Az egész tavaly kezdődött, amikor valamilyen oknál fogva kettő kötőjel négy terepfutással a hátam mögött (plusz Balboák! :) ) beneveztem a Piros 85 nevű terep kalandra. Jó, hosszút már futottam, csak nem föl-le, hanem jobbra-balra. Síkon, aszfalton, vagy legalábbis szilárd, nem csúszós, nem köves burkolaton. Akkor Dobogókőig jutottam, bár nem az erőmmel volt a baj, hanem sérült volt a térdem, előtte pedig "csakazértis" alapon két maratont khm... sétáltam majdnem végig, mert 25-30 km után a járás is nehezemre esett. Na szóval hülye voltam, és nem is tudtam végig menni, nem engedett át a hegy.
Persze, hogy beneveztem idén is. Most nem hátráltatott sérülés, és viszonylag sokat futottam, bár nagyon lassan, semmi gyorsító edzés, csak ahogy jólesett. Meg azért most többet futottam terepen, vagyis inkább többet mozogtam terepen, mert a gyaloglás-futás mérleg nem biztos, hogy az utóbbi felé billenne.
Nyolc harminckor volt a rajt, én Budaörsön a célnál vártam hatra Rókát és Andit, hogy felvegyenek és átszállítsanak a rajthoz, így a végén mindenkinek a megfelelő helyen lesz majd kocsija. Közben hívott Zoli (akivel néha futunk párban egy UB-t), hogy az Ő kísérőjének nem indul a kocsija. Tiszta szerencse, hogy Rókáék a közelben vannak, így amíg Ők elmentek Zsuzsáért, addig én elmentem Ildiért, aki szintén Zolit kísérte majd. Így aztán mindenki a rajthoz ment, és tök időben oda is értünk. Én rövid nadrág, felül rövid+hosszú+sapka kombó mellett döntöttem, és bár fújt a szél, egyáltalán nem fáztam így mozgás közben. Megbeszéltük Rókáékkal, hogy melyik pontokon találkozunk, aztán fél kilenckor nekiindultunk.

Rajt előtt hülyén

Óvatosan kezdtem, az elején Zolival haladtunk, kényelmes tempóban a fölfeléket megsétálva. Kb 3:30 óra alatt értük el Dömöst, ahol először találkoztunk Rókáékkal, akik addigra néhány aszfalt rajzot is készítettek. Egy kis pisi-kaki-kávé-gyümölcsös sör után jókedvűen indultunk tovább. Innen már ismerősebb volt a terep, mert tavaly és idén augusztusban is megtettük ezt a Dömös-Budaörs távot Rókával. Egyébként a pálya jelölése nagyszerű volt. Túl azon, hogy ugye végig a piros jelzésen kell haladni, nagyon sok aszfaltra festett nyíl, csomó szalag segítette a tájékozódást. Még én is csak kétszer felejtettem el lekanyarodni, de mindkétszer pártíz méter után valaki utánam szólt, így nem bolyongok még most is a Pilisben. Az is nagyon tetszett, hogy mindig volt valaki körülöttem, vagy gyalogos vagy futó teljesítő. Pedig ilyen hosszú úton azért nagyon szét tud húzódni a mezőny.

Róka rajzol

Kb 1:15 alatt felértem Dobogókőre, biztos azért mert könnyebb is voltam, meg a kávé is hajtott. Itt nem időztem sokat, kis aszalt gyümölcs, meg víz töltés után indultam is lefelé. A víztartályt már Dömösnél kitettem a zsákból, mert a szipókája ki van lukadva, így levegőt tudok vele szívni, de vizet nem. Mondjuk az elég szomorú, hogy egy ilyen Nathan zsáknak a tartálya kevesebb mint egy év alatt tönkre megy, és nem csak ez, hanem maga a zsák is. Egy gumi alkatrész szakadt el, ami azért felel, hogy meg lehessen húzni rendesen a szíjakat, amik rögzítenék az emberhez az egész cuccot. Így most állandóan igazgatnom kell futás közben, mert csúszik le a vállamon. Pedig csak futáshoz használtam, és kb kéthavonta egyszer. Na mindegy, már mástól is hallottam, hogy ez a fajta zsák nem bír sokat, legközelebb legalább nem kell mérlegelnem, vehetem az S betűset. :)

Lazítás a Kopár csárdánál

A következő emlékem a Kopár csárda, ahol szintén vártak Rókáék, víz, sör, fejlámpa egy fotó, és már mentem is tovább. A csárda előtti fenyves rész pedig még mindig csodálatos. Szerintem ez a legszebb része a 85 km-nek. Élvezet itt futni. Érdekes módon Nagykovácsiba még világosban értem. Itt volt egy hosszabb depózás, felülre vettem száraz ruhát, ittam kávét, ettem némi aszalt gyümit és sajtot.

Ildi beugrik

Nem sokkal később fel kellett kapcsolni a fejlámát, és innentől kezdve lényegében túra üzemmódra váltottam. Tudtam, hogy sötétben lassabban fogok haladni, de azért azt nem gondoltam, hogy ennyire. Annyira féltem, hogy megcsúszok, megbotlok, szimplán csak elesek, és kitöröm a bokám vagy a nyakam, hogy nem mertem futni. Pedig a fejem, a lábam vitt volna. Ki is találtam, hogy olyan ez, mint mikor bekapsz egy viagrát, aztán szívsz rá egy kis füvet: minden csajt megcsinálnál, de parázol tőlük. :)

Elszántan indulok az Erzsébet-kilátóhoz

Szóval sétálgattam, néha belekocogtam, mentek el mellettem sokan, akik nem olyan beszariak, mint én. A Szépjuhásznénál meg Makkosmáriánál találkoztam még Rókáékkal, aztán jött Budaörs és a cél. Végre beértem! Bár a titkon remélt 13 órán belüli teljesítés nem jött össze, azért boldog vagyok a 13:28-as idővel is. Amíg világos volt nagyon élveztem, aztán meg...hát, ha akarok még sötétben terepen futni, akkor valamit kezdenem kell a félelmeimmel.
Zoli nem sokkal után ért célba, majdnem egy órát faragva a tavalyi idejéből.
Én pedig végre egyenlítettem, aztán, hogy lesz-e 1:1 után 1-2, majd még kiderül. :)

Célban

Ami viszont még fontos: nagyon köszönöm Rókának és Andinak, hogy az egész napjukat rám szánták, és segítettek! Ildinek és Zsuzsának is köszönettel tartozom, hiszen mindig ott vannak ahol Zolival megőrülünk. És persze gratulálok Zolinak! Pacsi. :)