Hosszútáv blog

Viszonylag kevés sorozatot nézek, de például a Big Bang Theory-t igen. Aki nem ismerné, annak elmondom, hogy ebben négy kocka srác a főszereplő (meg a szomszéd csini csaj), akikkel mindenféle kalandok történnek. A kockát úgy kell érteni, hogy tényleg nagyon elvontak, például az egyik elméleti fizikus. Volt egy olyan rész, amiben szombat este egy tücsköt vadásztak a lakásban, mert hallva a ciripelést nem tudták eldönteni, hogy milyen fajtájú a rovar és fogadtak. Ehhez persze meg kellett találni, szóval mentek a hang után. Már egy ideje keresték, amikor az egyikük felnézve feltette a kérdést: kíváncsi vagyok, hogy a normális emberek mit csinálnak szombat esténként?

Nos, valami ilyesmi is járt az eszemben szombat este, amikor megérkeztem Szigetmonostorra, ahol vasárnap 0:00 órakor rajtolt az ötödik Suhanj!6 éjszakai hat órás futás. Mondjuk túl fitt nem voltam, mert előtte négy napig azt csináltam, amit a normális emberek: nyaraltam, eközben az alvással töltött órák száma fordítottan volt arányos az elfogyasztott alkohol tartalmú italok mennyiségével, és nem az alvás javára. Mindegy, mindenképpen ott akartam lenni, mert három éve itt futottam az első hat órásomat, és nagyon nagy élmény volt. Tavaly előtt másfél óra toi-toi-zás után inkább hazamentem, WC-n ülni ott is tudtam, futni meg a sehol sem. Tavaly is nevezve voltam, de akkor más problémáim voltak, el sem mentem. Idén viszont...hát, ott voltam, lényegében a nyaralásból érkeztem.

Volt nálam egy kis gyümölcs turmix (amolyan házi VitaTigris), amibe kávét is kevertem, nehogy elaludjak. Alkoholmentes sör, és napraforgó volt még nálam. Ja, meg víz. Igazából csak a vizet és a gyereksört fogyasztottam, meg azért, hogy legyen értelme hogy vittem, párszor belekortyoltam a turmixba is.
A futás egyébként jól ment, bár igen lassan haladtam, és óránként egy WC szünetre még így is meg kellett állnom, - a vizuális típusok ugorjanak egy sorral lejjebb - nem tudom, hogy annyi minden honnan jött ki. Na. Fúj. Szóval körözgettem a gáton a Duna mellett. A pálya jó volt, egy kis emelkedővel, a hangulat a szokásos bulizós, a váltók meg a gyors egyéniek rendre mentek el mellettem, a fejlámpám merült, és végül is minden rendben volt. A napfelkelte tényleg szép volt, és örültem, hogy végre levehettem a világítást a fejemről, utálok lámpával futni. A nyoma így is elég sokáig megmaradt. Aztán reggel hatkor mindenki abbahagyta amit éppen csinált. Azt tök jó, hogy itt nem kell megvárni egy helyben a tört kört mérő embereket, mert egy lufit a rajtszámmal le lehet tenni a megállás helyére és el lehet sétálni. Mondjuk bundáskenyerezni. Én azt kihagytam, és kis pihegés után haza indultam, hogy zuhanyozzak és aludjak.

Három év után tehát ismét végigfutottam a Suhanj!6-ot, és bár "csak" 55 km-t mentem, de azt holtpont és fájdalmak nélkül (óránként pár percet pihenve :D ).

Ja, és rájöttem, hogy mit csinálnak a normális emberek szombat esténként: futnak. :)

#szeliditófutás 33km@20m+ (nem elírás, végig sík, 3x11km kör a tó körül), de a pálya felén 15 centis sár volt, Csanya sìrna örömében, olyan, szóval ez a#futás simán #terepfutás Jó tempóban ment, 3 óra 4 perc, 157 bmp.

Már tudtam amikor lefele csapattam az utolsó 2 kilométeren és sorra értem utol az L táv lassabb futóit, valamint bíztattam a szembe jövőket, akik már nekivágtak a második körnek (fél órával korábban indultak a miénkkel megegyező két körre), hogy ez lesz a poszt címe. Nagyon örültem, hogy nekem nem kell az esőerdőbe még egy karikára kimennem.

Fotók: terepfutás.hu FB oldala

A pálya egyébként szuper, csak rögtön az elején van benne egy futhatatlan siratófal, ahol a tapasztalatlanabbak simán kivégzik magukat azzal, hogy próbálnak futni vagy akár csak sietni, pont úgy, ahogy én tettem két éve az L táv első körén, amikor először próbáltam ki a nordicwalking botokat versenyen és nagyon magabiztosan botoztam felfele kétszázra pumpálva a pulzusszámomat miközben két liter izzadság távozott zuhatagszerűen a testemből. A kezdeti nagy domb után viszont jön majdnem 5 km futható lejtő, ami teljesen jó lenne, ha nagyrésze nem a tűző napon vezetne úgy, hogy mellette erdőírtás van és az előző napi eső 6 csilliárd százalékos páratartalmat termel. Nembaj, a lefelé csapatásban hűt az ellenszél! 
A féltávnál lévő frissítőpont utáni újabb emelkedő árnyékos erdőben vezet egy bazi nagy vízmosás mellett, nekem ez a fajta egy sávos erdei ösvény, mohás mészkősziklákkal maga a nagy betűs TEREP, szép is, futható is, aztán innen már végig lejtő, 3 km a susnyásban, dózerúton majd aszfalton, lehet trappolva száguldozni lefelé annak, akinek nem kényes az IT szalagja, én a magam részéről aktívan támaszkodtam a pálcáimra.

Kis feleségemet nagyon bátran rábeszéltem az M távra, ő ugye nem fut, de a kesztölci 1:20-as terep tíz kiriéből kiszámoltam, hogy pont szintidőre be tud érni nordicwalking stílusban, csak a fent említett hőgutás lejtővel nem számoltam, ahol az ő sebessége nem emelkedik meg annyival, mint a futóké, így sokkal több ideig volt a napon a párában, saját elnevezése szerint "subtropical walking" stílussá alakítva a botozását. 2:42 körül ért be, kicsúszva a 2:30-as szintidőből, de ez egyébként a terepfutás.hu versenyeken csak az eredménylistában jelent megkülönböztetést, pont ugyanúgy jár az érem és a többi szolgáltatás, szóval annyi baj legyen.

