Amikor megláttam a bemutató videóban, hogy útvonal végig egy pár méter széles gerincen halad Dömös, Szentfa-kápolnától Vadálló-köveken át, és hogy a végén milyen panoráma lesz Prédkilálószéken, azonnal jelentkeztem a Salomon Vertical 500-ra. Szerencsés voltam és besorsoltak az ötven induló közé, akik részt vehettek az első  "függőleges terepfutóversenyen". Több olyan véleményt hallottam, hogy ide a "szerencsés" után kérdőjel illene jobban, de nem nagyon paráztam be a 2500 métert távba bepréselt 500 méter emelkedőtől, hiszen érdi gyerek vagyok, itt bármerre indul az ember, dombon tud csak futni (kivéve gát), mondjuk kéne legalább egy maraton, hogy meg legyen az 500 szint, de akkor is, ha emelkedik és fárasztó, akkor az domb.

Szokás szerint időben érkeztünk a rajtba, kis feleségem hamarosan előre indult szurkolni, én meg Tapírral  (akit kb. 10 éve ismerek futóbolondok fórumról, és 3 hónapja a BSI futónagykövet találkozó óta személyesen...) beszélgettem, sőt futottunk egy kis bemelegítést is, mert ilyen rövid intenzív távnak nem vág neki az ember csak úgy, már ha nem szeretné a szétszakadt IT-szalagját szomorúan csomózgatni a hegytetőn. Tapír amúgy hasonlókat mondott a futás előtt, mint amiket Lemúr Miki szokott: nincs elég időm edzeni, rég futottam stb., ebből előre tudnom illett volna, hogy jó pár perccel meg fog előzni.

10 órától percenként indultunk, én pont a közepén rajtoltam 25. emberként. Ritka élmény, amikor 300 méter megtétele után betonná változik az ember combja, miközben égni kezd a tüdeje, de kb. ez történt. Foghatnám arra, hogy előző nap futottunk öt perces tempóban egy Velencei-tó kört, de ez csak nyirmogás lenne, ezen az emelkedőn két hét pihenés után is összedaráztam volna magam. Próbáltam nem lábujjhegyből, combból és vádliból megoldani az emelkedést, de csak részben sikerült, a VTM-en bevállt dombra átlós irányú lépések itt túl lassúak voltak. Egy idő után a világ és a jövő a közvetlenül előttem lévő pár méterre korlátozódott, nem néztem fel, nem terveztem útvonalat, csak mentem előre. Jöttek buckák, gyökerek, saras sziklák, egy idő után meg komolyan mondom csak sziklák, de hosszú métereken át, mindössze kétszer futottunk bele pár lépésnyi lejtőbe, ezeken előadtam a robotmozgás futólépésben című produkciómat.

Még több szikla következett, valahol magasan a fejem fölött egy szurkoló azt kiabálta "Negyedik vagy!", de már nem volt agyam értékelni a nyilvánvaló (kegyes) hazugságot. A sziklára vezető út felénél kis feleségem szurkolt, megálltam egy smacira, rövidre, mert nem jutottam igazán lélegzethez. A kövek tetején jobbra szakadék, de vagy negyven méteres, balra meg újabb tíz méter meredek szikla. Felfele kellett menni, szerencsére. Egy cigiző, talpig feketébe öltözött futót halucináltam jobb kéz felé, rekedt hangon üvöltött valamit, meredeken kitértem előle balra. Aztán már jöttek szembe is visszafelé tartó futók, szurkoltak ők is, közel a cél! Próbáltam hozni a szokásos vigyorgós eltúlzott mozgású kamu-sprint hajrát, valamennyire sikerült. Csanya a nyakamba akasztotta az érmem, én meg tovább áramlottam a Prédikálószék széle felé, hogy végigpillanthassak végre a jól megérdemelt panorámám. Mázli, hogy nem ködös volt az idő éppen.

Kedves fotós lány próbálta elmondani, hogy hova álljak a tökéletes fotó kedvéért, nehezen fogtam fel amit mondott, ostobán vigyorogva bólogattam, ha dolgozott már tehénnel, vagy más bamba jószággal, akkor erős deja-vu élménye lehetett.
Körbetántorogtam az apró fennsíkon, irigykedve néztem azokat, akik ihattak a marmonkannás iso italból, mert nem hagyták otthon a poharukat, kulacstartójukat. 26 perc 49 másodperc alatt értem fel, de komolyan mondom, ha velem vannak a kis palackjaim, és útközben tudok legalább kétszer kortyintani, akkor behúztam volna akár 26:48 alatt is!
10:43-as tempó (nem elírás, nem km/h, hanem perc/km!) 170-es átlagpulzussal... 19. hely, de ezt nem tudom relációba helyezni. Az első, Pelsőczy Attila 8 percesben futott fel, 19:59-el. Végülis maratonnál is kb két és fél perccel jobb tempóban fut nálam az elit, szóval ez stimmel.

Andi is felért, kipirulva és "gyöngyöző homlokkal", ahogy azt kell. Körbefotóztunk, szusszantunk egyet, aztán kezdett nagyon hideg lenni, így hamar elindultunk lefelé. Nemsokára jöttek szemből a "negyedik vagy" szurkolói szöveges lányok, velük lelkesen és komoly arccal közöltem, hogy tényleg negyedik lettem, szerintem el is hitték néhány percre. 
Lefele menet sorra jöttek az "Erre nem is emlékszem..." helyek, felváltva az "Úristen, itt futva jöttünk fel?!" részekkel. Elrobogott mellettünk egy kövesebb részen a VTM győztese, most második helyezett Kiss Miklós, láthattam milyen az, aki egyszerre gyors felfele, és bátor lefele.

UPDATE

Itt a terepfutás.hu versenyvideója, 2:10-nél egy kicsit ördögvillázok: