Tök jó időnk volt szombaton nem? Szép napsütés, 30 fok délben, ideális arra hogy tucatszámra hulljanak el futók a 11-kor rajtoló maraton második felére. Remélem mindenki megúszta komolyabb borulás nélkül.
A mi maratoni csapatunknál elég jól alakult a helyzet, bár benne volt a verseny két szélsősége, a záróbusz (“Öklendező körjárat.”), és az elit mezőnyben abszolút első helyen futás is. Az előtte-utána videót már nem is említem, majd megnézitek lejjebb. :)

Én megúsztam, sőt. Sőt! Pulzuskontroll örökké! Pénteken átnéztem az elmúlt két hónap edzéseihez és versenyeihez tartozó pulzus/tempó tartományt, és azt találtam ki, hogy akkor nekem 5:10-es lesz tempóm és 150-es lesz a pulzusom az első 30 kirin, utána meg lovak közé dobom a gyeplőt, és egy gyorsabb második félmaratonnal, az elégedettségtől széles vigyorral, szendvedés nélkül érek célba 3:40 alatti idővel.
Pedig maratonon negatív splitett állítólag nehezebb elérni, mint keletmagyarországi kisvárosban LMP-s képviselőnek elegendő kopogtató cédulát gyűjtenie.
A verseny első felén szerintem a rajt előtt volt a legmagasabb a pulzusom, mert hiába voltunk már negyed tízkor a versenyközpontnál, valahogy sikerül mindössze két perccel a rajt előtt megtalálni a 2-es zóna bejáratát, akkor viszont azt mondták, itt más teltház van, menjünk előrébb. Őrület, stressz, kapkodás, kis feleségem valahol el is szakad tőlünk a tömegben, pedig ilyenkor rajt előtt ő tölti belém az erőt és nyugalmat, amikor őszintén lelkes, megnyugtató vigyorgást küldök felé, legalább ő ne aggódjon az előttem álló nagyjából négy óra eseményei miatt. Még szerencse, hogy azért a harcizónába bevetődés előtt búcsúztunk kicsit, így azért nem áll sírásra a szám, ahogy Lemúr Miki mellett szó szerint szteppeltem az izgatottságtól, miután végül bejutottunk a 2-es zóna amúgy tök üres elejére.
Megszólaltak a dobok, elhangzott a visszaszámlálás, és egy percen belül kint is voltunk pajtásommal a pályán, szerintem sosem rajtoltunk még el ilyen gyorsan. Néhányszor a vállába boxoltam, és valami zagyvaságot kiabáltam neki, de ő csak intett a fejével, hogy hagyjam már békén, rég elmerült a fülhallgatójából áradó egyik fura zenéjében.

