Mikor először láttam az I. Brutálfutás versenyfelhívását, rögtön tudtam, hogy ott a helyem. "Ez az esemény nem egy hagyományos futóverseny, inkább egy katonai kiképzőpálya, egy akadályverseny és egy futóverseny keveréke." Hát lehet ennek ellenállni? "Nagyon is", hallom a józanabb gondolkodású olvasók elborzadását, én viszont nem sokat habozok, ha arról van szó, hogy sok ember előtt hülyét csináljak magamból. Természetesen azonnal beneveztem.

A felkészülés aztán a nemkészülés jegyében telt, így kicsit szorongva ültem be múlt szombaton a kocsiba, hogy elinduljak a nyáregyházi motocross pályára. Szerencsére eljött szurkolni Rrróka és Andi is, így legalább volt kivel beszélgetnem az autóban, mialatt brutális halálmetállal igyekeztem ráhangolódni a versenyre.

A táv csak 7 km, és így fest: egy ráizgulós kör a motocross-pálya körül, motocross-pálya, erdő, motocross-pálya. A képeken nem nézett ki veszélyesnek a dolog, gondoltam, hogy a 40 fokos hőség majd jól felszárítja a sarat, s kicsit elbohóckodunk a buckák között, dombra fel, dombra le, ennyi. Hát nem pont így lett.

A 14 órás futamba neveztem, csipfelvétel, miegyéb gördülékenyen lezajlik, hajrá. Lazán beállok az indulók közé, a rajtszám vastag, lemoshatatlan filccel mindkét kezemen. (Miért kell a balt és a jobbat is összefirkálni, van esély rá, hogy az egyik karomat elvesztem? Annyira nem lehet kemény a pálya!)

Felharsan a duda, jó tempóban kezdünk, visz a tömeg, hamar kezdek is zihálni, mi lesz itt. Egy km után ráfordulunk a pályára, előbb egy kis dombozás, szalmabálán átugrálás, oké, aztán az első vizes szakasz, na nehogy már bele kelljen caplatni, telemegy sárral a cipőm! Nincs sok idő vacakolni, cuppog rajtam a régi Saucony, még jó, hogy lyukas, Nagy Feróval szólva ami befolyik, az úgyis kifolyik. Aztán egy még nagyobb pocsolya, az előttem lévő merészen beleugrik és derékig süllyed, na b*zmeg, de hát nincs mese, menni kell, átvágok ezen is.

A következő akadálynál viszont elbizonytalanodom: a megszokott vizesárok, de a végén farönkökkel van lezárva, most ezen át kell mászni, vagy mi? "Némó nyomában", azt írja mellette. Óvatosan közelítek hozzá, hátha felfedezek valami jelet, hogy mi a teendőm itt, mikor ketten elviharzanak mellettem, és fejest ugranak az iszapos lébe, hogy a túloldalon bukkanjanak fel. Visszafordulni már nem lehet, a nevezési díjat is sajnálom, úgyhogy a kárörvendő kibicek pillantásainak kereszttüzében lebukom én is, hogy a másik oldalon emelkedjek ki a sáros habokból, mint egy elcseszett Búvár Kund. Az elején sem lehetett sima ügy ez a vizesárok, de előttem már vagy 300-an dolgozták össze a sarat a vízzel, úgyhogy a fülem telemegy iszappal, és semmit sem látok. Miért gondoltam, hogy jó ötlet szemüvegben jönni?

Hál'istennek Rrrókáék ott röhögnek a közelben, oda is dobom nekik a látásjavító eszközt, majd megyek a többiek után, csak nem tévedek el. Előzgetés itt már nem nagyon van, ugyanazt a három-négy embert látom (vagy nem látom) magam körül.

Kivágtatunk a pályáról, bele az erdőbe. "Micsoda hülyeség, hogy most jön az erdő, nem jön, nekünk kell odamenni!", osztja meg elmés gondolatait a szpíker, és tényleg. Ez a legjobb rész, itt elememben vagyok, egy-két embert sikerül is lehagynom. Pár akadályt itt is elszórtak a szervezők, de ez már gyerekjáték a korábbiakhoz képest. Későn jövök rá, hogy a köteleken lógatott autógumikat áthaladáskor jól meg kell lendíteni, hátha tökön verik az utánam jövőt, de sajnos itt nincs második kör.

Vissza a motocross-pályára, ugyanaz mégegyszer. Most már rutinosabb vagyok, tudom, mire számíthatok, de azért rohadtul várom a befutócsomagot. Közben azon elmélkedem, hogy ez nem igazán az én műfajom, hiszen nekem jobban fekszenek a hosszabb, monoton távok, amikor teljesen ki tudok kapcsolni. Itt meg marhára oda kell figyelni minden lépésre, ha befele fordulok, felfordulok. Elérkezik az utolsó kaptató, annyira örülök, hogy vége, hogy még hajrázni is tudok, megelőzöm a tizenéves srácot, aki végig mellettem-előttem kolbászolt, majd egy végső nekirugaszkodással abszolválom a szalmabálát a célkapu előtt, és 34:38-as idővel átszakítom a képzeletbeli célszalagot.

A fejem búbjáig sáros vagyok, Rrrókáék már várnak, röhögnek, mondják, vigyorogjak a fotóhoz. Örülök is a malacot ábrázoló, láncon csüngő befutóéremnek, csak a szám sarka nem mozdul a fülem irányába, muszáj a két ujjammal odaigazítani. Így pont látszik, hogy tele van a szám iszappal, nem túl előnyös felvételek készülnek.

Közben befut effe törzskommentelőnk is, aki gyenge nő létére becsülettel helytállt ezen a férfias pályán, és ugyanolyan sáros, mint én, csak rajta van felső is.

Kifújom magam, és habár az első gondolatom az, hogy soha többet, Rrróka kedvet kapott a Brutálfutáshoz, úgyhogy 2013-ban talán már párosban indulunk. Leadom a csipet, kérdi a kedves szervező lány, hogy biztos nem kvalifikál az időm a 17 órakor kezdődő döntőre, mert akkor még maradjon nálam. Mondom, nem hiszem, de bárhogy is lesz, én most indulok haza a kis családomhoz, az hétszentség, elég volt a dagonyázásból.

Később böngészve az eredménylistát, a 34:38-as időmmel a 4. futam 111 indulójából 14. lettem, ami összesítésben 471-ből a 62. helyre volt elég. Vígan mehettem volna tehát a döntőbe, de egy percig sem bánom, hogy nem maradtam. Majd jövőre!

Végül itt van pár fotó, röhögjetek rajtam ti is:

Itt még nem tudom, mi vár rám.

A bemelegítő körben már kezdek zihálni. Sok volt a cigi az utóbbi időben?

Kellett ez nekem?

Ki viszi át fogában tartva a szerelmet a túlsó partra!

Ne b*ssz, hogy itt kell átmenni!

"Mint egy elcseszett Búvár Kund..."

Szeretnék elbeszélgetni azzal, aki kitalálta a szögesdrótakadályt...

... meg az álcahálót.

Az utolsó méterek.

Nem tudom, itt miért vagyok ennyire szigorú, hiszen vége a megpróbáltatásoknak.

Brutálfutás teljesítve!