Nekem furcsa, hogy rendkívül magas volt a kompressziós szárat viselők száma, ami ilyen időjárásban = HALÁL, hiszen az amúgy is forró időben még magadra húzol egy vastag, szoros zoknit térdig. A csalán vidáman átcsíp rajta, az ellen nem véd, a kompresszió hatása meg 15 és 30 kilométeren szerintem elhanyagolható (és amúgy is kétséges, a szakemberek - Kropkó Péter, Lőrincz Olivér - inkább regenerációhoz szokták ajánlani futás után).
Sokan voltak fekete cuccban, a Mecsek Maraton Teammel pl. jól kiszúrt szerintem az a tervező, aki fekete szerelést álmodott meg számukra egyenruhának.
A futóhátizsák nálam a rövidebb távon pont egyensúlyozott hasznosság-kellemetlenség határán, mert rettentően melegíti a hátat, sőt az enyém a mellkasomat is, viszont a benne lévő két liter víz lehetővé teszi, hogy egyáltalán ne vagy csak nagyon rövid időre kelljen megállni a frissítőpontnál (ezt a trükköt DK Gergőtől tanultam). 
A nw bot kicsit túlzásnak tűnt a 15 km-hez, de mindkét emelkedőn jól jött, és lefele a murvás, köves hosszú lejtőn nagyon nagy stabilitást adott, mióta hasonló pályán elnyaltam kicsit óvatosabb vagyok. Jó összehasonlítási alapot ad az, hogy a frissítőpont utáni emelkedőn megelőzött, majd előttem futott egy srác, végig spiccen kifutva az egész dombot, míg én botozva gyalogolva pihentettem a combizmait, aztán az emelkedők tetején én egészen frissen el tudtam kezdeni futni és nagy tempkülönbséggel elmentem mellette.
Végül 1:25 lett az időm, nem rossz, de csak két perccel gyorsabb, mint két éve az első kör, aztán most azon gondolkodom, hogy jövőre két kört megyek.

A Nyúlcipőbolt Gerecse Trail megint egy rendkívül jó verseny volt, a terepfutás.hu mindig ilyen, a meleg kaja isteni, a zuhanyozási lehetőség életmentő. Volt egy kis tévesztés az L táv elejének irányításában, de azt mondták a résztvevők, hogy nem volt zavaró, illetve a FB oldalon olyan szintű nyílt korrektséggel intézik az ilyesmit, hogy le a kalappal. Volt olyan L távos, aki még örült is, hiszen így 29,6 helyett megvolt a kerek 30 km. :D

A Szimpla még vállalható lett volna. A dupla meg csak távban kétszer a szimpla. 73 km minden terepen sok, de ezen különösen. Ilyen meredek, mint a Sombokor Magyarországon nincs is. De akkor hol vagyunk?
Ilyesmiken elég sok idő volt gondolkodni múlt hét vasárnap, amikor a Dupla Élmény nevű terepfutáson vettünk részt, és a második körben túra üzemmódra váltottunk, kvázi feladtuk a teljesítést. Aztán jöttek a pálya jelölő szalagokat összeszedő lányok, és kénytelenek voltunk tovább menni. Később már csak előlük menekültünk. :)

A rajt előtt

Ez egy páros futás, ahol a két futónak végig nagyjából együtt kell haladnia. Zolival indultam, akivel az UB-n már kétszer futottunk együtt, igaz ott sosem egyszerre.
Szóval reggel még bizakodóak voltunk, végül is "csak" négyszer kell felmászni a Kékesre, ez két kör a nyolcas alakú pályán. Hétkor rajtoltunk, volt 12 óránk a teljesítésre. Lassan kezdtünk, szinte minden emelkedőn gyaloglásra váltottunk, de azért voltak futható részek is a szinte folyamatosan felfelé tartó úton. A szintidő előtt nem sokkal értünk fel először Magyarország legmagasabb pontjára, de annyira kicentiztük, hogy a kötelező csúcs-szelfi miatt majdnem kicsúsztunk limitidőből.

Először a Kékesen - figyeljük meg a vidámságot, a többi képen ilyen nem lesz :)

Lefelé aztán sikerült egy kis plusz időre szert tenni, bár a fent említett Sombokor a kevésbé futható részek közé tartozott. Mint Tarzan úgy lendültem egyik fától a másikig, csak nem olyan kecsesen, és egy kicsit több félelemmel. Végül leértünk, és mondtam, hogy soha többet. Ja, de még egyszer biztosan. :)
A második felfelé nekem kicsit könnyebbnek tűnt, a legvégét leszámítva nem is emlékszem nagyon meredek szakaszra. Viszont a táj gyönyörű volt. Én még sosem futottam a Mátrában, sőt talán középiskolában voltam itt utoljára túrázni, szóval nem nagyon emlékeztem, hogy milyen. Lenyűgöző. Az égig érő fák, a sok szikla mindenfelé, a patakok, minden olyan meseszerű. És szerencsére a fák között viszonylag elviselhető volt az időjárás, a tisztásokon, ahol sütött a nap nagyon meleg volt. Fogyott is a folyadék rendesen, én minden frissítőn töltöttem a két literes víztartályomat, ami ha nem is teljesen, de kb háromnegyedig mindig üres volt.
Felértünk másodszor is, megcsináltuk a második szelfit, szerencsére itt már volt egy kis időnk a limithez képest.

Másodszor a csúcson

Lefelé jól futható volt az egész táv, voltak köves részek, de semmi extrém meredek csúszkálós ereszkedés. Mentünk is, ahogy tudtunk (ami azért annyira nem volt acélos tempó, de legalább folyamatos), így összesen 5 óra 32 perc alatt újra a rajtban voltunk. Itt egy viszonylag hosszú töltekezés után indultunk neki a második körnek. Hát nem ment könnyen. Mikor felértünk valahogy a Kékesre már arról beszélgettünk egy ideje, hogy hol van buszmegálló, ami visszavisz Mátrafüredre. Először csak viccesen, aztán egyre komolyabban. A Kékesen már nagyon nem akaródzott tovább menni, de csak elindultunk, persze a fotó után.

Na jó, itt is vigyorgunk

Már lefelé sem esett jól, a síkon is főleg sétáltunk. Innentől inkább túra volt, kerestük a lehetőséget, hogy hol lehet kiszállni. De a Mátrában valahogy nincs buszmegálló a fák közé rejtve, ezért jobb híján mentünk tovább. Itt értek utol a pálya jelölő szalagokat begyűjtő lányok, akik nagyon kedvesen biztattak minket: "itt most pont lejt, és hát lefelé a szar is gurul, fussatok kicsit". Nem tudtunk ellenállni az egyszerre bölcs, figyelmes és tapintatos szavaknak, ezért futó mozgást imitáltunk, kb a következő frissítő pontig, ami egy aszfaltos út mellett volt, és mintha lett volna ott egy buszmegálló is. Szavak nélkül is értettük egymást Zolival, de a frissítőpont személyzete, az addigra odaérő szalaggyűjtő lányok, és ki tudja még ki vagy mi akarata érvényesült, és elindultunk felfelé megint. A Kékesre.Az elmúlt húsz évben összesen nem voltam ennyit ezen a hegyen, mint most egy nap alatt. Valahogy felértünk, nem tudom megmondani hogyan. A pont persze már zárva volt, de az egyik segítő még ott volt, és nagyon kedvesen megengedte, hogy feltápoljunk a megmaradt kajából, piából.

