Lefutottuk a Nike félmaratont. Ahogy előre megbeszéltük, teljesen külön futottunk, zenébe és gondolatainkba temetkezve, hogy véletlenül se kezdjünk tempórontó beszélgetésbe, mert egyébként egy félmaratonon nagyon sok megbeszélnivaló akad.
Ott van rögtön az, ami eddig sosem zavart: a nem saját rajtzónájukból indulók, akiket kerülgetni kell. Hibát elkövetve csak 1:45-höz álltunk be, Lemúr Miki kicsit előrébb ment, de akkor sem az 1:40-es zónából startoltunk. Vannak nyilván olyanok, akik későn érkeznek és oda furakodnak be, ahova tudnak, vannak akik akaratosan előre állnak, nem érdekli őket ez a rajtzóna hülyeség, meg vannak azok, akiknek fogalma sincs az egészről, csak futnak. Utóbbiakból a Nike sikeres kampánya miatt elég sokan voltak, a szpíker szerint 7000 induló állt rajthoz. Na őket kell kerülgetni az első 4-5 kilométeren számtalan tempóváltást végrehajtva. A rajtsáv amúgy is nagyon keskeny volt, vagy 300 méterre álltunk a rajtvonaltól az 1:45-ös iramfutókkal, és négy és fél perc kellett az áthaladáshoz. És akkor ez még csak a harmada volt a futóknak.
A rajta és az első pár kiri szokásos izgulós-eufórikus hangulatba telt a tömeget leszámítva. A budai oldalon a rakpartra leérve már futni is lehetett volna, de akkor éreztem, hogy ez a 4:40 km/percen belüli tempó nem fog menni végig, ha tartani próbálom, akkor abba bele fogok pusztulni. Hogy bitliszbát idézzem, akivel a chip visszaváltásnál futottam össze: "Nem akartam a rakparton meghalni." Ő is, akárcsak én, a kényelmi zónát választotta inkább, igaz az övé 1:34-es teljesítést jelentett. Kinek mi a kényelmes. :) Egyszer csak elfutott mellettem az 1:45-ös iramfutós tábla és lufi, és nem bírtam velük tartani, sőt igazából a hozzájuk tapadó sűrű boly miatt nem is akartam. Ezen az oldalon egyébként nagyon meleg volt, jól jött a sok frissítőállomás, ahol bőven locsoltam magamra a vizet, ittam az isoitalt és figyeltem hogy ezt ne keverjem össze. Permeteztek minket tűzoltótömlőkből is több helyen, ez is nagyon jól jött, de azért figyeltem, hogy a nagy lubickolásba ne áztassam csucsogósra a cipőmet. Tíz kiri (49:28) után már stabilan 5:00-5:15 közötti tempóra lassultam a frissítőállomásoktól függően. A pesti oldalon a rakparton felfele kellemes légáramlat jött szembe, sokkal elviselhetőbbnek tűnt így a meleg. A Lánchíd előtt a TRIO futás válózónájába keveredtem az értelmetlen és hülye felirat miatt, de ez fennakadást nem okozott, szépen átvágtattam rajtuk, szerencsére éppen kevesen voltak a boxutcában. Biztos, hogy a kiírás volt hülyén szerkesztve, Lemúr Miki is bekanyarodott ide, ő azt mesélte, hogy egy elegáns ollózó mozdulattal átvetődött a kordonszalagon. Én ilyesmit 13 km után beállt lábbal már nem kockáztatok.
A fordító előtti legjobb szakasz a közös rész, ahol vagy másfél kilométer hosszan futunk párhuzamosan az előttünk/mögöttünk jövőkkel és lehet szpottolni az ismerősöket. Lemúr Miki észre is vett, viccesen biztatott, hogy vágjak át, senki sem figyel (csak 1000 futó), de én persze tudtam, hogy a fordítónál chip regisztrálás van, és különben is, sosem tennék ilyet. Pont egy kirivel volt előttem, számolgattam fejben, hogy az mit is jelent, és úgy tippeltem, hogy az 1:39:09-es rekordom megdöntése az ő részéről sem lesz meg. Szorosan, de nem lesz meg. Ellibbent szemben az iramfutó lufi is, én sem leszek már 1:45-ön belül. Franc bele, fuss, ahogy jól esik!
