A nyaralós időszakban kicsit el szoktam hanyagolni a rendszeres és tervszerű futást, így kapóra jött, hogy a vonyarcvashegyi üdülőnktől alig fél órárnyira, Köveskálon rendezett a Futapest Klub (óvatosan kattintani, elég régimódi kinézetű az oldal! :) ) rögtön a nyaralásunk első napján egy jó kis terepversenyt. Ráadásul délután kettőkor volt a rajt, úgyhogy még korán sem kellett kelni.
Nem mondom, hogy sosem voltam még Futapest rendezvényen, de az még a múlt évezredben, az előző futóéletemben volt... több, mint húsz éve... bazi öreg vagyok, már, na mindegy... Szóval régi, jól bejáratott szervezőbrigád a Futapest Klub, látszott ez az egész versenyen, minden a helyén, a nevezés olcsó és gördülékeny, a rajt-cél zónában nincsen nagy csinadratta, de van célkapu, fotózás, időmérés és frissítés, a versenyzők közül mindenki ismer mindenkit, az eredményhirdetés hibamentes, érem + sajt, csoki vagy üveg bor, megy a ismerősök között az ugratás, "te csak azért törted el a bordád, hogy megkapd azt az üveg bort különdíjként....!", meg ilyenek.
A távokhoz (5 km, 15 km) és az időjáráshoz (30 C° fölött) képest szerintem kicsit felülreprezentált volt a futókon a kompressziós szárak mennyisége, de hát ha valaki szeret hőségben szoros, vastag holmikba burkolózni, akkor ki vagyok én, hogy megítéljem? Ellenpélda is volt, az egyik srác egy szál fecskenadrágban állt rajthoz. Mielőtt a férfi olvasóink megkérdeznék, bikiniben induló hölgy versenyző nem volt.
A 15 kilométeres, 280 méter szintes pályára a változatos és a technikás jellemzőket aggatnám, volt murvás emelkedő, erdős emelkedő, dzsindzsás és csalános emelkedő, összességében többnek tűnő emelkedő, mint lejtő. A sík részeken magas fű és vízmosások tették próbára a bokákat.
Óvatosan akartam kezdeni, de kicsit elvitt a lelkesedés. A hátsó sorokból rajtolva a szokásos nyugis dombmászások után a lejtőket megnyomva sorra fogtam be a kollégákat, hogy aztán egy hosszú, napégette, murvás enyhe emelkedőn jól leszakítson az a csoport, akikkel addig haladtam. Hitetlenkedve néztem az órámon, hogy még fél órája sem haladunk, sokkal többnek tűnt a fáradtságomat tekintve. Lemaradtam, és a következő fél órában kanyargós erdős-mezős terepen haladtam teljes magányban, se előttem, se mögöttem nem hallottam más futók csörtetését, de a gyakori és pontos szallagozás, és a hihetetlenül jól eső hűs vízes frissítőpontok jelezték, hogy jó irányba haladok. Aztán egy hosszú mezőszéli egyenesben végre megláttam az előttem haladókat, 4-5 futótársat azonosítottam magam előtt 3-400 méterrel, többen közülük kicsit megrogyva haladtak, én meg pihentebbnek éreztem magam, mint fél órával korábban. Úgy számoltam, hogy mostmár muszáj lesz lejtőnek következnie, így nincs már mire tartalékolni, kicsit feljebb kapcsoltam a sebességem.
Hamar be is hoztam pár futótársat, egyikük kétszer visszaverte az előzési próbálkozásomat, mert amikor meghallotta, hogy közeledek, egyből beleerősített, így szinte már veszélyes tempóban haladtunk lefelé a vízmosásos földutakon. Bevetettem a szokásos előzési technikámat: felzárkozás a futó mögé, néhány másodperc utazás mögötte az ő tempójában, majd ritmusváltás és nagy sebességkülönbséggel elhaladás.
Már nagyon közel volt a cél, amikor a murvás lejtős célegyenesben megkezdtem a végső hajrát, de nem mertem nagyon csapatni, mert bennem volt a félsz, mivel múltkor pont ilyen úton sikerült alaposan elnyalnom, bal tenyér, jobb váll, bal térd, majd arc sorrendben érintve testrészeimmel az anyaföldet.
Ennek az óvatoskodásnak meg is lett az eredménye, öt másodperccel maradtam le a korosztályos harmadik helyről.
Na majd legközelebb! Nagyon jól nézett ki aza sajt...
Utolsó kommentek