Reggel valamiért úgy ébredtem, hogy ma én futni fogok. Ez ugye elég furcsa érzés, mert az IT-szalagom nincs még rendben, de valamiért azt súgta egy hang, hogy kenjem be varázskrémmel, nyújtsak-melegítsek, és induljak el egy mérsékelt hosszúságú, lehetőleg dombmentes körre.
Betömtem némi vajas-lekváros kalácsot, és pár perc nyújtás után, hatkor már az utcán is voltam. Nagyon párás, de napsütéses idő, nosza fussunk.
A Sárd utcai útvonal tűnt a legszimpatikusabbnak, végig kelet felé a szánsájnba lehet futni, a végén van csap is, és oda-vissza csak 8 kiri, egyetlen emelkedővel. Odafelé teljesen jó ötletnek is tűnt, bár érzem, hogy kijöttem a formából. Vagy a zene hiányzott, mert nem vittem most magammal? Mindegy, a lényeg, hogy odafele, minden rendben volt, már ami a lábfájást illeti. Érzetem némi bizsergést, zsibbadást és lüktetést az IT-szalagnál a jobb térdem külső oldalán, de nagyon enyhén, nem is tartott fel a futásban. 20 perc alatt elértem az utca végén lévő közkútig, ahol megálltam inni és egy kicsit rányújtani.
Itt kezdődtek a bajok.
Elindultam visszafele, és rohadtul fájni kezdett az a szemét IT-szalag, egy kirit sem tettem meg, muszáj volt megálnni, nyújtani. Futás. Fájás. Megállás. Nyújtás. Séta. Megint futás. Száz méter, fájás, séta, nyújtás.
Elég messze voltam otthonról, arról, hogy végig sétáljak szó sem lehetett. Szóval még nyújtás, és kocogés séta felváltva hazáig. Visszafele majdnem 40 perc volt az út, ebből 15 percet kocogtam. Tiszta ciki volt futócuccban elsétálni a munkába igyekvő emberek mellett. Egy gimnázium mellett is el kellett "futnom", de szerencsére még messze volt a becsöngetés, nem járt arra senki.
Kicsit szar érzéssel értem haza, de azért jó volt kimenni futni.
Nyújtás...
Utolsó kommentek