Ott hagytuk abba 2019 tavaszán, miután párosban megkerültük a Balatont, hogy na, ez tetszett, csak ne kelljen már ennyit futni! Kéne még egy csapattag. Vagyunk páran az érdi futócsapat környékén, de jóban is kellene lennünk, ugye, hogy együtt oldjuk meg a Balaton-kör 24 órájának minden váratlan problémáját, amik persze fel se merülnének, ha nem akarnánk körbefutni megint. (És idén is ezzel a mondattal zártam... :D Pedig veletek újból lefutnám bármikor, a szakaszokat cserélgethetjük, hogy ne unjuk meg!- rrroka)
És mivel egy ideje együtt erősítettük már a gyenge törzs- és még gyengébb farizmainkat, mert sajnos kiderült, a futáshoz óriási szükség van rájuk, persze elkezdtük győzködni Zsuzsit. Ő meg legyőzött minden akadályt és eljött velünk.
(Annyira nem egyszerű egy csapatot összehozni, nekem az idei a hetedik, Rókának a nyolcadik UB-ja, de olyat nem láttunk még, hogy a nevezéskor összeállt társaság a rajtban is együtt fotózkodik… persze alap, hogy a csapattag fusson, de meg is lehessen benne bízni, ne gondolja meg magát, és akkor még mindig csúnyán lesérülhet. Az se mindegy, miért megyünk, mert mással állj össze, ha győzni akarsz, és mással, ha futni és jól érezni magad, na hát ennyire nem mindegy, kivel mész.)
Egy pillanat alatt sikerült nevezni, sőt a nevet is szépen kicsiszoltuk addigra, mondjuk lehetett volna Gyúrunk vaze vagy 2 szoknya, egy nadrág, mert végül tényleg így futottuk körbe, ketten szoknyában, egy nadrágban. Aztán lett 2 szőke megy egy Róka. (Volt már jobb nevünk az igaz. Nekem a No pasaran! viszi a pálmát. - rrroka)
Tavasszal elmaradt, valahogy az se tűnt ésszerűnek, hogy ősszel megrendezik az UB-t. Sorra dőltek be a világversenyek meg a kis magyarok is, közben a járvány a tavaszihoz képest irgalmatlan méreteket öltött. De nem tilos megrendezni, maszk van, fertőtlenítő is, hát majd vigyázunk magunkra.
Hideg szeptemberi napokban állítottuk össze az úti csomagot, téli kabát, takaró, négy váltás futóruha… erre ott álltunk a rajtban október másodikán reggel és ragyogott a nap. Aha, naptejet senki nem hozott. Miután Zsuzsi elszaladt a többi trió első futójával együtt, átgurultunk a balatonfüredi Tescóba, a gyógyszertárban már elpakolták a naptejeket, ami a raktárból előkerült, annak az árából mondjuk egy hétig tudtam volna enni, szóval leégtem, mielőtt leégtem volna. (Az a cucc a naptejek Rolls-Royce-a! Szerezzük meg őket szponzornak! - rrroka)
Zsuzsi 30 kilométerrel nyitott, Füred-Zánka. Ahol lehetett, megálltunk nézni a futókat, szurkolni meg fotózni. Borzalom, de nem publikus, agyonpletykáltuk a mezőnyt meg úgy mindenkit, akit láttunk és akit nem. Róka szerint a futó nőknek jó nézni a fenekét (HELLÓ! :D Azt mondtam a futó nőkre sokkal jobb ránézni, mert sokkal fittebbek, mint a futó hapsik! Fenékről nem beszéltem! :D - rrroka), szerintem meg inkább a fiúkét, komolyan, még ez volt a leginkább pc. Ha tudtam volna, hogy legközelebb a célban dumálunk, mennyi marhaság fért volna még bele...
