Nem tudom, mi volt a levegőben október 7-én, de szinte mindenki, akit ismerek, egyéni pályacsúcsot futott a 27. SPAR Budapest Nemzetközi Maratonon. Rrróka blogtárs több mint 7 percet javított a tavalyi idején,  Izmitom szintén jobb eredményt ért el, mint az első maratonján (igaz, azt nem Pesten futotta), én is gyorsabb lettem szinte 5 perccel, de persze mindez eltörpül pannonfunk teljesítménye mellett, aki 50-valahány percet szépített. Nagy gratulációk neki, és mindenkinek, aki futott vasárnap!

Gondolom, az időjárás is besegített a rekordokba, ideális futóidő volt, köszönet az illetékesnek. Vasárnap reggel, mikor Érdről indultunk, még kellett a meleg felső, de a Dózsa György úton már magával ragadott az egyre forróbb hangulat, neki is vetkőztünk hamar. Elköszöntünk Zsenge barátunktól, akit a Bach-csomóponttól szállítottunk be (neki 4:12 lett a vége, szép!), majd elkezdtük a verseny előtti rituálét az 56-osok tere sarkán lévő fakereszt tövében. Átvedlés futóba, rajtszámfelfüggesztés, krémezés, vad hidratálás, pisilés, izgulás – ami ilyenkor szokás. Nekem még belefért egy photobomb is egy fényképeszkedő külföldi csoport kárára, meg egy utolsó cigi (höhhöh). Megérkezett Áron és a barátnője is, ők 5 fős váltóban indultak, és az utolsó pillanatokban a csapat többi részét igyekeztek levadászni telefonon. A váltójuknak tétje is volt, ha lenyomják Rrrókát, akkor kapnak egy csokit, ha meg fordítva, akkor Rrróka kap ötöt, szóval nem babra ment a játék. Úgy rémlik, végül Rrróka nyert, de a csokiból még nem kínált meg, úgyhogy ezt nem tudom igazolni.

Hatalmas fejlődés a BSI részéről, hogy ezúttal komolyan vették a rajtzónákat, és csak azok állhattak be a sávokkal elválasztott terület megfelelő helyére, akik előre nyilatkoztak a célidejükről. Elvileg eddig is így volt, de ezúttal szigorú önkéntesek figyelték a matricákat, nem lehetett akárhol ácsingózni. Rrrókával be is hatoltunk a 3:30-4:00-s zónába, mint valami elit klubba, sok sikert kívántunk egymásnak, és gyorsan szem elől tévesztettük a másikat, nehogy megkavarjuk egymás ritmusát.

A stratégiám egyszerű volt, 10 km-ig a lehető leglazábban futni, majd a középső 20 km-t kicsit (hangsúlyozom: kicsit!) meghúzni, az utolsó 12 km-en meg érzéssel tolni, ahogy az erőnlétem diktálja. A felkészülésem szokás szerint elégtelen volt (jó, ha hétvégeken eljutottam edzeni, sokszor az is elmaradt), de a szénhidrát- és magnéziumraktáraimat feltöltöttem, a terheléses vizsgálaton meg voltak velem elégedve, az idő jó volt, fittnek éreztem magam, úgyhogy semmi akadályát nem láttam annak, hogy 3:40-3:50 között végezzek. Egy módon tudok kicseszni magammal, ha elfutom az elejét.

Elhangzott a rajtot jelző kürtszó, és onnantól csak arra koncentráltam, hogy nagyon lazán, egyenletes, mély légzéssel fussak, jócskán a komfortzónámon belül, azzal a csoszogó, minimális energiát igénylő, beleülős és kívülről biztos idétlennek ható futómozgással, amire az utóbbi években ráálltam. Az órát ekkor még nem is figyeltem. Egymás után húztak el mellettem az emberek, ez egy kicsit aggasztó volt, de igyekeztem nem odafigyelni, beszív-kifúj, csak okosan. Valahol a Bajcsy-Zsilinszky úton hagytam le Rrrókát, aminek egyrészt örültem, másrészt elgondolkodtatott: talán mégis túl gyors vagyok?

7 km-nél előjött a menetrendszerinti nagylábujjfájás (nem az igazi nekem ez a Saucony ProGrid Ride 5), ekkor bedobtam a törülközőt egy Cataflamot, és igyekeztem megfeledkezni róla. Valamelyik fordítónál kiszúrtam Rrrókát vagy két perccel mögöttem, odakiáltottam neki, hogy majd a félmaratoni távnál találkozunk, és csak remélni tudtam titokban, hogy nem így lesz. 10 km-ig erővel kellett visszafognom magam, aztán kezdtem egy kicsit megnyújtani a lépteimet, ekkor már éreztem, hogy futok, de nagyon jól esett, úgy tűnt, ezzel a tempóval ki tudnék szaladni a világból. A budai rakparton a fordítónál sok ismerőst láttam, Bitliszbá előttem hasított, Rrróka még mindig mögöttem, de láttam küzdeni Pannonfunkot és DK Gergőt is.

1:47:20-nál érkeztem a félmaratonhoz, ami 5:05 perces átlagot jelent. Itt megint elgondolkoztam rajta, hogy túlhajszoltam magam, de egy gyors önvizsgálat után megszabadultam a kételyektől: bőven vannak tartalékaim, fog ez menni!

30 km környékén hiába vártam a falat, nem jött. Nem mondom, hogy olyan friss voltam, mint az elején, de nem is haldokoltam, mint tavaly. Már belátható, ép ésszel felfogható távolság volt hátra, kezdtem 2 km-enként nézegetni az órámat, és láttam, hogy olyan 5:15-ös tempót tartok. Gyorsítani esélyem sem volt, mert akkor egy-két km-en belül megborulok, úgyhogy igyekeztem legalább ezt tartani.

A 37. km-nél, a frissítőpontnál nagy meglepetésemre megelőztem Bitliszbát („Hajrá, mester!”), épp valami folyadékból próbált erőt meríteni, és eléggé nyúzottnak látszott, valószínűleg én is. Nem voltam már a helyzet magaslatán, az előttem haladó futó hátán a „Gyulai Várfürdő” feliratot „vérfürdő"-nek olvastam, nagy ívben kikerültem.

A Nyugatinál lévő emelkedő sem tört meg, mégiscsak hasznosak voltak az érdi dombos edzések. Integettem Szaszának, de bele volt merülve a fényképezésbe, nem ismert meg. Kb. itt kezdett szúrni az oldalam, de nem hatódtam meg, az utolsó pár km-en már behúzott a célba a vég boldog kilátása. A Hősök terén még hajrázni is tudtam, teljes oxigénhiányos állapotban, ez egy ilyen műfaj.

A vége 3:38:45 nettó lett, kéjesen nyúltam el a füvön. Hamarosan befutott Rrróka (3:47:10) és Izmitom is (4:19:55). Sűrű hátbaveregetések, pihegés, hidratálás, a cigit ezúttal nem kívántam. Még összefutottunk szancsurrrral valami szakirodalom átadás ürügyével, kis csámborgás a tömegben, majd húztunk haza.

Szép volt, fiúk, lányok! Jövőre veletek ugyanitt!