"Ismeretlen, bizonytalan, titokzatos, nehéz, unortodox, redukált – mindez a Black Hole ultraverseny."

Szombaton hajnali fél hatkor depóznék be a rajtba az első Blackhole versenyen, amiről nem tudunk semmit és jól is van ez így. Idén már nem is fogunk tudni, remélem a szervezők száján lakat lesz jövő évig, a kínaiak pedig nem esznek előtte pár hónappal taknyos denevért nyersen, hogy aztán a világra uszítsanak megint valami nagybetű-szám kombinációs homeoffice generátor kis szart.

Lebegett a szemem előtt egy 12 órás száz kilométer, aszfalton tudtam 2017-ben (jajj de szép időszak volt az...!) 10 órát százon, azóta öregebb lettem, de kicsit erősebb is, és fényesebb a hajam, vagy legalábbis ezüstös, szóval a Bakony bércein 12 óra alatt csak meglett volna a száz, még akkor is, ha közben tócsából kell inni, meg hideg salakot enni, mert ugye ennek a purista versenynek az lett volna a lényege, hogy a ruházatodon, meg a kulacsodon kívül nem vihetsz magaddal mást, csak ami fejedben, meg a szívedben már benne van.

Nem tudtuk a távot, 55 vagy 122, valahol közte, biztos lett volna ebben is egy olyan csavar, hogy Márkus Öcsi és Simonyi Balázs elégedett főgonosz kacaját halljuk a távolból. Frissítőasztalokon habzsi-dőzsi, de utána ugyanúgy pucéron kellett volna elhagyni , ahogy érkeztünk, és csak azt az információt kaptuk volna meg, hogy mennnyire van a következő pont. Nem szép gondolat? :)
Csak mi, meg a futás.

Nagyon kevés dolgot csinálunk már csak önmagáért, a legtöbb tevékenyésgünkbe belopta magát az érzés, hogy ezt meg kell osztani a közösséggel, kigondolunk a teendőnkből, mérlegeljük, ki-mit reagál majd rá, nem nézünk tájat, nem veszünk virágot, nem építünk legó kalózhajót és nem futunk úgy, hogy ne gondolnánk közben néha arra, hogy meg kellene mutatni ezt az élményt másnak is. Nincs ezzel baj, de fura belegondolni, nem?

Nekem legtöbbször flow a futás, mondjuk ha egy téli hétfőn már sötétben kilépek az irdaházból, rajtam a világ összes fénylő és fényvisszaverő cucca, fülemben egy jó kis playlist, van GPS, van pulzus (nyilván), irány haza, 10 perc múlva már nem gondolok tudatosan dolgokra, csak kavarognak fel-felbukkannak gondolatok, cselekemények, érzések, emlékek, néha rágódok vmi kis történeten ("Harminc regruta bajvívó", mostanában éppen ez a cím bukkant fel vagy  százszor a fejemben, még nem tudom mit akarnak tőlem), de a legtöbbször csak vagyok, létezem, mozgok, teszi a kis testem, amit szeret, és ilyenkor kell nagy mázli, hogy ki ne lapítson a  133E bus a nagytétényi Campona körforgalmainál, és hogy ne nyaljak el patkáról fel meg le pattanva.

Szóval elengedtem a nagy futásokat idénre, helló Balckhole, helló UB, helló UTH, helló közös futások, helló futótársak úgy egyáltalán.

A futás megmaradt, nem tűnt el az eseményhorizont mögött.