Idén az északi parti útvonal egész más volt, mint eddig: kimaradt Pécsely, Vászoly a pulzusgyilkos dombokkal, helyette lett egy három kilométeres oda-vissza Dörgicsére. Gondoltuk, legyen Zsuzsiról fotó emelkedőn és lejtőn, ilyen volt, ilyen lett, de semmi poén, végig mosolygott.
Zánkán Róka nekilódult a 43 kilométeres első szakaszának, Zsuzsi meg a Zabszalma turistaszálló füves sztyeppéin még hengerezett, nyújtott egy alaposat, míg mellettünk egy győri csapat réti kávét főzött rezsón, kotyogóval. Szédítő illata volt, alig vártam, hogy odaérjünk a Varga Pincészet nagy ellenőrző pontjához, ahol találkozót beszéltünk meg. Hát fröccsterasz nem volt éppen, ahol kávét rendelhettünk volna, hiába kerestük sokan, be volt zárva az egész épület, szóval a mosdóálmok szertefoszlottak. Oké, szüret, járvány, mit akarunk. Volt viszont krumplis tészta, lásd a képet, valamint instant kávé, hát az sajnos nekem nem megy le.
Rókáról gyorsan kiderült, hogy futás közben is muszáj kommunikálnia, nemcsak fotózott, de sűrűn sms-ezett is. (Hát, ti kérdeztétek, mi kell? Én meg válaszoltam. :) - rrroka) Badacsonytomajba kért egy kis megállást, gyors szelfi, vitatigrisek, aztán ő tovább, mi meg a kikötői MOL-kúthoz. (Atyaég micsoda mélypontom volt ott 26 km-nél! Eskü sétálni lett volna kedvem, de akkor ugye több idő, mire váltunk. Meleg, eléhezés, a gyomrom, kedvem... El nem tudtam képzelni, hogy futok ebből másodszorra 39 km-t - rrroka) Innen rajtol a BSZM harmadik napja, szóval nekem a szívem közepe, hatalmas latte, tiszta mosdó, beragyogta a délutánt!
Rókát a balatongyöröki Szépkilátónál kellett leváltanom, haladtunk gyönyörűen a délutáni napsütésben előre, mutattam Zsuzsinak, nézd, balra a váltópont. Örült neki nagyon, aztán simán továbbhajtott. Mondom, hol fordulunk vissza? Miért? Hát a váltás, tudod :) Jól kifárasztotta élete leghosszabb aszfaltos futása, gyors is volt, tartotta a hatperces átlagot. (Polarosoknak, triatlonosoknak, bringásoknak: óránként tíz kilométer.)
A Szépkilátónál várta a futóját a másik érdi trió, a fiúk szépen haladtak, jó sűrűn váltottak, valamiért ez tetszett nekik. Nekünk meg a kevesebb hosszabb szakasz, közben rendes pihenők, nagy adag kaja. Mondom, nem nyerni mentünk :)
Lassan felfutottunk a reggel hétkor indult egyéni teljesítőkre, volt sok ismerős, jólesett drukkolni nekik is, nekünk is.
Aztán végre nekivághattam. Ha lehet, én mindig a tó két csücskét kérem, annyira szép mindkettő! Nekem mindhárom szakaszomra volt edzői tervem, elindítottam az órát, majdnem a legalacsonyabb pulzussal kellett volna haladnom. Jó, de akkor sose érek Balatonmáriafürdő túlsó végére. Szaladtam, ahogy tudtam, ezt a 34 kilométert csak végigtolom csőgázon. Ment ez így Keszthelyig, ott volt meleg leves, emlékeztem, milyen tökéletes volt tavaly. Most láttam, mekkora a sor, oké, kihagyom, ez legyen az egyénieké, én sietek. Hopp, egy futóceleb előttem, de nagyon sántikálva. Odaértem, köszöntem, láttam, párosban tolja, kérdeztem, 110-et? Kiderült, hogy bizony, de nem az a baj, hanem törött lábujjal fut. OMG. (Láttam a lábujjáról képet, kis műanyag sapka volt azon, meg a szomszédoson. Miért mutogatunk mi futók ilyesmit egymásnak...? - rrroka)
Az én óriás lendületemből az lett, hogy a magas pulzus az szépen megmaradt, csak a tempó lassult, pedig beleadtam mindent. Ott, ahol a fákat kivágták és minden csupa beton meg aszfalt lett, a Zala hídja előtt, már nem volt jó egyáltalán, pedig hűlt az idő, ilyen ez az október, hat után már sötétedett. Rókáék megleptek Berény körül, kértem a karszárat és leadtam a sapit, de nekem tényleg nem kell segítség, nem akarom, hogy lássák, mennyire küzdök. Harmincnál aztán végem lett, minden elfogyott, a végtelen egyenes utcákon vonszoltam magam a sötétben, nyilván késtem is, de beértem végre. Zsuzsi indult a második, 25 kilométeres szakaszára, én meg lerogytam, száraz póló, kocsiba ülés, bocs, mindjárt rendben leszek, takaró a fejemre, aztán snitt. Szerintem mentünk is valamerre, meg is álltunk, volt mindenféle pakolás (Ettél pizzát, és egyszer beindítottad belülről a riasztót mikor messzebb voltam, meg halálra rémülve keltél fel mikor megszólítottalak. Amúgy szerintem magamhoz képest világrekord csendben voltam. . - rrroka), hirtelen már Zsuzsi vezetett, mert Róka elindult az újabb negyvenesére. Mondtam, menjünk a váltópontra Siófok-Sóstóra és aludjunk!
Zsuzsi nagyon megszenvedte a 25 kilométerét. Nem biztos, hogy jó ötlet volt még egy ekkora szakasz. Az UB utáni edzői konzultáción megtudtam, hogy ezek a szakaszok összeadódnak, szóval simán lehet úgy számolni, mintha egybe futnánk az összeset, amit vállaltunk. Kiújult a sérülése, azt mesélte, végig kellett csoszognia az egészet. Aztán aludtunk föltett lábbal, amennyit csak tudtunk, felhúztam az órát a váltásra. Egy közelben parkoló csapat várakozó tagjai valami éktelen zenehallgatásba kezdtek, de mikor megkértem őket, hogy hadd aludjunk, simán kikapcsolták. Na ezt is imádom az UB-ban, tök ismeretlenekből hozza ki az összetartozást a közös nagy kaland. (De jó fejek! Direkt mindig messze álltam meg a többi csapattól, mert hülyét kapok a fél percenkénti ajtócsapkódástól, ami ilyenkor elkerülhetetlen. - rrroka)
Olyan hajnali háromkor futott be Róka, megint teljes erőből, mintha nem lett volna mögötte már egy maraton. (El nem tudom képzelni honnan jöt az erőm akkor, amikor amúgy legjobban alszom, de 23 és 3 óra között szundi helyett stabil 6 percesben futottam boldogan, iszonyú alacsony pulzussal 39 km-t. - rrroka) Én meg kicsit kockás mozgással, de beleszaladtam az éjszakába, Sóstó-Fűzfő, 22 kilométer. A legszebb 22. És végig lakott terület, ugye, már Füredig.
Viszont hiába a telihold és a fejlámpám fénye, rohadt sötét volt, hogyhogy én erre nem emlékeztem? Sehol egy lélek, se előttem, se utánam… oké, öt kilométerenként frissítőpont, de hol van az már… és még. Persze tudtam az utat, de volt, hogy elbizonytalanodtam, hú, ott egy kivilágított bicajos, tuti az UB-n kísér valakit. Odakiálltottam, erre? Abban a pillanatban a fickó fölborult bringástul (a p****ba, tette hozzá). Én meg halálra rémültem, belehúztam, de éreztem, hogy jön, bár hátra nézni nem mertem. Kanyar jött, láttam is, hogy halad mögöttem. Kilométereken át rettegtem egyedül, mire végre futólépteket hallottam, egy lány ért utol. Végre megnyugodtam, le is mertem nézni az akarattyai magaspartról a nagy fekete vízre, körben a pislákoló fényekkel. Gyönyörű volt. Nem tudom, hol tűnt el a félelmetes bringás.
A pulzusom meg magas volt, mint a part, sebesség említésre se méltó, de haladtam rendületlenül. A kenesei frissítőhöz már közel volt a vég, de Fűzfőig még ott az a három kilométer erdő! Egyedül basszus! Legyünk túl rajta! És ahogy a sűrűbe értem, megpillantottam jóval előttem egy kivilágított futó alakját. Egyéni harcos, már fáradt, de hát alig több mint 30 kilométere van hátra, innen hajnali fél hatkor hason csúszva is meglesz neki! Ahogy beértem, drukkoltam egyet, és megköszöntem, hogy nem kellett rettegnem egyedül. Örült neki :) (Néztük a térképen ahogy jössz, 4 km, már csak 3... aztán egyszer csak HOPP, áttett a térkép Almádiba! 5 kilométerre elénk! Betojtam először, aztán gondoltam frissítem párszor. Akkor már a Balcsi közepén voltál, szóval rájöttünk, hogy úszni támadt kedved, de rossz helyen másztál ki. - rrroka)
Eszünkbe se jutott, hogy biciklis kísérőnk legyen. Volt nálunk telefon, követtük egymást a térképen, ugyan mi történhetett volna? Tavaly ugyanilyen sötétben tettem meg ugyanezt a szakaszt, persze akkor vihar volt és szakadt az eső, na akkor nem féltem! (Másnap éjjel megkaptak egy nagyobb vihart a nagy csapatok! Az egész Balaton fölött midnehol szakadt! - rrroka)
Az erdőből kiérve lestem az eget, hátha világosodik, de a madarak is hallgattak, hol vannak azok már…
Viszont abban a pillanatban, ahogy a váltóhoz értem, kivilágosodott. Fejlámpa, rondamellény le, ez nekem idén már nem kell. Zsuzsi indult az utolsó tízesére – majd 200 méter után fordult is vissza, ahogy megbeszélték, nem bírta a sérült térde. Róka bemosakodott és már repült is az utolsó tízes helyett egy huszasra.
Zsuzsi közben észrevette, hogy a pont mögött épület áll, benne egy fullos mosdó! De komolyan, mintha még be is fűtöttek volna! Tükrök derékig! Papír! Istenem, milyen kevés kell a boldogsághoz!
A 24 óra legcukibb pillanata: a mosdóból visszafelé láttam, hogy Zsuzsi nincs egyedül. Ott állt mellette a férje és az egyik kislánya. Mondom, reggel 6 óra volt. Tomi fél ötkor becsomagolta a lányokat, hogy a váltás előtt meglepje Zsuzsit. A nagyobbik lány még Ultrabalaton-érmet is festett anyának, kész, be lehet csukni a netet mára, ennél cukibb nem lesz! Forró teát is hoztak, finom volt! Aztán indultak is haza Érdre.
Rókára már nem kellett ránéznünk, mehettünk a váltópontra Csopakra. A ponton megint ismerősök, éppolyan nyúzottak, mint mi. Na többek között ez tetszett ebben a kétrészes UB-ban, ami idén volt először: hasonlóan fáradunk, a két-háromfős váltókat nem előzte full gázon egy tizensok fős csapat frissen beállt titánja.