Ennyi sört iszunk meg, ha egyszer végre leérünk innen

Innen már csak lefelé kell menni, kb 9 km és ott a cél. Vagy autóval a frissítőpontos hölggyel. Végül gyalog indultunk neki. Már kevésbé sütött a nap, a fák között nem volt olyan világos. Egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző a látvány. Lehetetlen betelni a természet szépségeivel. Persze csak óvatosan lehet nézelődni, mert közben folyamatosan figyelni kell a láb elé is, nehogy esés legyen a vége. Szerintem több, mint másfél óra alatt tettük meg a 9 km-es, folyamatosan lejtő utat, szóval nem voltunk túl gyorsak. Mátrafüredre beérve már tudtuk, hogy mindjárt itt a cél, taps, ujjongás, ilyesmik...aztán eszméltünk, hogy másfél órával vagyunk a 12 órás szintidő után, jó, ha lesz még valaki a helyszínen. Voltak még, és nagyon rendesek voltak. Kibontották az elcsomagolt ételt italt, volt paradicsom leves, meg alma-banán, meg kóla meg kávé, meg minden. Még útravaló gyümölcsöt is kaptunk. Nagyon köszönjük, jövőre ígérjük időben célba érünk!

Valahol éppen komótosan nemfutunk

Összességében egy remekül szervezett futás volt ez, jól jelölt pályával, elegendő számú frissítőponttal (ahol tényleg dőzsölés van: sajt, keksz, kovi ubi, olívabogyó, aszalt gyümölcsök, gumicukor, meg ki tudja még mi minden van), csodálatos környezetben, jófej segítőkkel. Mi egy kicsit túlvállatuk magunkat a két körrel, de legalább van egy bázis időnk, jövőre legalább másfél órát javítunk majd. :)

Nezumi futótársunk és törzsolvasónk (bármit is jelentsen ez) indult Balatonfüreden az I love Balaton Éjszakai Futáson, a múlt szerdai közös edzésen nagyon lelkesen mesélt róla, így megbeszéltük, hogy posztban is megörökíti nekünk a tapasztalatokat, mert a verseny úgy látszik helyes irányba állt.

Azt mondtam két éve, miután lefutottam az I Love Balaton füredi félmaratonját, hogy na, én ezt soha többet. Az első frissítőn elfogyott a víz (a közepén futottam nagyjából 5:40-nel), a három egyforma kör a horrorsötét kiserdőn vezetett át, az első körben simán hasra is estem, szóval köszi, ennyi volt.
Most meg egy januári csonttörés után lassan lábadozva épp ott tartottam, hogy talán már menne a 21, viszont hiába van már minden hétvégén szuper szilvásgombóc-félmaraton pár kisvárosban, a szaharai melegben úgyis elájulnék, úgyhogy fussunk éjjel, inkább viszek fejlámpát meg vizet.

Közben látom, nagyjából csak verseny neve meg a cél helyszíne maradt ugyanaz. Két éve pamutpólót adtak, most (na ilyet se láttam még) hatféle színből-mintából lehet nevezéskor választani. Külön ujjatlan női, rövid ujjú férfi (Ejha! A lány pólókért külön reszpekt! Ez vhogy ki szokott maradni, ami fura. - rrroka). Ha nem tudod, milyen méretet válassz, kilóra-centire be tudod magad lőni a táblázatban, le a kalappal.
Plusz szponzorajándék a Minus Cool, amire mindig kiváncsi voltam, állítólag lehűti a bőrét az olyan gyenge jellemű melegfóbiásoknak, mint én. (Ez vmi olyasmi lehet, mint az ehavi Runners Worldhöz csomagolt testpermet, ami lényegében víz, és tényleg hűt, hiszen bevizezed magad. Zseniláis, rohadt drágán eladják a vizet. - rrroka) A vizes cuccban futás horrorsérüléseket okoz. Ronda helyeken.
A harmadik nagy csali az útvonalváltozás volt. Hú, nem a Tagoréról rajtol, hanem a város legtetejéről, a piros templomtól! Három kilométer zuhanás! Vagyis ott a helyem.

Az éjjeli futás amúgy nem opció. Egyedül. Nőnek. Itt viszont kétezren is lesznek :)
Tényleg rengeteget tanultak: pillanatok alatt megy a rajtszámfelvétel, abc szerint lehet sorbaállni. Az első meglepi, mikor kinyitom a póló zacskóját, őőő, ez olyan, mint az aliexpressztől rendelt szuperolcsó szőnyeg, amiről csak kinyitáskor tudod meg, hogy babaházba szánták... mondjuk szűken, de rám jött - és nem, nem volt szuperolcsó a nevezés. Később a rajtban láttam, más csajok is belepréselték magukat... azért nem mindenki, mert utána láttam a reklamációkat. Túl szexi lett, na. (Ez mondjuk nem feltélenül hátrány! - rrroka)
(Frissített: másodszor is felvettem egy 14 km-s futáshoz, mire hazaértem, két helyen feslett fel a varrás...)
Második meglepi: fönt a rajtban, másfél kilométerre a céltól. Mivel az ember szeret legalább félórával korábban tipródni, szomjas is lesz. 32 fokban pláne! És nincs víz. Kérdezzük rendőrtől, rendezőtől, nem tudják, végül elküldenek a sparba, jó, hogy még nyitva van szombet este fél kilenckor, megnyerjük az utolsó kis hidegvizes palackok egyikét. Kiitták a futók a hűtőpultot. Persze később a kidobott palackok kifordulnak a szemetesekből :)
Hát nem véletlenül érkeztem korábban, így is 35 perces sorbanállás után jutottam be a kevés kék házikó egyikébe. Közben vette föntről a drón az egészet :)
Utólag szólt egy kedves futótárs, hogy legközelebb nézzek föl odabent, van-e tető a toitoion... Tényleg nem tudom!

Persze végül rajt. Az klassz, iszonyú sokan vagyunk, pedig két éve a három egyforma körön volt hét és 14 kilométeres táv is, mégis olyan 500-an lehettünk. Itt talán kétezren is... végtelen a sor.

​

Látom, a többség fölvette a drága eseménypólót. A fiúk jártak jól, rajtuk elég szellősen áll.
És innentől hibátlan, fullos, szórakoztató, bájos az egész. Persze régi dakota mondás, hogy lefelé a sz*r is gurul (Én ezt mindig kiegészítem, egy szerintem nagyon plasztikus képpel, miszerint "Csak a kemény!" - rrroka), de őszintén, ki nem élvezi? Lehet dumálni, ismerkedni vagy a többiek okosságait hallgatni. (Mire jó az a hosszú zokni? Nem igazi félmaraton ám ez, inkább bulifutás, mert sok benne az emelkedő!)
Egy jó hosszú alagút is benne van a horrorárban plusz teljes szélességében lezárták a 71-est - respekt. Két éve mentek melletünk az autók.
Szuper, ahogy kint van szurkolni az egész város! Nekem ez maradt meg, nem az ökölrázó autósok.
Sűrűn jönnek egymás után a frissítőállomások: cuki önkéntesek nyomják mindenkinek a kezébe a poharat, kiabálnak, hogy izó meg kóla meg víz meg hajrá, mindenből van bőven, pedig a végén vagyok nagyon, a kólába jeget tesznek, a frissítők után hosszan sorakoznak a logózott kukák, oda lehet dobni a papír poharat, luxuskategória, a zöld szívem se fáj, hajrá!
A kiserdőt is legyőzték: minden huplinál önkéntes világít zseblámpával! Az útvonalon is annyi segítő áll, terel, lelkesít, amennyi soha sehol nem láttam.
A cukiságbomba azért ott robban, ahol a házak előtt kisgyerekek állnak, kezükben méteres vízipiszoly, és még engedélyt is kérnek, hogy lelocsoljanak. Naná!!! (Na csak a drága vízpermet forgalmazója meg ne tudja! - rrroka)
Az útvonalon (egy nagy 10 km-s kör plusz két 5,5-ös már lent) öt helyen szórakoztatnak szpíkerek, szól a zene, a Tagore szombat esti fényében ragyog, alacsonyan szállnak a részeg tinik, megrázó lehet nekik a futók látványa, egész abszurd trágárságokra vetemednek. (Lásd még UB-n a déli part... - rrroka)

Iramfutó 1:30-astól 2:20-asig van, az utóbbiakat megelőztem, köszi a drukkolást :) Nekem a vége 2:18 lett, a leglassabb eddig, de meglett, nem kis szó, ha két hónapja száz méterről indultam újra. Biztos segített a fullos szervezés, meg a város hangulata (javítani meg mindig van mit, nem kell kötözködni).
Ahogy megkaptam az érmet (harmadik cukiság) és megnyugodtam, hogy nem fogok elájulni, látom ám, már itt is a rü (rövid üzenet) a befutó időmmel. Az egész kommunikáció csillagos ötös, csak galambpostán meg füstjeleken nem küldtek el minden információt a rajt előtt ügyes kis csomagokban adagolva, sms, mail, Facebook, honlap.

Minus Cool tapasztalat: fújtam magamra mindenhol, de ettől még marha melegem volt, borítottam a nyakamba a vizet, lett is pár ronda horzsolásom a vizes cucctól, mondtam én. Egyelőre titok, hogy működik-e a permet...

A nap vége: aki ilyenkor a tónál nyaral és van rá pénze, hajrá, próbálja ki, szívesen ajánlom!

https://www.facebook.com/IloveBalatonEjszakaiFutas/
http://ilovebalaton-futas.hu/

Ma, ki tudja hány év után újra végignéztem egy teljes foci meccset. Magyarország játszott Izlanddal a foci Euróba Bajnokságon. Ennek kapcsán jutott eszembe néhány gondolat.

Bár nem szeretem a focit, azért az EB előtt sokat olvastam a magyar csapatról, esélyekről, statisztikákrtól, találgatásokról. Akkor még teljesen hidegen néztem ezeket, egyrészt, mert nem értek a focihoz - tízmillió honfitársammal ellentétben -, másrészt, mert nekem is feltűnt, hogy ebben az országban valamiért a football olyan szinten kiemelt sportág, mintha Brazíliában lennénk. Pedig nekünk azért van még néhány eredményes - sőt, mi több eredményesebb -  sportágunk. Azután azonban amit ma láttam, (illetve az osztrák meccs második félidejének egy részében láttam), már nem érdekel többet hogy ki hány stadiont, vagy milyen politikát lát bele a fociba. Mert a sport nem erről szól. Amit ma láttam a pályán lévő emberektől az a küzdés, a győzni akarás volt. Most éppen döntetlen lett az eredmény, de ez nem minősíti azt, hogy a pályán hogyan viselkedtek a focisták.

Tegye mindenki a szívére a kezét: mindannyian odaállunk a rajtvonalhoz egy fél vagy teljes maratonon, egy 6-12-24 órás futáson úgy, hogy, hogy nem sok esélyünk van a dobogóra. Mégis ott vagyunk, csináljuk, nem adjuk fel, megyünk, és küzdünk  magunkkal, a távval, az idővel. Ma pont ezt láttam a focistáinkon. Harcosok voltak, akik vert helyzetben sem adták fel, küzdöttek, mentek. És innentől kezdve engem nem érdekel, hogy melyik őrült hány stadiont épít fel, azt gondolva, hogy majd ettől jobban megy a sport, de nem érdekel a Népszava féle médiumok elleségeskedése sem, akik politikai tiltakozásul drukkolnak a magyar csapat ellen. Ők ugyan olyan idióták, mint az, aki a stadion építésekben látja a magyar foci jövőjét. Mindeközben pedig az a néhány srác ott kint Franciaországban sport történelmet ír, és ez nem azért van, mert itthon ilyen vagy olyan a politika, hanem mert akarnak, küzdenek, mindent megteszenk a sikerért. És ez az ami igazán számít. Ettől lesz a sport nemes, irányzatokon, történelmen, időn felüli. Ahol nem számít bőrszín, vallás, politikai beállítottság. Cak az, hogy mindenki tegye meg a tőle telhető legtöbbet a sikerért, a jó eredményért.

És aki ebben többet lát, mint nemes küzdelem, versengés, az ugyan olyan olyan beteg, mint az a rendszer, ami mellett, vagy aminek ellenében kardoskodik.

Jól ezek a terepen futások. Vagy sétálások. Vagy mik. Szombaton volt a Börzsöny Trail, mi az L távra neveztünk, és sikerült befejezni szintidőn belül. Nekem éppen csak. Azért a többes szám egyébként, mert Róka felesége Andi, Róka és Lemúr Miki is ott voltak, mi több ők juttattak el a helyszínre. Kilenc óra előtt pár perccel érkeztünk meg Diósjenőre, ahol a rajt/cél volt. Itt a szokásos terepfutas.hu-s szervezettség honolt, hamar megkaptuk a rajtszámot, dugókát, itinert. Ezután már csak öltözni kellett, vizet tölteni és várni a rajtot. Összefutottunk (ezt nem lehet megunni...vagy mégis? :) ) az érdi futócsapatból Orsival és a férjével, gyors hajrá, és már mentünk is a rajthoz.  Itt azért csináltunk még egy fotót, ahogy Ákos mondaná ilyenek voltunk:

A rajt előtt

Tízkor aztán elindultunk a 35 km-es körre. Andi az S távot Nordic Walking-ozta, az Ő rajtjuk kicsit később volt. Egészen sokáig bírtam tartani a lépést Rókával és Lemúr Mikivel, de aztán csak sikerült leszakadnom, persze valami emelkedőn, ami sokaknak még futható volt, nekem meg már nem. Ez van, ebbe terepen mindig belefutok (már megint...). Ezután csak arra emlékszem, hogy mentem sokat felfelé, de azért volt benne bőven lejtő is. Persze felfelé inkább sétáltam, lefelé meg ahogy tudtam/mertem mentem.

Itt még együtt haladunk

Igazából nagy problémáim nem voltak, a lábaim fáradtak az idő előrehaladtával, de persze nagyon lassú voltam. Még a rajt előtt beszéltem Rókával, hogy mennyi idő alatt tervezi lefutni, és mikor mondta, hogy kb 5 óra, akkor gondolkodtam el először, hogy ez lehet, hogy kemény lesz. Előzetesen én is ennyire tettem a magam idejét, a VTM 38 km-éből kiindulva, de mint később kiderült, a Vértes terepe könnyebb volt. Sokkal. Végül is Lemúr Miki és Róka be is értek 5 óra alatt, nekem még kellett plusz 45 perc, így elég közel kerültem a szintidőhöz. Mondjuk végig élveztem a - majdnem azt írtam, hogy futást -, terepezést. Bár sok helyen nagyon megviselt volt az erdő - a jégkár még mindig látszik rajta -, ennek ellenére sok szép helyen mentünk, a kilátás néha pazar volt.

