Túl vagyok életem negyedik, eddigi legküzdelmesebb maratonján. Ismét bebizonyosodott, hogy elégtelen felkészüléssel, elbliccelt edzésekkel nem lehet csodát művelni. Erre jók a maratonok: mikor már azt hiszed, akkora király vagy, hogy felülről karcolod a nietzschei Übermensch-ideált, a 42 km könyörtelenül visszarángat a földre, hogy ismét azzal az alázattal közelíts a futás felé, ami megilleti.

A felkészülésem nem is lehetett volna hiányosabb: augusztusban ilyen-olyan okok miatt alig 41 km-t futottam. A szeptember jobban indult: a Nike félmaratonon sikerült 1:40-en belül beérni, és utána is jó tempóban végeztem az edzéseket a Duna-parton, amíg 20-án reggel pocsolyaugrás közben irtóra beb*sztam a lábujjamat a kerti vasasztalba. Perceken belül olyan színt és formát vett fel, mint egy miniatűr padlizsán. Az SZTK-ban megnyugtattak, hogy nincs eltörve, csak kenegessem, majd leszárad magától. Ez utóbbit persze nem mondták, csak én próbáltam ezzel vigasztalni magam, mert a lilaság lassan eltűnt, a dagadás viszont maradt, és habár utcai cipőben már nem fájt, a hajlékony talpú Sauconymban eléggé. 

Így esett, hogy két hetes kényszerpihenő után álltam rajthoz a maratonon, mégis valami csodában bízva reálisnak tartottam, hogy meglesz a 3:30 (höhh-höhh). Dobzséval furakodtunk be a rajtzónába (Dobzse, Áron és Rrróka hármas váltóra vállalkoztak), én egy kicsit előrébb helyezkedve, majd start, és éretlen csikó módjára elvágtatok, élvezem, hogy a kihagyás után végre újra futok!

A lábam eleinte rendben van, verseny előtt bevettem két erős fájdalomcsillapítót ("Ti, leányok, ne tegyétek!"), nem érzek semmit, csak rohanok. Gyanúsan jó iramot tartok, egyre számolom az időt, és többször is emlékeztetnem kell magam, hogy nem félmaratont futok, tartalékolni kell az energiát. A félmaratoni kapun 1:42 körül suhanok át, ami nagyon jó, túl jó, gyorsan kikalkulálom, hogy nyolc hat percet lassulhatok a verseny második felében, így is meglesz a 3 és fél óra!

Persze a hosszútávfutás nem matematika, a 25. km-nél érzem, hogy valami nem stimmel, kezd sajogni, lüktetni a lábujjam, a frissítőpontoknál osztogatott szőlőcukortól meg vattát köpök, és én magam is mintha térdig vattacukorban gázolnék, teszem a lábaimat egymás elé, de nem haladok. 28 km-nél elimbolyog mellettem a 3:30-as iramfutó fehér lufija, menjetek csak, boldog emberek, én még elagonizálgatok itt, a célban találkozunk. A 30 km-nél mintha kicsit magamra is találnék, még viccelődök is az asztalra kitett zacskós víznél, hogy mi ez a mellimplantátum, nekem most igazi tüdőre lenne szükségem. 

10 percen át tart a viszonylagos felszabadulás, aztán hirtelen behasít valami az oldalamba, olyan erővel, mintha Matolcsy György próbálná kifacsarni a lépemből a költségvetés hiányzó milliárdjait. Innen már rosszul esik minden lépés, sorban húznak el mellettem a futók, javarészt váltósok, de sok egyéni induló, sőt, első maratonisták is. Valójában már nem érdekel, világos, hogy rettenetesen elfutottam az elejét, és a tervezett teljesítménynek lőttek. Van időm önvizsgálatot tartani, belátom, hogy az álmaim lemaradtak valahol a Lágymányosi híd nyirkos tövében, most már csak célba kéne érni valahogy, ha törik, ha szakad. És nem belesétálni, hogy emelt fővel zárhassam ezt a végzetesen elrontott versenyt. 

A pesti oldalon szembefut velem Rrróka, érdeklődik, hogy van a lábam, mutatom, hogy nem túl rózsás, de még bírom. Nem tudom, ezek a fiúk mit csináltak, Dobzse utánam indult, aztán megelőzött, később Áront tőlem jól elmaradva láttam valamelyik fordulónál, most meg Rrróka megint előttem hasít, teleportáltak ezek, vagy mi. 

A pesti rakparton egy narancssárga pólós sporttárs pacsizik velem, "Hajrá, Lemúr Miki!", nem sokkal később egy szürke trikós vigyorog oda, igyekszem barátságos lenni, pedig nem ismerem meg őket, és legszívesebben azt mondanám, "Srácok, a Lemúr kilométerekkel korábban meghalt, ez már csak az önjáró porhüvelye, tudjátok, mint mikor a levágott fejű csirke még futkározik egyet a baromfiudvaron." Valami szorul a mellkasomban is, remélem, nem anginás roham, istenem, nekem még dolgom van ezen a földön. Lassítanék, de már nincs hova. Azilinha halad el mellettem iszonyú robotmozgással, látszik, hogy ő is küzd minden méterért, de eredményesebb, mint én, mert hamarosan eltűnik a szemem elől.

A Nyugati téri felüljárón olyat érzek, amit verseny közben még soha: brutálisan begörcsöl a jobb combhajlítóm, nem sok hiányzik, hogy megálljak fetrengeni egy kicsit a földön, aztán mégsem. Minden lépés kín, próbálom kimozogni, nem sok sikerrel. A lábujjdeficit miatt valószínűleg önkéntelenül is kevésbé terheltem a bal lábamat, viszont annyival inkább a jobbat, és ez így bosszulja meg magát. Kellemetlen, mindenesetre, de már csak pár km van hátra, azt már fél lábon is. 

A befutó a korábbi tortúrához képest fáklyásmenet, a szurkolók közt négy gyönyörű nő integet, közülük kettővel egészen szoros kapcsolatot ápolok, úgyhogy innen már jó, nem érdekel semmi, s hogy ellensúlyozzam az elmúlt órák sötét hangulatát, magas térdemeléssel, bohóckodva teszem meg az utolsó 20 métert.

A nettó időm végül 3:43:35, ami jobb, mint a tavalyi (pláne a tavalyelőtti), de messze elmarad a tavaszi linzi teljesítménytől. Ezt most ilyen lett, kérem, nem vagyok elégedett magammal, de büszke vagyok rá, hogy nem adtam fel, nem álltam meg, nem sétáltam bele.

Azon elmélkedtem oxigénhiányos állapotban, hogy így kéne élni is valahogy: tudatosítani a fájdalmat, de nem dramatizálni túl, hideg fejjel, ép tudattal kihozni a maximumot az elcseszett helyzetekből is, levonni a tanulságokat, és csak menni előre, egyik lépés a másik után. És nem meghalni idő előtt, ha lehet.

UPDATE: Így utólag elolvasva kicsit morbid lett a vége, úgyhogy próbálok valami pozitívat írni: köszi, Rrróka, hogy átvetted a rajtcsomagomat, és visszavitted a chipet! :)

UPDATE 2: Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy Dobzse, Áron és Rrróka, azaz a "Futó pajtikák" csapata 3:28:01-es nettó idővel futották a váltót, kemény 23. helyet szerezve meg! Gratulálunk!