Egészen kicsit aggódtam a Mikulás tókör miatt. A Spar maraton óta, ahogy az lenni szokott, nem igazán voltam szorgalmas, futottam kb 60 kilométert, és ez nem igazán nevezhető korrekt felkészülésnek. De ez egy olyan közösségi futás, amit nem szerettem volna kihagyni. Kedves feleségem jött velem, hősisesen vállalta értem, hogy jól átfázik a várakozás 2-3 órája alatt, meg csinál pár fotót a mikulást formázó fergeteges fülvédőmről.
Szóval összeverődött vagy 150 futó, köztük jópár ismerős arc, az Egyensúlyt és az Utunkultrába blog csapata (előttük lebuktam, hogy divatbubus vagyok, mert fekete-sárga-kék minden cuccom. :)), az érdi sárkányhajósok, sok triatlonos. 
A rajt után azon gondolkodtam milyen tempóval kéne haladnom, mert mostanában rendre megjártam a túl gyors kezdéssel, így amikor utolért az érdkörbén megismert Pernyetipró, csak 2-3 kirit beszélgettem vele, erősnek tűnt a tempója, mondtam az első frissítópontnél, hogy lemaradok, amúgy is sportszelet nevű iszonyat finom csokis sütit kínáltak, amit nem lehetett kihagyni.
Szép lassan mentek el mellettem a futók, ahogy figyeltem őket azt vettem észre, hogy mind 20-30%-al kevesebbet lépnek, mint én. Nekem bejön ez az apró, surranó lépéses, gördülős megoldás, és ahogy közeledtünk a sukorói arborétum emelkedője felé, egyre jobban beértem azokat akik eddig megelőztek, pedig érzésre egyáltalán nem gyorsítottam. Azt viszont tudtam, hogy adombon mindekit oda fogok verni, mert ez a mozgás sokkal hatékonyabb, gyakorlatilag tempóveszteség nélkül suhanok majd fel a dombon. Így is lett, még a nagy hangú Szingo SE-s srácokat is utolértem, lefele pedig teljesen kiengedve el is hagytam őket.

Nagyon jól ment a futás, biztos gyorsultam is, de a komfortzónámból nem léptem ki, nem éreztem azt a feszített tempót, mint ami a maratonon kicsinált. A tókörön rendszerint az M7 felüljáró után, 21 kirinél szoktak jönni a bajaim, lábujjfájás, görcsök, ilyesmi, szorgalmasan dobáltam hát magamba a magnéziumos szőlőcukorto, hátha az segít.
Az autópálya után aztán tényleg elkezdtem lassulni, bár semmi komolyabb fájás nem jött elő. A szingósok mögöttem, mindjárt le fognak nyomni, mit csináljak? Jött egy frissítőpont, kitaláltam, hogy komótosan eszem-iszom, így nem futás közben előz vissza a banda, ami mégiscsak máshogy adja ki magát. Így is lett, a frissítőpont után a srácok alaposan belehúztak, messze előttem haladtak. A szokásos bajaim meglepően kis mértékben jöttek elő, a lábujjam nem fájt igazán, a combom sem akart görcsölni, de azért éreztem, hogy eléggé lassulok, a futómozgásom talajon gördülős része darabos, szaggatott lett. Próbáltam rendezni a tartásom, a chifutás szerint a bekapcsolt vázizmok csodát tesznek, leengedtem a kezem, kicsit jobban megdőltem, próbáltam továbbra is aprókat  lépni magam alá, és nem elé. Eléggé bevállt, egy-két görcsjelzés érkezett csak vádlim felől, de végül a várt kínok nélkül spuriztam be a célba, széles vigyorral, Lemúr Miki-féle célörömfutással, 2:28:31-es teljesen jó eredménnyel.
Feleségem már várt, kaptam befutócsomagot, gesztenyeszív és csokis aszaltszilva volt a jutalmam a közeli cukrászdából. Azért fogyasztottam a terülj-terülj asztalkámról is, amit ilyenkor a hozott elemózsiákból raknak púposra, volt ott minden, még hurka-kolbász is, de nem ám pár falat, hanem vagy három kiló.

Éppen Faxau nevű futóismerősömmel váltottam pár szót, amikor egyszer csak görcsbe rándult a vádlim, de úgy, hogy összeestem, és kiabáltam a fájdalomtól. Futok vagy 20 éve, de ilyet még sosem történ, fogalmam sem volt mit tehetnék. Faxau mondta, hogy nyújtsam ki a lábam, feszítsem hátra a lábfejem, de csak értetlenül néztem rá, mert biztos voltam benne, hogy szétszakadnak az izmaim, ha kinyújtom a lábamat. Látta, hogy nem fogom fel, nem szarakodott, megragadta a lábam, kinyújtotta, hátrafesztítette, és csodák csodája, a lábam egyben maradt, a görcs enyhült. Alig bírtam megköszönni neki, jött az újabb roham, akkor ért oda kicsi feleségem, aki látta, hogy a földön fetrengek, ő is megismételte a mozdulatsort, megint jobb lett, annyira, hogy már fel tudtam állni, és egy útpadkán nyújtani. Hú de rohadt ijesztő egy helyzet volt.

A szervezőknek megint csak köszönjük, télen-nyáron jó itt futni!