Én szigorúan tartottam a 150-es pulzust, örömmel tapasztaltam, hogy ehhez a meleg ellenére tényleg 5:10-es tempó dukál, szóval hagytam Lemúr Mikit elmenni a saját tempójába, és élvezni az utazást. Az a jó abban, ha kényelmi zónád tetejét éppen csak, hogy kicsit karcolgató tempóban mész, hogy kínlódás helyett van időd átélni a versenyt, látod a több ezer másik futót, a zenészeket, szurkolókat, lelkes frissítőállomás kezelőket.  Gyakorlatilag végig vigyorogtam, integettem, ördögvilláztam, és viszont tapsoltam a szurkolóknak. 15 km körül kis feleségemmel is összefutottam, adtunk egymásnak egy csókot, terv szerint cseréltünk egy üres isos kulacsot egy telire, és már robogtam is tovább, még mindig 5:10-el, csak néha-néha kicsúszva ebből frissítőpontok miatt. Kezdett beütni a forróság, így az imént említett pontokon az volt  a stratégiám, hogy a lavórban megmártom a szivacsot és a csuklópántom, hogy csucsogjon, a teli pohár vízből egy felet a fejemre öntök, a másik felét megiszom, betolok egy isot, majd egy újabb pohár vízzel megismétlem az önt-iszik műveletet. A verseny közben még random ettem magnézium-kálium stickekből hármat, egy marék magnéziumos szőlőcukrot, 30 km körül egy körtés vitatigris zselét (Az ultrafutók ezt ajánlják a műzselék helyett, harmadannyiba kerül, 100% gyümölcs, semmi E, semmi guargumi és természetazonos aroma, semmi gejl édes íz, és nevével ellentétben senkivel sem kezd el kötekedni. [Merthogy vita tigris, értitek, muhahahah]), illetve frissítőpont után egy kilométerrel a szivacsból minden vizet a fejemre csavartam, nagyjából két km múlva pedig a csuklópántból is kifacsartam még jó fél deci hűsítő folyadékot a koponyatetőmre, ezzel elég jól elkerültem azt, hogy megbuggyanjon az agyam és a rakparton felfele be akarjak jutni a Parlamentbe.
Mentünk, mendegéltünk, míg a 18. kilométerhez nem értünk, akkor aztán egyszer csak Áron barátom kopogtatta meg a vállam, aki a 4-es zónából rajtolt, mégis lelkesedéstől izzó arccal hagyott le elég lazán. “Locsold magad!” kiabáltam utána, mert tudom, hogy utálja forróságot, bár nem kellett különösebben bíztatni, úgy nézett ki, mint aki futócuccban fürdött. Egy perc sem telt el megint kopogtattak a vállamon Izmi Tomi barátom ért utol, ő váltózott “csak egy tízest futok” mondta, vigyorogtunk, mondtam, hogy Lemúr és Áron itt hagyott a picsába, de tartom a 150-t, kivéve, amikor beszélgetek, lám máris felugrott kettőt, így aztán elköszöntünk, ment mindenki saját tempójában tovább. Egy perc sem telt el, Bitliszbát láttam kijönni az egyik világoskék melléképületből, felvettük a szemkontaktust, kérdőn vontam fel a vállam, mutatta gyomorprobléma nemzetközi jelét, együttérzően elhúztam a számat, mit lehet ilyenkor tenni? Semmit, mentünk tovább, remélem, végig tudott menni.
1:49:55-kor áthaladtam a félmaratoni kapun, ekkor a forróságnak köszönhetően képzeletben szomorú szmájlit rajzolva elbúcsúzhattam a 150 alatti pulzustartománytól. Csüggedésmentesen vágtattam tovább, ha lehet még jobban figyelve a frissítőpontoknál a fürdésre és ivásra, tartva az 5:15 körüli ezreket, de szerintem eléggé el volt rakva néhány kilométertábla, mert 5:05 és 5:25 között szórtak az ekkor teljesített kirijeim. A Lánchídnál várt kis feleségem, újabb csók&ölelés, isoital csere, és egy rövid “minden oké” helyzetjelentés következett.
Rendszeres olvasóink emlékezhetnek rá, hogy itt még előző évben is minden okénak tűnt, hogy aztán pontosan ugyanezen a szakaszon kétszázzal rohanjak neki a maratoni falnak béna törésteszt bábuként, mmm-mmm-mmm, öv és légzsák nélkül. Gyorsítani tehát az eredeti tervemmel szemben nem nagyon mertem, még az Árpád-híd felhajtóig tesztelgettem, hogy mi lesz, közben elkezdtem tucatszámra utolérni azokat a futókat, akikkel pont azt történt most, mint egy éve velem. Utolértem Áront. Még mindig medencéből kimászott futónak nézett ki, sokat lassult a tempója, de látszott az arcán, hogy nincs rosszul, így megnyugodva léptem el mellette pár szó kölcsönös biztatás után.
20-30 méterre feltűnt Lemúr Miki jellegzetesen szupertakarékos mozgása, bár kicsit darabosabb volt a szokásosnál, még a felhajtó előtt tempós futást imitálva eltűztem mellette, “Mi van, nem jössz?” kérdeztem vigyorogva, ezzel elnyomva egy vicsorgást, amit az okozott, hogy a tempós mozgásra váltás maitt görcsölni szeretett volna egy pár alkatrész a lábamban. Mekkor poén lett volna görcsöktől rángatózva visszagurulni a dombon!
A pajtim mondta, hogy ne szivassam, menjek isten hírével, nem kér se isot, se magnéziumot, a zenét szeretné hallgatni, nem az én dumámat. :) Így történt, hogy hosszútávfutó pályafutásunk történetében első alkalommal Lemúr Miki elé kerültem egy maratonon. Nagy tettemet eléggé árnyalja, hogy én kb. egy hónap alatt futottam kétszázötven kilométert a 12 hetes maratoni felkészülésem alatt, míg Lemúr egész évben ment ugyanennyit, úgy, hogy ebből 66-t a paksi ultrán, 50-t pedig a Meteor TT-n tett meg… Igen, ő egy ufó, bár a verseny után megfejtettük az egyik titkát, de erről majd a végén.
A szigetre vezető lejtőn eldöntöttem, hogy innen nem tökölök tovább, megyek ahogy bírok. Korai hajrának tűnhet, de tulajdonképpen ez csak annyit jelentett, hogy újra 5:10 alá ment a tempóm néhány másodperccel, kivéve persze a sziget túlvégén lévő kedves felhajtót, amiről majdnem sikerült elfeledkeznem, amíg szembe nem jött. Kénytelen voltam 5:20-as tempóval pihenni utána, mert ígéretes lábgörcs kerülgetett a savasodás miatt, jó ötletnek tűnt megenni minden maradékot az övtatyimból, sótabletta, szőlőcukor, hamm-hamm, nyamm-nyamm, de finom ez, javult is a helyzet. 36-nál eldöntöttem, hogy innen már bírni fogom és görcsöm sem lesz, szépen 5 percesre gyorsultam és szó szerint több száz futót előztem le ezen a szakaszon.

