Jól ezek a terepen futások. Vagy sétálások. Vagy mik. Szombaton volt a Börzsöny Trail, mi az L távra neveztünk, és sikerült befejezni szintidőn belül. Nekem éppen csak. Azért a többes szám egyébként, mert Róka felesége Andi, Róka és Lemúr Miki is ott voltak, mi több ők juttattak el a helyszínre. Kilenc óra előtt pár perccel érkeztünk meg Diósjenőre, ahol a rajt/cél volt. Itt a szokásos terepfutas.hu-s szervezettség honolt, hamar megkaptuk a rajtszámot, dugókát, itinert. Ezután már csak öltözni kellett, vizet tölteni és várni a rajtot. Összefutottunk (ezt nem lehet megunni...vagy mégis? :) ) az érdi futócsapatból Orsival és a férjével, gyors hajrá, és már mentünk is a rajthoz.  Itt azért csináltunk még egy fotót, ahogy Ákos mondaná ilyenek voltunk:

A rajt előtt

Tízkor aztán elindultunk a 35 km-es körre. Andi az S távot Nordic Walking-ozta, az Ő rajtjuk kicsit később volt. Egészen sokáig bírtam tartani a lépést Rókával és Lemúr Mikivel, de aztán csak sikerült leszakadnom, persze valami emelkedőn, ami sokaknak még futható volt, nekem meg már nem. Ez van, ebbe terepen mindig belefutok (már megint...). Ezután csak arra emlékszem, hogy mentem sokat felfelé, de azért volt benne bőven lejtő is. Persze felfelé inkább sétáltam, lefelé meg ahogy tudtam/mertem mentem.

Itt még együtt haladunk

Igazából nagy problémáim nem voltak, a lábaim fáradtak az idő előrehaladtával, de persze nagyon lassú voltam. Még a rajt előtt beszéltem Rókával, hogy mennyi idő alatt tervezi lefutni, és mikor mondta, hogy kb 5 óra, akkor gondolkodtam el először, hogy ez lehet, hogy kemény lesz. Előzetesen én is ennyire tettem a magam idejét, a VTM 38 km-éből kiindulva, de mint később kiderült, a Vértes terepe könnyebb volt. Sokkal. Végül is Lemúr Miki és Róka be is értek 5 óra alatt, nekem még kellett plusz 45 perc, így elég közel kerültem a szintidőhöz. Mondjuk végig élveztem a - majdnem azt írtam, hogy futást -, terepezést. Bár sok helyen nagyon megviselt volt az erdő - a jégkár még mindig látszik rajta -, ennek ellenére sok szép helyen mentünk, a kilátás néha pazar volt.

Bár a szervezők mindent megtesznek, hogy a futó ne tévedjen el, rajtam nem tudnak kifogni: összesen négy alkalommal sikerült rossz irányba mennem a nagyon egyértelmű szalagozás, illetve az órámra letöltött track mellett is. Mondjuk max egy km-t mentem pluszban, szóval nem vészes, ennyi belefér, meg tényleg annak köszönhetem, hogy sorsdöntő pillanatokban a földet néztem. Az tök jó a pályában, hogy az utolsó 8 km egy nagy lejtő, a combjaimban azóta is érzem ennek jótékony hatásait.
Amit még éreztem az az útmenti csalán csípése volt, néhány helyen deréknál is magasabb csalánok között kellett egy nem túl széles úton haladni. Persze az előttem haladók már erősen megtizedelték a növényeket, nekem már csak a levezető simogatás maradt. A nagy sarazást egészen a végéig megúsztam, mert voltak ugyan eléggé felázott, csúszós, cipőelnyelős területek, de csak a cipőm meg a lábszáram viselte ennek nyomait. Aztán a cél előtt pár km-rel sikerült egy izgalmasat tanyálnom, azt hiszem nem emeltem elég magasra a lábam, és megakadt egy kőben. Esés közben még pont át tudtam gondolni, hogy mivel szeretnék tompítani, gondoltam a jobb csuklóm és oldalam jó lesz. A ruhámat azóta kimostam, a hátizsákom mondjuk még mindig saras, a csuklóm meg korlátozott tartományban mozog. Nem baj, borogatom sörrel.

Itt már nélkülem :(

Itt már nélkülük :(

A célban aztán már ott voltak a többiek, akik akkor már egy ideje unatkozva várták, hogy hol vagyok, de jöttem, beértem, és valószínűleg jövőre visszamegyek újra. Akkor majd megpróbálok a többiekkel tartani futás közben, mert akkor élőben hallhatom és láthatom Lemúr Mikit, aki egy fatörzsre állva mondja, hogy "tönkre tettem magam" (vagy valami ilyesmit); vagy amikor egy frissítő ponton a kilöttyent izó láttán megjegyzi, hogy "úgy látom ez nem takarékos iz(z)ó".

Már csak ezért is érdemes futni.