Bár a szervezők mindent megtesznek, hogy a futó ne tévedjen el, rajtam nem tudnak kifogni: összesen négy alkalommal sikerült rossz irányba mennem a nagyon egyértelmű szalagozás, illetve az órámra letöltött track mellett is. Mondjuk max egy km-t mentem pluszban, szóval nem vészes, ennyi belefér, meg tényleg annak köszönhetem, hogy sorsdöntő pillanatokban a földet néztem. Az tök jó a pályában, hogy az utolsó 8 km egy nagy lejtő, a combjaimban azóta is érzem ennek jótékony hatásait.
Amit még éreztem az az útmenti csalán csípése volt, néhány helyen deréknál is magasabb csalánok között kellett egy nem túl széles úton haladni. Persze az előttem haladók már erősen megtizedelték a növényeket, nekem már csak a levezető simogatás maradt. A nagy sarazást egészen a végéig megúsztam, mert voltak ugyan eléggé felázott, csúszós, cipőelnyelős területek, de csak a cipőm meg a lábszáram viselte ennek nyomait. Aztán a cél előtt pár km-rel sikerült egy izgalmasat tanyálnom, azt hiszem nem emeltem elég magasra a lábam, és megakadt egy kőben. Esés közben még pont át tudtam gondolni, hogy mivel szeretnék tompítani, gondoltam a jobb csuklóm és oldalam jó lesz. A ruhámat azóta kimostam, a hátizsákom mondjuk még mindig saras, a csuklóm meg korlátozott tartományban mozog. Nem baj, borogatom sörrel.

Itt már nélkülem :(

Itt már nélkülük :(

A célban aztán már ott voltak a többiek, akik akkor már egy ideje unatkozva várták, hogy hol vagyok, de jöttem, beértem, és valószínűleg jövőre visszamegyek újra. Akkor majd megpróbálok a többiekkel tartani futás közben, mert akkor élőben hallhatom és láthatom Lemúr Mikit, aki egy fatörzsre állva mondja, hogy "tönkre tettem magam" (vagy valami ilyesmit); vagy amikor egy frissítő ponton a kilöttyent izó láttán megjegyzi, hogy "úgy látom ez nem takarékos iz(z)ó".

Már csak ezért is érdemes futni.

A fenti párbeszéd szombaton éjjel 11 után zajlott, Keszthely előtt, amikor mellém szegődött pár tíz méter erejéig egy középkorú úr, aki láthatóan nem tudta, hogy miért siet ennyi ember a legközelebbi város irányába. Jó, hát a sietség az részemről relatív volt, mert 6:45-ös perc/km átlaggal robogtam a váltópont, és az aznapi harmadik futásom vége felé. És tegyük hozzá: a magamnak beígért sör felé. Kellett a motiváció. Pedig idén nagyon okosan mentünk, mármint magunkhoz képest. Már másodszor futottam Zolival párban a Balaton kört, tavaly egy kicsit mind a ketten megborultunk, idén ennek nyoma sem volt, viszont 54 perccel lassabbak is voltunk. Sebaj több pályán töltött idő, több élvezet.

Kis csapatunk szelfivel üti el az időt a megnyitóra várva

A futásról sok érdekeset nem tudok írni: 9:50-kor rajtoltunk, nagy meleg volt, lassan, de biztosan haladtunk, majd éjjel jobb idő volt, de a tempónk nem lett gyorsabb. Délelőtt újra meleg lett, és 11:45-kor meg beértünk. Ugye, hogy semmi érdekes. Nem volt dráma, mentünk, aztán csináltuk, végül is ezért jöttünk. Ennyit tehát a futásról.

Támadóállásban

Viszont pár dolgot azért feljegyeznék, csak úgy jó tanácsként magamnak, meg mindenkinek. Íme Keratomi négy UltraBalaton pontja:

1. Lehet arról vitatkozni, hogy kell(enek)-e vala(kik) a futó mellé, hogy fuvarozzák, segítsenek a frissítésben, ostorral hajtsák, ha arra van szükség. Sokáig én is úgy voltam ezzel, hogy nem kell, egyedül kell megoldani a logisztikát és a felmerülő problémákat. Ezt továbbra is tartom a rövidebb futásokon, vagy a körözős rendezvényeken, de nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk egy kétfős csapat teljes cuccát futó ruhástól, kajától piástól el lehet vinni mondjuk autós kísérő nélkül. Persze semmi sem lehetetlen, van olyan, hogy valakik felváltva futnak és bicikliznek, és így kerülik meg a tavat, de az nem az a szint, ahol mi vagyunk. Vagy leszünk valaha is. Szóval jön egy kísérő autóval, aki szállít egyik pontról a másikra, viszi a futáshoz szükséges cuccokat (amikből valahogy egyre több, és több lesz az idő előrehaladtával, kellene rá egy képlet, hogy egységnyi helyet elfoglaló futóruha mikor válik két egységnyi helyet elfoglaló futóruhává), és elviseli a futó szagát, meg, ha hülyeséget beszél éjjel fáradtan. Aztán - bár az UB-n viszonylag sűrűn vannak etető-itató pontok - jól jöhet valaki, aki a futó mellett mondjuk biciklizik, és van nála némi kaja-pia, egyéb bizbasz, ami kellhet. (Papírzsepi például, az nagyon tud kelleni néha. Ha nem vagy megfázva akkor is.) Ad egyfajta bizonságérzetet, hogy mindig ott a víz, vagy éjjel eggyel több lámpa világítja az utat, illetve van kihez szólni. Ennyiből már meg is lehet oldani, akkor már csak futni kell. Nekünk idén két nagyon szuper segítségünk volt, Zsuzsa, aki autóval jött, és Roland, aki körbetekerte a tavat. Nekik nem tudok elégszer köszönetet mondani, zokszó nélkül vették az akadályokat. Szerintem kicsit még élvezték is. :)

Rajt

2. Nagyon fontos a jó csapatnév. Ha például az ember szereti a sört (márpedig szereti), akkor jó választás lehet a "Sört adni ér". Ezt nem árt jó nagy betűkkel felírni a pólóra is, amiben fut, mert akkor lehet olyan, hogy egy váltópontra befutva egy teljesen ismeretlen valaki tényleg meg is kínálja sörrel. Ez jólesik, minden értelemben. Mondjuk lehet, hogy legközelebb "Gyűjtöm a 100 eurosokat", vagy a "Ferrarit szeretem" lesz a csapatnév, hátha.

Pózolgatás 200 km-nél

3. Tavaly és idén is a szakaszkalkulátorral szépen összeraktuk, hogy ki mikor hol fog futni (na jó idén csak megfordítottuk a tavalyi eredeti sorrendet), aztán ezt mind a két alkalommal szépen nem tartottuk be. Úgyhogy szerintem nem kell tervezni ilyen szinten. Na jó, azért nem árt, ha az megvan, hogy ki futja az első szakaszt, meg mikor van az első váltás, de utána mehet hippibe az egész. Fáradtság, kedv, pillanatnyi körülmény függő. Szerintem az UB amúgy is nagy részben a logisztikáról szól, meg a váratlan helyzetek megoldásáról, azokhoz való alkalmazkodásról. Nem kell tervekhez ragaszkodni, futni kell ahogy jól esik. Vagy ahogy nem esik jól, de futni azért kell.