Negyed kilenc körül berobogott Róka, egy lépést nem lassított a húsz kilométeren, de közölte, hogy ez azért már „beszabehu” volt. Kiderült, hogy a száz kilométerén senki se előzte meg, viszont az utolsó szakasz végén rácuppant egy pár kipihent vitéz, de hiába harcoltak szegények :D
Csopakra megérkezni is óriási, onnan már kevesebb mint nyolc kilométer a cél! Minden kövét ismerem, szerintem 2012 óta mindig kérem ezt a szakaszt. Föl a partról a 71-es útig, ott egy kis hullámvasút, aztán be a hűvös erdőbe, és már látszik az arácsi út, ami levisz a világ egyik legszebb sétányára, a Tagoréra. A legnehezebb idén is, hogy elfussak a szállásunk előtt, de onnan már látszik a dombtető a körforgalommal! Teljes erőből toltam végig, ahogy az óra diktálta, meg a vágy, hogy a végén vigyorogjunk egy nagyot közösen – és talán még jusson a reggeliből a szállodában (langyos diós csiga… nem akartam rágondolni!).
Az akvapark tetején ott várt Róka és Zsuzsi szépen átöltözve Szénás-körös egyenpólóban, amit én végül el se hoztam. Pacsi, fotó, Kozma Andris, a szpíkerek királya megismert, akkorát ünnepelt, hogy belepirultam, szép vége lett a 2020-as Ultrabalatonnak.
A járvány. Ugyan szinte minden szabadtéren zajlott, és a rajt/célban mindenki feltette a maszkot, a pontokon sose kellett keresni a fertőtlenítőt, azért amikor az aszfalt egy kis huplijában megbotlottam és estem egy rendeset valahol Márián, eszembe jutott, mit kockáztat, akit most kórházba kell vinni. Szóval annyira nem veszélytelen ilyenkor egy futóverseny. Később láttam, ahogy az egyik Balaton-felvidéki falu lakói szörnyülködnek, hogy mennyi pesti, hozzák nekünk a vírust… nem nevetek, megértem őket. Most mondjam, hogy mi hárman vigyáztunk?
(Nekem néha egy kicsit kevés volt a maszkviselés, főleg a nagy csapatok rajtjában nem figyeltek erre a versenyzők, ahol pedig kötelező volt és öt percenként kérte a szpíker. Ételt sehol sem vettem el a közös tálakból, amúgy ez teljesen okés, most nem éreztem szükségesnek. - rrroka)
A rendezés. Először volt háromnapos, pénteken csak az egyéniek és a duók, triók indultak. Nekem tökéletes volt, a tömeg láthatóan csökkent, barátibb volt az egész. Nem találtam hibát (igen, a raglán szabású mez nekem pocsékul áll :)). Lehet, hogy más reklamál, mert ennyi nevezési díjért kapott egy érmet meg egy pólót, de engem ez a kettő pont nem érdekel. Inkább a szuper ellátás, a lelkes pontszemélyzet, a tökéletes útvonaljelölés, na ezek megfizethetetlenek.
(Ingadoztam közben, hogy jó-e, hogy voltak szakaszok, ahol senki sem volt a közelünkben és hogy nem volt az a megszokott nyüzsgés, de utólag azt mondom így sokkal jobban éreztem magam.- rrroka)
Kaja. Hát én nagyon keveset vittem, a fele jött is velem haza. Hibátlan dínom-dánom fogadott minden ponton, legtöbb helyen a kezembe nyomták, amit kértem, így még a fertőzéstől se kellett félni, máshol adtak papírt, amivel kivehettem, mit is? Barackot, olívát, sós perecet, paradicsomot, sajtot, mindig, ami jólesett. Köszi! Sose fogyott el semmi, mindig kínáltak.
(Balatonföldvár! Leves és kávé! Örök-örök-örök hálám annak a pontnak, hogy másodszorra is megmentettek! - rrroka)
Megérte? A forró vízű medencéből az eget nézve, délután úgy tűnt, megint jó volt. Rengeteget készültem erre a 65 kilométerre, én szeretek edzeni. Pár éve ennek a duplájára volt ez elég, ami azt mutatja, hogy kicsit gondolkodni kell az „annyit vehetsz ki belőle, amennyit beleteszel” túl mechanikus értelmezésén. Én éppen nem a sebességet és a távot tudom kivenni, mint még nem túl régen is :)
(Megérte. - rrroka)
Utolsó kommentek