1:20-nál jött elő a nagylábujjam zsibbadása. Futás előtt átkentem Árkánum krémmel, hátha a vérbőséget okozó varázsszer segít valamit, de nem segített. Megálltam átkötni a cipőm (veszélyes művelet, ha kikötődik a cipőnk SOHA NE guggoljunk le, ott álljunk meg, ahol fel tudjuk tenni egy padra vagy más tereptárgyra a lábunkat, mert ez egy nagyon görcsveszélyes produkció ennyi futás után), de ez sem segített, mozgattam a lábujjam , tempót váltottam semmitől nem lett jobb. Az a rohadt fájdalom a célig keserítette az életemet. A Nyugati-felüljárón Saci néni szurkolt, dobtam neki puszit, majd megkezdtem a hajrámat, ami annyit jelentett, hogy tulajdonképpen nem lassulok, tartom a sebességet. Szokás szerint az utolsó frissítésnél én már nem tankoltam, nagy ívben kerültem a fürdőzőket, közben valahol elhagytam a 20-as táblát. Ez baj volt, mert nem tudtam mennyi hátra, a szervezők pedig szeretnek olyan trükköket csinálni, hogy a pár méterre lévő cél előtt még csináljunk egy jó nagy hurkot. Szerencsére erről most nem volt szó, a célba egyenes út vezetett, ahol észre is vettem kedves feleségem és a Lemúr családot, oda is szaladtam egy smacira az asszonyhoz, az időmön ez már nem változtatott semmit.
Volt még erőm egy jót hajrázni, végül saját mérésem szerint 1:46:03-alatt értem be, ami hajszál pontosan 5:00 km/perc tempót jelent.
Nyakamba akasztották az érmet, majd vagy fél kilométert kellett gyalogolni, mire vizet is adtak. Miért rakták a befutócsomag osztást ennyire hátra? És miért akarnak almát adni? Senki se tudja. Közben kiszúrtam Lemúrt, kérdeztem mi a vége, 1:39:42 mondta ő, és én egyszerre örültem, hogy nem döntötte meg a csúcsomat és sajnáltam, hogy nem lett meg a kitűzött célja. Legalább van célidő jövőre is! Csak nyavalyás két másodpercet kell kilométerenként gyorsulni!
Van azonban egy nem annyira vidám aspektusa is ennek a futásnak, mégpedig az én saját időm. 1:46. Ez nem jó idő. Illetve persze hogy jó idő, kényelmi zónában könnyen futva ilyen melegben meg pláne, de nem ezt vártam. Nem ezt kellene tudnom. Ennyi felkészülés után menni kellene az 1:40-nek, nem küzdeni egy 1:45-ös idővel. Kiderült, hogy nem bírom hosszú távon a kifáradás határán történő futás, ha ezzel próbálkozom akkor elfutom, és drasztikus visszaesés következik be a táv fele után, ahogy múltkor a 20 kiris felmérőnkön, vagy a Tóparti futópartin. Az 5 perces tempó kényelmes, a 4:50-ben meg beledöglök.
Megnéztem az előző évek edzésadatait, azt mutatják, hogy négy éve 5:30-as tempóban edzek, és semmi fejlődés nem mutatható ki. 2008-ban kinyírtam magam ugyanezen a félmaratonon a 4:30-as tempójú első tizessel, szégyenteljes 2 óra 10 lett a vége. 2008-ban kényelmesen futottam Dobzséval 1:44:52-t, 2009-ben 1:46:45-t toltunk a maratoni készülésben úgy, hogy a táv második fele gyorsabb lett kicsivel. Most megint egy 1:46. Jójó, de semmi fejlődés. Heti 2-3 edzéssel 5:30 körül ennyire futja.
Most el kell dönteni merre tovább. Maratont idén biztos nem futok, ez a zsibbadó nagylábujj három órán át nem elviselhető, nem vagyok hajlandó vele kínlódni. Következő cél lehet a Balaton félmaraton, az egy ideális sík pálya, ráadásul jól bejárható a szurkoló családnak, barátoknak is, akik nagy erőt tudnak adni biztatásukkal, viszont az időjárás november 20. körül már nem annyira kafa, hiába egy jó felkészülés, ha havasesőben csúszkálunk utána.
Alszok még rá párat, tervezgetek, konzultálok a zsibbadás ügyében azt majd kiderül.
Idő: 01:46:03
Táv: 21.2 km
Tempó: 05:00
Utolsó kommentek