Célba értünk, kézenfogva, vidáman :)

4. Az UltraBalaton bulifutás. Buli nagy csapatban, buli kis csapatban, és bár még nem próbáltam, de szerintem buli egyéniben is. Az időket úgysem lehet összevetni az előző éviekkel, hiszen minden évben kicsit más a pálya, máskor vannak a rajt időpontok, egyáltalán semmilyen körülmény nem azonos. Egymással persze lehet adott évben versenyezni, de az is csak buliverseny. Bár van díjazás a dobogósoknak - amivel én nem értek egyet, de ez az én problémám -, mégis inkább azt mondom: élvezni kell a futást, aztán, ha beesik valami dobogós helyezés, akkor az plusz jó, de igazából itt az élmény, a buli faktor kell, hogy a meghatározó legyen. Ezt viszont egyszer mindenkinek érdemes kipróbálnia: lehet, hogy nem fog tetszeni, de nagyobb a valószínűsége, hogy igen. Szóval szerintem mindenki írja fel a bakancslistára, közvetlenül a "minél többféle sört kóstolok meg életem során" alá (vagy elé), hogy jövőre május utolsó hétvégéjén futás a Balaton körül.

Rókával átkarolós :)

Addig meg van még pár tó, amit meg lehet kerülni, lehet gyakorolni. :)

Idén az UB-n a négy éve jól bevállt öt fős kemény mag maradt, egy ember cserélődött, Dani helyett egy másik rocksztár, Endre lett a hatodik váltótagunk. Már most leszögezem, hogy jövőre mindkettőjüknek jönnie kéne...

Biztos ti is tapasztaltátok, hogy kicsit furcsa volt a rajtbeosztás, mi a gyorsnak egyáltalán nem mondható hat perces tervezett tempónkkal, 22 óra körülire saccolt teljesítéssel egészen későn, 13:20-kor (+ 5-10 perc csúszás) indultunk. Ugyanilyen tervezett idővel rajtoltak dél körül, meg korábban is ismerősök, az érdi ötfős lánybanda meg úgy járt, hogy nem írtak be időt és ezért a legeslegvégén indultak, aminek voltak nem várt negatív mellékhatásai, de ezekre majd a végén még visszatérek.
Szóval kicsit késői start, de legalább kényelmesen kialudtuk magunkat (az UB-s Varga bor besegített), meg alaposan bereggeliztük, és 24 óra ébrenlét után majdnem mindegy, hogy reggel nyolckor vagy délben érünk be nem? A Meki ugyanúgy nyitva van, mcreggeli meg a háttérhatalmak miatt úgysincs Siófokon.

Rutinos csapatként versenyeztünk, hibamentes váltásokkal, megoldott problémákkal (igaz, nem volt szinte semmi), lelkiismeretesen viselt fényvisszaverő mellénnyel, a tervezettnél kicsit gyorsabban, 5:51-es tempóval és 21 óra 34 perces teljesítéssel a mezőny kellős közepén.
Én most három szakaszt vállaltam 19 + 21 + 26 kilométerrel. Megfogadtam és be is tartottam, hogy az IT szalagomat minden futás után nyújtom az varázslat szerűen tényleg működő IT-re nyújtós videó alapján, és ennek meg is lett az eredménye, semmilyen fájdalom nem jött elő, így az előző évinél jóval gyorsabban futottam az utolsó szakaszt, hét perc helyett 5:30-ban. Persze fájt helyette más, meg volt kimerültség, és nem biztos, hogy pl. hajnal egykor Keszthelyen a többi csapat egy slendriánul kivitelezett "lehajtott fejű kutya" pózra volt leginkább kiváncsi (görbe hátú kutya).
A futás jól ment, az első szakaszom olyan lett, mint a tavalyi, 5:10 körüli tempó. A Varga pincétől a bioritmusom holtpontján hulla álmosan, ásítozva 5:40 körül mentem, miközben ezerszer megfogadtam, hogy hat fősnél kisebb váltóban soha, SOHA nem fogok nekivágni enneka távnak, mert nekem egyszerűen kell éjjel némi szundi. Persze az ilyen kijelentéseimen már a legtöbben nevetnek, mert rendere rácáfolok ("Maratonnál hosszabbat? Én ugyan nem! Ja terepen? Az tök más. De aszfalton max. maraton. Jó, esetleg egy 100 kilométeres nem körözős majd egyszer....", na és akkor itt nevetnek, ill. kis feleségem tekintette itt kezd felhősödni.)
Az első etapban még figyeltem a pulzusomra, francnak sem kellett, hogy a tűző napon 170-el legyilkoljam magam, a többi részben inkább az volt a kihívás, hogy ne legyek túl lassú, reggel kifejezetten erőltetni kellett a tempót, hogy 145 fölé tornázzam a szívritmusom. Sokszor eszembe jutott amit Fejér Zsuzsi ultrás ismerősöm mondott, hogy ő azért nem indul körözgetős versenyen, mert ott minél lassabban futsz, annál kevesebb távot kell futnod, egy A-ból B-be versenyen viszont minél gyorsabban futsz, annál kevesebb ideig kell futnod. Így most a gyorsaság volt a jobb megoldás, ráadásul kicsit elszámoltam magam a hajnali kómában, és azt hittem van még egy 3-4 kilométeres szakaszom, közben meg Áron már ott várt Széplakon, hogy átvegye a csippet és befusson a célba.
Jelzem, hogy még az utolsó szakaszom után is lenyújtottam!

A többiek két részletben tolták le a 20-30-40 kilométeres távjaikat, mindenki problémamentesen, sőt nagyon is vidáman ért be a váltópontra, Endrének amúgy ez volt az első versenye, szóval még csak ismerkedett a hangulattal, de teszett neki("Az éjszakai szakasz volt kb. eddigi legjobb futásom evör! Imádtam a nádast, a békákat, madarakat, a fluoreszkáló nyilakat az úton, azokból sokkal több kellene! egy szóval nagyon jó volt"), és akkor még nem is volt olyan futóversenyen ahol több ezer láb trappol mellette.
Nagy probléma tehát nem volt, bár az első szakasz közben Anikó negyed órával a rajt után telefonált, hogy felfordult  a gyomra, kicsit hányt, de jól van megy tovább, csak szól, hogy pár perccel későbbre várjuk. Bár rohadtul aggódtam, tényleg beért gond nélkül, sőt jókedvűen, úgy látszik a hirtelen meleg, stressz, tempós domb kezdés volt szerencsére az oka, nem valami komolyabb gyomorprobléma. Azért a jéghideg coca-cola azt hiszem nagyon jól eshetett utána...
Katának eljött az apukája Veszprémből, hogy Csopakig fussanak egy szakaszt együtt. A késői rajtidőpontunk és az elején sűrű váltások miatt megkértük, hogy Almádiból a Porció étteremből hozza el nekünk a megrendelt rántotthúsokat és palacsintákat, amit most külön megköszönnék, mert a váltóponton nem volt alkalmam, mert én következtem, és valamiért nagyon rohanva intéztük a váltást. Pedig egy 24 órás versenyen van jelentősége 5-10 mp-nek? Semmi.

