a végehosszanincs emelkedős budai rakparton mondtam le bármiféle célidőről és stabil tempóról. Lemúr Mikit még az elején 2 km-nél megejtett taktitkai pisiléssel engedtem magam elé, anélkül hogy az előzés örömét megadtam volna neki, ezt a reggeli szóviccekért, barátocskám.
Végül beértem 3:47-el, az nem egy rossz, de nem is egy jó idő nekem. Bajom nem lett, pulzusom okés (153-as átlag), lábam nem fáj. Felmértem az állapotom, UTH óta heti 20-30 km-ből ennyire futja.
Én nagyon szeretem az utcai maratronokat, városban csalinkázást, a szurkolók hadát, a futó tömeget (egyre több), a lábak alatt ropogó műanyag poharak zaját (egyre kevesebb).
Fussatok ti is városi versenyeken (is)!
Nezumi:
Minden okom megvolt, hogy kihagyjam ezt a maratont. Egész nyáron gyógyítgattam a sérüléseimet, ugyan futottam terv szerint, de arcpirító tempóban, ha jött a hőség, akkor csak hajnalban vagy este vagy hegyekben. De a végére - sok szakszerű segítséggel - nagyjából minden fájdalom elmúlt, el is mentem a hatodik Szénás-körömre augusztus utolsó napján, és az egyik lejtőn olyan hihetetlen brutálisat estem arccal bele a murvába, hogy hetek kellettek az emberi külsőhöz. Viszont megint fájt a térdem, valamint gyakran rám tört a pánik. Szóval logikus lett volna ezt most kihagyni, bár hónapokkal ezelőtt neveztem. Ez lett volna a nyolcadik Budapest Maratonom. Attól még minden edzést végigcsináltam és az utolsó héten már tudtam, hogy ott leszek. Nem lesz ez gyors, de ami tőlem éppen telik, azt megteszem, tuti beérek szintidőben.
Tényleg beértem - persze jó negyven perccel a vége előtt -, hétfő reggelre semmim se fájt, bizony az egyik leggyengébb időmet futottam, viszont ha nem indulok, nem szólít a nevemen az egyik szpíker - nem, a rajtszámon nem az igazi nevem volt, az túl egyszerű lett volna -, aki a sok-sok körözős ultráról ismert meg, nem pacsizok Mukival, aki teli torokból szurkolt, nem örülünk egymásnak tízpercenként az ismerősökkel, akikkel tényleg csak futás közben találkozom... És nem érzem azt, hogy mindjárt összeesem, mert órák óta süt a fejemre a nap és fáj a gyomrom, de számolom a kilométereket és egyre közelebb a cél, és az utolsó frissítőnél tudom, hogy megint legyőztem magam, megvan a nyolcadik, legszívesebben már neveznék is a következőre... ami persze sokkal jobb lesz, majdnem olyan, mint régen.
Tényleg, mit veszíthettem volna, nem adott egyest a tornatanár, nem volt, aki előtt szégyellnem kellett volna magamat, mint az általánosban szekrényugráskor vagy a gimiben, ha kosárlabdázni kellett (volna). Nekem jólesett elfáradni is, ezért jöttem :) Kedden újra futottam, annyira hiányzott már.
Utolsó kommentek