Hatfős csapatunkból öten az Outlast Ferencziek HQ-n gyülekeztünk, Áron egy óvatlan pillanatban eljátszotta tangóharmonikán a Hava Nagila egy részletét, ezzel végzetes dallamtapadást okozva nálam, aminek később lesz még jelentősége. Mintegy másfél óra alatt bepattantunk a kisbuszunkba, aminek szerencsére elfelejtettek a lányok nevet adni, a vezethetősége és váltója alapján szerintem simán traktornak kellene hívni, rükit csak akkor adott, ha áttapostam a kuplungot a parkettán. Viszont 7 litert fogyasztott, zseniális.

Az egyénieket köszöntötték amikor megérkeztünk, tiszta lúdbőrös lett a karom az ovációtól. Percek alatt megkaptuk a rajtcsomagot, chipet, hideg szalonnás túróstésztát. A mólón naplementében megettük a kaját, pedig nem is volt rajta cukor. Megérkezett hatodik tagunk, ennek örömére kinyitottunk két üveg Varga bort és megittuk fröccsnek. Vállaltam a vezetést, így én nem kortyoltam, nem is baj, az utóbbi időben fáj a fejem az italtól, mint politikusnak a vagyonvizsgálattól.

Reggel mintegy másfél óra alatt bepattantunk a kisbuszunkba, padlógázzal (125-130km/ó) áttepertünk a rajtba, és még jégkrémet enni is maradt időnk. Kis csúszással indultunk, enyém volt az első pár szakasz Almádiig, eleinte vidáman szemléltem a magaspartról a Balcsi nyugati oldalát, belegondolva, hogy 12 óra múlva pont ott fogok futni. Beütött a meleg, lassultam, pulzus emelkedett, de probléma nélkül odaértem. Nem mondom rohadt jól esett a sok frissítőpont, és a magammal vitt két adag víz. Dani kért egy reggeli szakaszt, átdobtam neki a chipet, ő meg 4:30-on belüli ezrekkel tolt kb 6 kirit a tűző napon. Egy kocsival nem volt annyi időnk szurkolni, mint tavaly, emiatt Anikó következő szakaszai közben nem is tudtunk személyesen kontaktálni, így írtunk a FB falára. Füredtől Kata indult neki, ő megnyerte a dombok egy részét is Aszófőtől Pécselyig. Nagyon szeretem ezt az emelkedős részt, idén mégis nagylelkűen lemondtam arról, hogy tűző napon kiélvezzem minden pillanatát, nosztalgikus emlékeket felidézve a pécselyi rekettyésben tett villámlátogatásomról.

Kata bírta a meleget, a térde szerencsére bírta a dombokat, jöhetett Áron, aki már előre szénné locsolta magát, viszont nem kente le magát a kritikus helyeken krémmel, így a vészhelyzetet oldva Nivea krémet juttatunk neki Csanyáék frissítőpontján. Végignézni, ahogy Áron olvadt krémet ken izzadt testére, még Kocsis Máté is kikérné magának, Csanya is továbbzavart minket, ne tartsuk fel a forgalmat. Irány Köveskál!
Ez a legszebb rész, imádom a Káli-medencét! Futni mondjuk nem jó itt, mert tűz a nap pont a fejbúbra, és nincs egy normális sík rész, vagy enyhén lefele vagy sunyin felfele kell kocogni. Amíg Katival vártuk Áron érkezését csomó ismerőssel összetalálkoztam, Fejér Zsuzsi egyéniben, ő mindig mosolyog, alig látszott, hogy fáradt, de tartalékolt, sétált az enyhe emelkedőn. Jött Bitliszbá, "Megütött a meleg" mondta, és mindketten ugyanarra gondoltunk (semmikép sem a feljebb említett Kocsis Mátéra!), de nem mondtuk ki. 80 km körül jártunk, és messze még naplemente, hát még Aliga...  Az út szélén az Utunk Ultrába  blog csapatával futottam össze, majd érkezett a párosban futó Keratomi, aki délutánra már végre nem a fekete UB pólóban nyomta, az elején rossz volt nézni ahogy a tűzön napon a sötét felsőben elindult. Nagyon jó minőségűek a pólók, szép a minta meg minden, de bakker a fekete póló az, ami sose jó, nyáron dögmeleg, sötében meg láthatatlan, télen meg úgyis alulra vesszük. Diszkóba jaszkarizni jó lesz.
Katival jól eltrécseltünk az árnyékban Áronra várva, megszakértettük, hogy az út legkeskenyebb részére, a hídra rakni a váltópontot nagy ötlet volt, hiszen így semmiképp sincs mód félrehúzódni a gyalogosoknak, és egy autó szélességénél kevesebb hely marad, azon préseli át magát a 600 csapat és 200 egyéni induló kísérőkocsija. Egyébként is meg kellett állapítanom, hogy nagyon fegyelmezetlen gyalogosok vagyunk mi futók. A váltópontokon gyökkettővel haladtam át, mégis többször előfordult, hogy külön kérnem kellett az út közepén ácsorgókat, hogy legyenek szívesek elengedni. Hajnalban ez a figyelmetlenség a fáradtság, kialvatlanság számlájára írható, de délután kettőkor? Egy idő után a káli váltópont is hátrébb húzódott. Kati megkapta a tépőzáras nyomkövetőt Árontól, indulhatott a panorámás Varga-pincéhez.

Ez a váltópont szerintem tökre kettős volt: egyrész szupermenőélvezni a kilátást,meg átfutni egy borospincén, fröcssözve tolni a kenyérlángost, és nem tudok eléggé hálás lenni a patyolattisztán tartott rendes WC-ért; másrészt, ha lenne egy szavazás, akkor tuti a váltóponthoz vezető domb kapná a legutáltabb szakasz címet a csapatoktól, a pincében terjengő cefreszag pedig az egyéni indulokból hozta ki a legrosszabbat, szó szerint. Kati is eléggé morcosan ért be, dohogott, hogy mekkora emelkedő volt, tudhattuk volna, hiszen csak dombról lehet panoráma, én meg lapítottam, mert azt mondtam neki, hogy szerintem ez végig lejtős szakasz lesz... Mindegy, Dani hősiesen átrobogott az alagúton, irány Balatongyörök, pit stop Szigligeten, Paprika Vendéglő, rántott csirkemell, szurkolás, kávé (dupla), Dani nyomja, de nem felhőtlen a mosolya, fekete pólóban tolta a nappal szemben, biztos nem fázott. Györökről tök szép a kilátás, ha az ember csapattársai nem fotóbombolják szét a készülő portét. :D

Nyugisan odabattyogtunk a ponthoz, erre Dani már be is ért, vagy húsz perccel korábban, mint vártuk. A többiek adták rám egyszerre a láthatóságit, kulcsatartót, chippet, és már indítottak is volna, mint a forma 1-ben, én meg várjávárjávárjá, komótosan megigazítottam a szerelésem, kértem egy kis vizet is a kulacsokba, hamár, aztán az IT szalagjaim nyikorgása közepette szépen lecsorogtam lejtő aljába a frissítőpontig, ahol bedobtam egy feles izót, közben kis feleségemmel beszéltem telefonon, és úgy általában, mindent megtettem a stresszmentes indulásért és pár perc időveszteségért.