Ezután már külön figyeltem arra, hogy a váltásnál beszéljünk egymással pár mondatot, és ne kapkodva, rohanva adjuk át azt a műanyag kütyüt. Mondjuk azt hiszem ezt is elfeljtettem mondani a többieknek, de mostmár tudják és jövőre szerintem végig így kéne csinálni. :)
Az első UB-n Kati 4:30-as tempóban tépett lefele Dörgicsétől, most annyival megnehezítettük a dolgát, hogy Pécselytől felfele is mennie kellett azokon a remek emelkedőkön. 
Zánka után sötétedett ránk, Áron épp egy félmaraton közepén tartott, indulásnál eszünkben sem volt a fényvisszaverő, így menet közben dobtuk rá a láthatósági mellényt. 

Felelőtlenségnek tartom a versenyzők és a szervezők részéről, hogy se be nem tartják, se be nem tartatják a szabályzatnak azt a pontját, hogy sötétedés után elvileg kötelező a láthatósági viselése, enélkül nem engedhető ki futó a váltópontról. A koromsötét Káli-medencében a szokatlanul nagy mikrobusszal lavírozni a ninjának öltözött futók és kerékpáros kisérőik között egészen hajmeresztő élmény volt. 

Lakott területen kívül gyalogosként elvileg forgalommal szemben kéne haladni, de a bringások meg ugye rendes irányba közlekednek, és a pálya felfestés is jobb oldlaon volt, így teljesen véletlenszerűen futott mindenki mindkét oldalon. Nem szerencsés.
A következő évi rajtcsomagba kerülhetne igazi UB feliratos fényvisszaverős futómellény, az télen a korai sötétedéskor is milyen jól jönne! Száz meg száz futó reklámozná télen is az UB-t!

Ennyi láthatóság legalább kell... Najó, ez kicsit több. :)

Sérülésünk egyébként nem volt, pár vízhólyag persze keletkezett, ezt is megelőzhettük volna, ha nem csak másnap hazafele az M7-en jut eszembe, hogy a már jól bevállt lanolinos lábkenegetést megemlítsem a többeiknek is.
Érdekes volt, hogy idén egészen sokat aludtunk (próbáltunk aludni), nekem kétszer is sikerült egy tök jó regenerálót szundítanom a mezőny szélére húzódva a polifoam matracon elnyúlva. Egyszer mondjuk arra ébredtem, hogy valaki banán szagút rókázik a mellettem lévő árokba, de hát ultratávoknál ez megesik, és valljuk be, nem sok mindent lehet ilyenkor kiadni, ez nem olyan, mint amikor összeiszik az ember egy buliba egy rakás sört, meg töményet. Ami ilyenkor kijön az tuti még jót is tesz a fűnek.

Tök furcsa volt napfelkelte helyett délelőtt befutni, de nem mondhatnám, hogy rossz. Ekkora a holtponton már átlendültünk, aki akart szundizott, ráadásul a nagy hőség és tűző nap sem tért vissza, a befutás felhőtlenül örömteli várakozását csak egy jobb bokámon lakmározó undorító rohadék kullancs mérsékelte.
Furcsa volt, hogy befutó előtti kanyarban percekig kellet állni, szerencsére nekünk még nem kellett sokat várakozni, de láttam fényképeket igencsak hosszú kanyargó sorról. Előző évben felszívódott a mátrixba pár befutókép, gondolom ezt akarták idén a szervezők elkerülni, most lett helyette olyan sor, mintha kijött volna az iPhone 7. Az egyéniek és duók soron kívül bevágtázhattak/bekocoghattak/bevonszolhatták magukat a célba, tök mázli volt, hogy Keratomi is pont akkor ért oda a "Sört adni ér!" párosban, így egy blogger pacsit is adhattunk egymásnak.
A két bemondó már szombat délben a rajtoknál sem volt a toppon (másnaposság-hőség-fáradtság kombinációra tippelnék), de most még elnyüttebbnek tüntek. Nem voltak még idegesítőek, de zavarba ejtő, amikor a csapatnevet felolvasva egymásra nézve vihognak és nem tudod mi a fenén.
Túllendültünk rajtuk és 21:34-es idővel bevágtáztunka  célba, ahol megkaptuk a jól megérdemelt gyümölcsös-alkoholmentes hűs sörünket. Ez egy nagyon jó szolgáltatás volt!
Ja és az érmeket!

hoszutav.blog.hu előtte-utána

Na és akkor most egy kis kritika, észrevételek.
A fényvisszaverő viselésről és a közlekedésről már volt szó. Ezt mindenképpen szigorúbban kéne venni, mielőtt történik valami baleset.
A szervezéssel nekünk nem volt semmi problémánk, de mi a mezőny közepén voltunk, mindenhol pörgés, zene, kajapia, amit akarsz, de a mezőny utolsó szekciójából jöttek keserű szájízű történetek. FB-on olvasható, hogy az egyedi indulók szintidejével nem volt minden pont tisztában, és volt ahol levették, majd fél óra múlva visszaadták az egyéni futó rajtszámát, hogy mégis mehet tovább. Nyilván nem ment. (Megjegyzés: terepfutás.hu versenyeken ennél kisebb jogos hibákért simán kapnak ingyen indulást a versenyzők a következő évi versenyen.)
A feljebb említett szinte utolsónak induló érdi lány csapat végig a verseny legvégén haladt, és már csak zárásra kész váltó és frissítőpontokkal találkozott. Nem kell részleteznem milyen lehet az, amikor már minden el van pakolva, a táv jelző táblát úgy kell visszakérni egy közös fotóhoz, a zenét már kikapcsolták, buzdítás alig akad. A szervező szerint elvileg csak a záróbiciklis elhaladása után kezdhet zárni a pont. Nem akkor már mehet haza, integetve az utolsó elhaladónak, és még kiadva egy zacskó ropit, meg egy pohár isóitalta mikrobuszból, hanem akkor kezdhet zárni. Mivel mindannyian pontosan ugyanannnyit fizetünk a versenyért, nem pedig last minute kedvezményes árat perkáltak az utolsó csapatok, szerintem ezt is be kéne tartani és tartatni.
Az is igaz, hogy itt a végén már nyugodtan adtak az egyéniek firssítéséből mindenkinek, de azt hiszem ez normális viselkedés, ki akarná pocsékba kidobni a kibontott kólákat, felvágott paradicsomot?
A toi-toi állapotokkal is meg kéne próbálni kezdeni valamit, az utolsók szerint olyan aluviális hegység alakult ki barna-fehér rétegekből, hogy "csiklandozta volna, ha kicsit lejjebb gugol valaki". A rendes angol WC-s váltópontokat pl. külön ki kéne emelni, a Varga pincénél volt ilyen (Egyfolytában takarították és nagyon kedvesek voltak az üzemeltető hölgyek!), és ha jól emlékszem Fonyódligeten is volt fehér fajansz, igaz ott volt az életmentő ingyen kávés pont, szóval ez eléggé összeköthető.

