Nem tudom már hol olvastam a terepversenyek besorolását, de emlékszem egészen elszomorodtam, amikor láttam, hogy terepen az 50 km még nem “ultratrail”, így a Vértes Terepmaraton sem tartozik ezek közé, én meg valahogy úgy beleéltem magam, hogy voltam már ultratávú versenyen.
Szóval egyszerűen muszáj volt kiprobálnom magam egy igazi ultratrailen, hiszen több kilométer, több szórakozás!
A Piros 85-ben 3200 méter szint van és majdnem 88 km hosszú, így fogalmam sem volt, hogy milyen teljesítési idővel kalkuláljak. A VTM-ből kiindulva 11-12 óra reális lehetett, de fél napnyi futás alatt minden megtörténhet, szóval a 15 óra szintidőn belüli nyugodt beérkezés teljesen elfogadható opció volt, szerencsére végül az optimista becsléshez közelebb végeztem. Meglepően probléma és fájdalommentes 12 óra 48 percet töltöttem az útvonalon, ez szerintem remek idő elsőre, elégedett vagyok, de most rendhagyó módon lássuk, hol és hogyan lehetett volna akár percekkel jobb időt elérni. :)

Fotók: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete (MVTE), Szaszafotó

Rajt
Beálltam hátra, hova siessek. A szúrós nordic walking botommal még megsebzek valakit. Egy türelmetlen terepjárós csillogó oldalát szívem szerint meg is böködtem volna a adamantium botvégekkel amikor ráhúzta a mezőnyre a 3 tonnás trágyaszállító romhalmazát. Ha előrébb indulok simán egy percet nyerek, 12:47. 

Fotók: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete (MVTE), Szaszafotó

Első 30 km Dömösig

Két jókora emelkedővel kezdtünk, itt fölfelé nyugisan haladtam a botokkal, de lefelé azért csaptam neki, hamar ki is derült, hogy túl vagyok öltözve, spriccelt az izzadság, mint egy locsolókocsi. Ez volt az a nap, kb. az egyetlen nap az évben, amikor létjogosultsága lett volna egy háromnegyedes nadrágnak és egy karmelegítőnek. A pulzusom 150-160 között és az istennek sem akart lemenni még a Dömösig vezető enyhe, hosszú lejtőn sem, ezért egy idő után letakartam az órámat a fejemről lehúzott, csuklómra feltekert csősállal. Néha muszáj volt megállnom egy-egy fényképet lőni, mert gyönyörű erre az erdő. Óriási vízmosások sárga levéltengerrel borítva. Csak tátod a szád. Dömösön délben a frissítőpont után a fagyizóban kikértem egy csésze presszókávét, az ebéd utáni kávé JÁR. Ha bezombulva se jobbra, se balra nézve futok és nem kávézgatok, mint egy főnök, akkor mínusz 8 perc, 12:39.

Fel-fel-fel Dobogókőre
Életem leglassabb 7 kilométere a dobogókői 600 méteres mászás, itt végre nem csak idétlen kifogásokkal nyerhettem volna perceket, hanem kőkemény dombos edzéssel és bottetchnika javítással. Oké, innen is muszáj volt fényképezni. :) Mínusz 1 perc kilométerenként, ha erősebben dombozok, 12:32

Fotók: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete (MVTE), Szaszafotó

Le-le-le majd egy kis egyenes (ami itt azt jelenti, hogy hullámzik) 42 km-ig
A Piros 85-ön szinte egyetlen méter síkfutás sincs. Vagy lemegy a libikóka, vagy emelkedik. Lejtőkből csak nagyok vannak. Dobgókőről lefele pont ilyen, nem is futottam olyan bátran meg. Még mindig melegem volt, sőt a combom néha azt üzente, hogy szívesen görcsölne egy kicsit, ha nem adok neki magnéziumot, kálciumot vagy káliumot. Az üzletet megkötöttük, egy csík cukros kálium stick, Mg-os szőlőcukor, sótabletta lassan adagolva, plusz sok víz érkezett, görcs távozott. Itt elkezdték a bútorokat tologatni a bendőmben, a 42. kilométernél lévő frissítőpont után kérdőn néztem a rekettyést az út mellett, de aztán úgy látszik befejezdődött az ősi tudományra alapuló térrendezés odabent - kialakult a Fing-Shui.
Ha lefele bátrabb vagyok, nem tökölök a depónál a belső vívódásommal, akkor 2 perccel beljebb lennék: 12:30

Együnk-igyunk a Kopár-csárdában! Der Gulasch! Die Mineralwasser! Das Coca-Cola!
A Kopárig vezető útvonalon tök szép a kilátás, és csak mérsékelten hullámzik. Az erdei rekortánon (aka: tűlevélszőnyeg) szépen elkanyarogtam a csárdáig, ahol a nagy depóban tartottam egy komolyabb kiállást: ettem a gulyáslevesből, ittam egy remek évjáratú, szobahőmérsékletre dekantált, élénk savgerincű kólát, átöltöztem, felraktam a fejlámpát, bekrémeztem a lábikóimat, csitcseteltem Györgyivel, a szomszédos futóblog főszerkesztőasszonyával, szóval kényelmesen eltöltöttem vagy 20 percet, ahelyett, hogy dugókázás és egy marék mogyoró felragadása után továbbrobogtam volna: 12:10. 