Az IT szalagom lassan bemelegedett, felvettem egy 155 körüli pulzushoz tartozó vigyorgós flow élményes tempót 5:00-5:30 között, majd egyszer csak rámsötétedett, hűvös lett, valami borzasztóan nyomasztó sötét sikátorban kellett futnom, ami napközben bringaút lehetett, de most csak egy másfél méteres #808080 szürke csík volt a #303030 szürke éjszakában, egyik oldalon erdővel, másikon náddal, és random időpontokban kérdő hangsúllyal kiabálta ennek a kettőnek a mélyéről pár ismeretlen lény hogy "uuÚÚ-uuÚÚ-uuÚÚ?". Franc tudja mik lehettek azok, de amikor először belekérdezett a fülembe közvetlen közelről, majd becsokiztam. Szerencse, hogy már futottam, különben tuti elszaladok. Kezdtem fáradni, a sötét erdő meg nem akart elfogyni, még vissza sem fordultunk kelet felé. Rájöttem, hogy nem vették komolyan a többiek, amikor indulásnál mondtam nekik, hogy hívjanak fel, mert nem emlékszem mennyit kell futnom, és hol fogok váltani, kell nekem folyton ökörködnöm, Lemúr Miki, ezt tőled tanultam el! Valamiért úgy számoltam, hogy 20-22 kirim van, de amikor több, mint két óra múlva beértem végre Balatonberénybe, nem volt ott senki és a telefont sem vették föl. Összeszedtem magam, gondoltam, hogy igazán nem picsoghatok, az egyéniek pont négyszer annyit szívnak, mint én, szóval tessék csak továbbmenni. Felvettem egy random utazó tempót, fogalmam sem volt mennyire van a váltópont és az sem jutott eszembe, hogy ezt megkérdezzem valakitől, szóval olyan iramot válaszottam, ami nem uncsi, de váltópontonként egységnyi lassulással akár Aligáig is kitart, ha véletlenül átcsúsztam egy olyan alternatív valóságba, ahol valami oknál fogva mindenféle kísérő nélkül indultam neki egyéniben a távnak. Loopolva dúdolgattam a fülembe megragadt havanagila Thembi által játszott "Forever love me" című verzióját haladzsaangolul. Éppen beleéltem magam az elveszettségbe, amikor visszhívtak, és megmondták, hogy alig több, mint 3 km a két váltó közt a távolság, ráadásul ennek már meg is tettem a nagy részét, két sarok múlva ott vagyok. Átadhattam végre Anikónak azt az átkozott tépőzáras csuklópántot.
Futás közben azt találtam ki, hogy miként fogok végre tiszta és száraz holmikba bújni tetőtől talpig, ezt a buszunk takarásába meg is tettem, aztán elfoglaltam az egész hátsó üléssort, felpolcoltam a patáimat, és élveztem, hogy száraz az alsónadrágom. Amikor otthon írtam az edzésnaplóm, akkor jöttem csak rá, hogy ez egy 29 kiris szakasz volt, nem csoda, hogy nem akart véget érni, fejben ennek alig a kétharmadára készültem csak fel.
Közben holnap lett.
Katával vártuk Anikót a szürrális váltóponton miközben a többeik kicsit szundiztak: Alsóbélatelepen egy gyalogos vasúti kereszteződés cikkcakkban vezetett korlátjai között volt a csippantás, mellette lagzis sátorból lagzis zene szólt. Két perc múlva esett le, hogy nem a fülemben megtapadva hallom a Forever love me-t, hanem tényleg ezt húzza a dídzsé. Röhögve ugráltuk végig a számot, aminek az a specialitása, hogy sosem akar vége lenni, újra és újra belevágnak egy strófába, salom-salom-salom Izrael, vagy valami ilyesmi. Nem hiszitek el, de utána meg bazmeg a Zorba diszkóverziója jött!

Miután megszólalt a csapatdal hajnali egykor az Alsóbélatelepi váltóponton, úgy éreztem, hogy enyém a világ, és ha nekiiramodok az éjszakai távnak, akkor már senki nem állíthat meg. Nemsokkal ezután Boglár felé, a pislákoló fejlámpa meg a futók cuccainak fényvisszaverői már kevésbé adtak lendületet, de azért csak nyomtam tovább. Örültem, hogy nem volt olyan rohadt meleg, mint a délutáni szakaszon, pont ideális volt az idő. Mindenkinek ajánlom futáshoz a Spotify előre összeválogatott Girl power zenéit, mert meglepetésszerűen jönnek az egyébként jól ismert dalok, és mindig fel tudnak spanolni. A köztes váltóponton, ahol csak csekkoltam, nyilván egy rakás ember téblábolt fel-alá, és egy kicsit idegesített, hogy egyik se reagált időben a tétlen botorkálásomra, hogy onnan vajon merre kell folytatni az utat. Pár másodpercet buktunk, hát ez van. 7 km-nél a parti szellő gyanúsan esőt jelzett, úgyhogy nekiiramodtam egy kicsit jobban - gondoltam legalábbis. Ebből az lett, hogy fixen 6 perces tempóval sikerült hozni a 11 kilis szakaszt, és megfutottam az eddigi legjobb időmet 10 km-en. Aztán pacsi Áronnal és nyomás a buszba, végre jöhetett egy kis szundi :D 

Kata

A váltás azért lezajlott, Kata rohant, Anikó pihent, én meg próbáltam kitolatni a szar kuplunggal a parkolóból, miközben a mögöttem toi-toira váró félkómás futók sehogy sem akartak kitérni a közeledő busz útjából. Már elhagytuk a lellei kivilágított gömbkilátót, amikor rájöttünk, hogy kicsivel továbbmentünk, Bogláron kéne váltanunk, satu-rendőrkanyar, de csak olyan 20 éves busz módjára. Bőven odértünk, én meg úgy gondoltam ideje relaxálnom egy kicsit, amíg a többiek váltanak. Komolyan mondom fél perc múlva jöttek vissza, de persze azt mondták vagy negyed óra eltelt.
Kicsit ködösek a részletek, de az biztos, hogy én vezettem megint a következő váltópontig, Áron meg futott. A Földvári váltópont az egyik legjobban kiépített pont, van rajtkapu, meg fáklyák, kordon, viszont itt volt az egyik legfurább a váltópont személyzete. A chipolvasót felakasztották a váltópont táblára, ez sehol máshol nem volt így, ezért a beérkező fáradt futóknak fogalma nem volt, mit kell csinálni. A frissítőasztalnál pedig saját szememmel láttam, ahogy egy egyénit átküldenek az asztal másik felére, mert a váltóknak kitett cuccból akart venni. Szerintem ennek az első 10 km-nél sem szabadna gondnak lennie, nemhogy 190-nél, az egyéniek mindig mindenhol azt csinálnak amit csak akarnak. Ha az alsógatyád akarja elkérni, akkor azt is odaadod. 

A Köveskáltól a Varga pincészetig futottam először, aminek az első 10 kilométere szuper volt. De tényleg. Meleg volt, de ez nem bántott annyira, nagyon szép helyeken futottam, és ez teljesen lefoglalt. Lehet amúgy, hogy ettől egy picit kevésbé tudatosan futottam, de ez még mindig a jobbik fajta, nem? A salföldi szakasz még mindig elég kellemesen indult, aztán jött a meglepetés emelkedő. Bele kellett sajnos sétáljak, és a lejtők is olyan irreálisak voltak, hogy nem mertem nagyon felgyorsulni. (Amúgy nem tudom, ki találta ki, hogy a váltópont a pince előtt legyen: kedves dolog lett volna jutalomból még ehhez a szakaszhoz csapni.) A lábfejem csak a váltás után görcsölt és inkább volt fura, mint fájdalmas.

Az éjszakai Földvár-Balatonszéplak távnak úgy mentem neki, hogy amennyire az eltévedés parám engedi, megtolom, már nincs mire tartogatni az energiát. Idén sem tévedtem el, de azért olyan nagy hajrá nem lett ebből a két szakaszból sem sajnos, pedig nem éreztem fáradtnak magam. 

Jó volt az egész, és megint úgy érzem, mint tavaly, hogy jövőre több is menne.

Kati

Katit vártuk Danival Széplakon, direkt nem vettem fel a pulcsim, hogy a hideg felébresszen és már világosodott, sőt az eső is dobott néhány cseppet. A váltás megvolt, Katit takartam amíg száraz holmit húzott, aztán megint vezetni kellett, de már csak arra futotta, hogy nagyokat pislogva kanyarogjak a futók és a kísérő bringások között, és folyton úgy tűnt, hogy nagyon kicsi a hely mellettük, közöttük, és túl közel megyek. Egy két másodperces pislogás után a siófoki váltópontnál mondtam, hogy álljunk meg pihenni. Ettem-ittam, valamiről beszélgettünk is a lányokkal, de megint nem sok rémlik, csak a vidám pillanatok és a fáradtság érzése. Bár nem terveztünk itt váltás, csak az utolsó szakasz volt az enyém, amikor feltűnt Dani, mondtam, hogy én futok vele innen, jobb lesz az nekem, úgyis azt beszéltük, hogy az utolsó szakaszra nem áll már meg.

Szép dolog megfutni az utolsó szakasz, még szebb ha elkezd közben esni az eső, és mi Danival így jártunk. 6-8 perc alatt bemelegedett annyira az IT szalagom, hogy normális futótempóban tudjunk haladni, ez kábé egybeesett azzal, amikor elkezdett szemerkélni az eső. Aztán jelentősen lassultunk 6-8 kilométer múlva, akkor jobban rákezdett. Amikor konstatáltuk, hogy nem kell felmenni a magaspartra vezető dombon, és tovább lassultunk, akkor igazán esni kezdett. Dani már néha bele sétált a hosszú lábaival, én meg dzsoggoltam mellette. Sehogy sem akart jönni a Club Aliga kapuja, pedig már vagy kétszer halucináltam, hogy ott van pár háznyira. Amikor tényleg elértük, és ott voltak végre a többiek (kivéve Anikót, ő nagyon bealudt), alig lehetett 500 méter a célig, akkor az IT szalagom végleg feladta harcot, nem tudtam már rendes futósat lépni. A többieket vitte a lelkesedés, kértem, hogy célegyenesben azért majd várjanak be. Örömteli hajrával lendltek neki a végső kanyarnak, de én jajgatva mondtam, hogy csak semmi szaporázás, de azért vigyorogtunk, és 20:56:31 es idővel beértünk végre (05:41 p/km átlagtempó). A célfotónk valahol elveszett a digitális világban, nekünk meg nem jutott eszünkbe külön fényképezni, így erről a pillanatról nincs vizuális dokumentációnk, de azt hiszem mindannyiunkban megragadt.
Bespuriztunk a sátorba, leadtuk a chippet, és az árát gulyásra meg virslire költöttük.
Az eső elállt, amint célbaértünk.