Tudom, hogy az adminisztráció 800 csapat meg 300 egyéni esetében nem egyszerű, de a csapatok bővülését-szükülését le lehetne valahogy kezelni, akár külön díj ellenébe. Nyilván nem várható el, hogy ha 2 fő helyett hirtelen 12 indulna a csapatban, akkor gyorsan szerezzenek be még tíz pólót, és az is nehezen kivitelezhető, ha az S méretű Kati feliratos póló helyett XL-es Tibi kell, de amikor egy négy fős csapat három tagúra szűkül egy hónappal az UB előtt, és nem kér vissza pénzt, csak annyit, hogy a három fősek között legyenek értékelve, akkor ez egészen reális kérésnek hangzik. A 17. kerület futónagykövete és két csapatársa így egy második helyezést bukott, ami azért elég rosszul hangzik, még akkor is, ha a tudjuk, hogy ezek a helyezések leginkább formális elismeréssel járnak, dobogó, érem, kupa, taps, nem pedig vaskos csekkekről van szó.

Na mindegy, szerintem mindenki ott lesz jövőre is! Mi is!

Apropó... a ti befutófotóitok már megvannak...? Mi még várjuk! :)

Lehet, hogy kicsit megtévesztő a cím (más megközelítésben kattintásvadász), mert ebben a posztban kb annyi tudományosság lesz, mint a Fókusz Pluszban, a közszolgálatiság meg még kiderül. Szubjektív leszek, a saját eddig futáshoz használt cipőimről fogok írni. Mindegyik cipő ugyanazon cég különböző távol keleti gyárainak valamelyikéből került ki, márka szempontjából tehát nagy változatosság nem lesz. Ez nem azért van így mert Nike fanatikus lennék, hanem mert nekem így egyszerűbb cipőt vennem. Elmondom. Amikor elkezdtem futni akkor még valamelyik régi edzőcipőmet koptattam, amit nem futásra találtak ki. Nem volt semmi baja a lábamnak azokban sem, de közben elkezdtem futással kapcsolatban olvasgatni. (Tényleg, régen mennyit "lógtam" a futo.blog.hu-n, sajnos már nem túl aktívak a szerzők.) Szóval minden helyen az jött szembe, hogy a futáshoz kell egy direkt erre a célra gyártott cipő. Mivel még nem döntöttem el, hogy mennyire lesznek rendszeresek a futkosásaim egy félmegoldáshoz folyamodtam: bementem a Hervisbe, és megvettem a legolcsóbb már futónak mondott cipőt. Ez akkor és ott a Nike Xcelerate volt. Futottam benne több, mint 1000 km-t, amikor már elég biztosan éreztem, hogy a futással hosszabb távon is együtt leszünk, így gondoltam beruházok egy "normális" futócipőbe. Elsiettem egy erre szakosodott boltba, ahol mindeféle gyártmányt elém tettek, kipróbáltattak velem, kicsit meg is futtattak, volt ott minden, mint egy jó buliban. Végül egy Nike Pegasus 28 lett jó nekem.

Pegasus 28

Mivel a vásárlásnál kevés dolgot kedvelek kevésbé, ezért most, hogy tudtam a típust és a méretet, már csak mindig be kellett mennem a boltba, és - a biztonsági felpróbálás után - gyorsan meg tudtam venni ugyan azt. Igazából a márkán belül, azért használtam más típust is de a méret ott is ugyan az volt. Az pedig lényeg.

A Pegasus egyébként egy neutrális cipő, ami tök jó volt kezdetben, amikor még maximum maratonnyi távot futottam. A 28 után három 29-est használtam, volt közte téliesített, mérsékelten vízálló, viszont semennyire nem szellőző Shield-nek nevezett változat, és igazából mindegyik jó volt. Volt, hogy majdnem 2000 km-t futottam egy (pár) cipőben (nem egyszerre :) ), mert nem néztem meg időben a km nyilvántartásomat, de nem volt gond, a cipő is, és én is bírtam.

A sárga Pega 29 futás közben

Egy idő után elkezdtem kicsit hosszabb távokat futni, és maratoni táv fölött néha fájt a talpam a Pegában. Eleinte arra gondoltam, hogy rosszul futok (ami egyébként szinte biztosan így van, nem középtalpra érkezem, ha meg igen, akkor trappolok), aztán olvastam, hogy a Pegasus talpa hajlamos felkeményedni. Gondoltam ez elég perverz, mit akar ez a lábamtól, de azért hagytam magam még egy ideig, olyannyira, hogy a következő két cipőm is ugyan ilyen lett, csak a 30-as számú. Egyébként azóta sem tudom hogy igaz-e ez a dolog a Pegák talpával, de akkor hirtelen majdnem vettem egy Hokát, mert arról hallottam, hogy extrán párnázott, és gondoltam az kell nekem. Pont nem volt a méretemben, így körbenéztem a pipás cég termékei között, és megláttam a Vomerot. Ugyan az, mint a Pegasus, csak az elejében is van plusz csillapítás. Kipróbáltam, és...nagyon jó volt. Pihe-puha volt, és nem fájt benne a lábam, tök szuper. Képem is van róla.

Vomero 8

Közben elmentem egy lábállás diagnosztikára, mert egy fényképen, ami futás közben készült rólam azt láttam, mintha befelé dőlne a lábam. Ez valamennyire megerősítést nyert a vizsgálat után, így a következő cipőm egy Lunarglide 5 lett. Ezt igazából párhuzamosan használtam a Vomeroval, félmaratonig a Lunart, afölött a Vomerot használtam. Ezeket is kicsit túlfutottam, ami a Vomeronak annyira nem ártott, a Lunarban azonban nagyon érezni lehetett, hogy már nincs semmi csillapítása. A Lunar eleve kevesebbet bír, mert hab van a talpában a Pega és a Vomero levegőjével szemben.

Elkezdtem terepen is futni, amihez nyilván kell egy oda való cipő. Nézegettem a Salomononkat, de mivel annyira azért nem sokat mozgok aszfaltmentes környezetben, nem akaródzott túl sok pénzt kiadni, így egyszer csak vettem egy nagyon leárazott Nike Alvord 10-et. Ez hivatalosan terepfutó cipő, de senkinek nem ajánlom, igazából semmire. Kapálni pont ugyan azokért nem jó, mint futni: nehéz, nekem feltöri a sarkam, már 10 km után fáj benne a talpam. Szóval ez nem volt egy jó vétel, de még nyúzom egy kicsit, mielőtt veszek egy Wildhorse-t. :)

Most épp egy Vomero 9-et használok, eddig minden rendben vele, pedig amikor először felvettem a szokásos méretet úgy tűnt, mintha kicsi lenne. Kiderült, hogy kicsit lecsapták az orrának a felső részét az előző verzióhoz képest, ezért az érzés, hogy szűk (pedig másfél számmal nagyobb cipőt hordok futáshoz, mint utcára). Ezt azonban futás közben egyáltalán nem érezni, nem kell belőle nagyobb méret.

Összefoglalva: a Pegasus egy tök jó neutrális cipő, kb maratoni távig teljesen jó választás lehet. A Lunarglide nagyon könnyű cipő, van benne egy minimális belső támasz, szóval enyhén pronáló lábnak is jó, de nem bír annyit, mint a Pega. A Vomeroban igazából bármilyen távot jó futni, de szerintem főleg hosszabb futásokon jön ki a plusz csillapításának az előnye. Az Alvord meg addig jó, amíg nem kell felvenni, viszont olcsó.

Most pedig megyek, és futok kicsit a Balaton körül. :)