Leszáll az éj, hordja égre kátrány köpönyegét
Nagykovácsiig szárnyakat kaptam azon a néhány kilométeren, ahol nem emelkedett, vagy nem lejtett épp az út komolyabban. Jobban eset és ment a futás, mint ma eddig bármikor, nem ez volt az az érzés, amire 50 km körül számítottam, de nem mondanám, hogy bántott. Nagy tempókülönbséggel elpályáztam egy társaság mellett, akik a Lavaredo ultratrail-t és az UTMB-t emlegették, gondoltam is miről beszéltek srácok, épp lemaradtok egy magamfajta kocafutótól, de aztán a következő több kilométer emelkedőn beszélgetve visszaelőztek és messze lehagytak, míg én a nw botjaimmal harcoltam felfele olyan tempót tartva, hogy ne legyen a combom egy besavasodott fatuskó és a pulzusom se menjen fel 180-ra. Lefelelé megint megelőztem őket, erre mondják a terepfutók, hogy lefele a szar is gurul, amihez én azért hozzá szoktam tenni realistaként, hogy csak a kemény. Közben koromsötét lett, de most nem kezdtem el parázni, még akkor sem, amikor Nagykovácsiban a plébánia előtt nagy mennyiségű kísértetbe, zombiba, vámpírba és egyéb rémségbe futottam bele. Eh, ámerika majmolás! Halogéntök! Hagyjukmá!
A plébánián kávé - szendó, de azért tempósan. Mondjuk azt, hogy ha keményebb vagyok felfele és gyorsabban rágom a falatot az mínusz négy perc: 12:06

Mindegy milyen szép az erdő, úgy sem látod
Felfrissülve viharos tempóban hagytam el a depót, egészen az erdő széléig, ahova bazi emelkedő jött. Utolért egy túrázó (nevezzük Zolinak, hisz ez a neve), nyilván azért sietett felfele, mert rövidnadrágban volt és fázott. Szóba elegyedtünk, aztán így is maradtunk 15 km-en keresztül, közben kiderült róla, hogy maratonista, ironman teljesítő, szóval elég jó tempóban, beszélgetve, nevetgélve keltünk át a sűrűs sötét erdőn, még az sem zökkentett ki minket, hogy a Fekete-fej nevű ellenőrzőponton az “Éjjel érkezem” című Edda számot bömböltette a magányos pontőr végtelenítve. Az emelkedőkön sétáltunk, az egyeneseket megfutottuk, lejtőn már csak óvatosan, mondtam is Zolinak, hogy egyedül sokkal-de-sokkal gyorsabb lettem volna, akár 10 mp-el is kilométerenként. :) Szóval itt már nem volt értelme keménykedni, a társaság sokkal jobban jött. De azért kalkuláljunk, 15x10mp mínusz, az másfél perc. Kerekítsünk lefele: 12:04.

Utolsó 5 km, innen már végig lejtő
Az utolsó emelkedő közepén Zolival elbúcsúztunk egymástól, a lehetőségekhez képest kipihentnek éreztem magam, pulzusom 120-ra ment le, lábaim okésak, gondoltam egy kis tempóváltás fel fog frissíteni. A hosszú emelkedő közepén álomszerű kivilágítást produkált néhány szurkoló és 100 mécses, az ösvény két szélén és a keresztbe álló sorompó végig ki volt gyertyázva, le is nyomtam a fejlámpát, hogy kiélvezhessem a helyzetet. Aztán innen már tényleg csak egy lejtő volt hátra, de az a legrosszabb “keskeny, köves vízmosás gyökerekkel, belógó ágakkal” típusú, ami világosban és kevesebb kilométerrel a hátunk mögött is kényelmetlen és veszélyes, alig-alig futható. Nagy segítségemre voltak a nordic walking botjaim és a terepcipő, utóbbi főleg a kövek rugdosásásban.

Az egész verseny sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Úgy gondolom, ha van egy alap állóképességünk, egy magunkhoz képest lassú tempón, alacsony pulzuson futunk, akkor tényleg képesek vagyunk bármennyit futni. Mondjuk ha stabil 5 perces tempóban, 160 pulzussal tudsz maratont futni meghalás nélkül, akkor 7 perces tempóban (ami terepen 8 km/p fölé mehet simán, az átlagtempóm 8:46 volt, az azért nem nevezhető erősnek!), 140-es pulzussal simán elfutsz 12 órát, az meg kb. 100 km.
De azért nagyon örültem, amikor a célegyenesben jártam, és kis feleségem velem futott kézenfogva az utolsó 500 méteren. Még fel kellett mászni az első emeletre vezető lépcsőkön, de ez már nem okozott problémát (majd csak később lefele). Hát itt nem hagytam benne egy percet sem.

Szóval ha kicsit antiszociálisabb vagyok, kevesebbet depózok, nem kávézgatok, és bátrabban nyomom az emelekdőket akár fél órával hamarabb beérek. Hát az a fél óra mit sem számít ekkora távnál, szóval ott egye meg a fene. Így volt ez buli.

Célba értem
A célban taps fogadott minden futót, ami nagyon jól esett. Fáradt vigyorral adtam le a dugókát és vettem át a díjakat, aztán lerogytam egy zsámolyra.

Soha többet ilyen hosszút! - állítottam határozottan, feleségem persze csak mosolygott és felhívta figyelmememet arra, ahogy az első maraton után is ezt mondtam, aztán mi lett belőle. Azóta nemet mondtam az UTH 115 kilométeres hosszútávra (ebben segített az elképesztően magas 18.000 Ft-os nevezési díj…), és még mindig tartom azt, hogy ez így most elég volt.

De egy síkon futott 100 km, az milyen érdekes lenne már, nem…?