40 és 42 km között valami nagyon el volt mérve, mert 5:37 illetve 4:03-as lett ez a két km, ami lehetetlen. Érzésre bőven 5 perces tempó alatt döngettem, az új polar órám lelkesen mutatta hozzá a 170 fölé emelkedő szívritmust. A célegyenes utolsó 200 métere előtt kis feleségem várt, pózoltam kicsit, meg adtam még egy csókot, aztán behajráztam, a hivatalos mérés szerint 3:39:28-as bruttó idővel. Ha tudom hogyan kell, esküszöm dzsigget jártam volna  célban az örömtől! :D Problémamentes, hőségálló, vigyorgós, 30 másodperccel gyorsabb második félmaratonos, nagyon-nagyon elégedett futással több mint 7 percet javítottam a legjobb időmön. Valami elképesztően lelkesítő érzés úgy beérni, hogy nem döglött meg közben az ember, és nem kívánta a csudába ezt az egész hosszútávfutósdit.
Szűntelenül vigyorogtam akkor is, amikor Lemúr Miki 3:43-al, majd Áron 3:50-el beért, a dilis mosoly az arcomra rögzült letörölhetetlenül, mint Jokernek. Áron jól volt, szemlátomást Miki barátom sem haragudott azért, mert egyszer előtte értem be, már napok óta emlegette, hogy így lesz, de remélem nem válltja be az ígéretét, miszerint átvállt gombfocira.

Derrick komámtól származik a cikk elején szereplő, rendkívül hangfestő “öklenedező körjárat” leírás a záróbuszról, őt 34 kilométernél meggyőzték arról, hogy nem érdemes továbbmennie, várja meg a buszt. Azt mondta számított erre, nincs letörve, ezt mesélte a rettegett járműről:

"Légkondimentes izzadtságszagú tömött ki Setra. Az emberek két csoprtra oszthatók. A csendes hányingerrel küzdő kipurcantak ès a nagyszájú "már százsszor lefutottam csak most görcsöl a vádlim" szöveggel kamuolimpiát nyerők. A BSI előtt sokadszor le a kalappal. Kedvesek, ha szarul lettem volna akkor a frissítőtől a zacskóig mindent folyamatosan tukmáltak, mentőssel és orvossal is kiegészítve. Sokadik versenyemre mentem kicentizve, megérdemeltem végre a buszos városnézést."

Az érdi futónagykövetes csapatunk három váltóvá állt össze, volt egy lány, egy fiú és céges csapat, a pontos idő eredmények nincsenek a fejemben, a lányok 48.,a  fiúk 38. csapatként értek be. Mindenki elégedettnek tűnt a verseny utáni összetartáson, én pedig gratulálok itt is nekik, és büszke vagyok rájuk!

A fiú váltónál történt meg, hogy az első embernek beállt Bartos Dávid, ötszörös Ironman (legjobb ideje 9:21), profi triatlonista, aki több csoporttagunknak is edzője (valamint két sarokra lakik tőlünk, de ez mellékszál). Dávid az Andrássy úton az első helyen futott, 5km-hez érve kereken 16:40-et mutatott az órája, ami 3:20-as iramot jelentett… Ennek az iszonyatos tempónak a következtében szürreális élményben volt része a második váltótagnak, Tamásnak:

"Meg is érkezett Dávid időben, asszem két váltó volt csak előttünk ekkor, meg az egyéni mezőnyből 1-2 ember, úgyhogy a váltás után nem fenyegetett az a veszély, hogy majd a többiek húznak és emiatt elfutom, ugyanis nem voltak többiek. (Ők csak később jöttek). De ha jöttek volna, valószínűleg az sem lett volna probléma, fel voltam rá készülve fejben, hogy csak a kondenzcsíkot fogom látni, ahogy elhúznak mellettem. Viszont volt egy dolog, amire nem voltam felkészülve: a közönségre. Mármint hogy arra, hogy ott futok egy szál magamban a rakparton a kis öt perces kilométereimmel, körülöttem sehol senki, és ott van száz ember a kordonok mögött, és basszus, tapsolnak, meg szurkolnak, mintha nem is tudom, egyéni induló lennék az OB-mezőnyben. Szóval így egyszerűen nem lehet nem elfutni az elejét. Engem szerintem még életemben nem tapsoltak meg ennyire. Tényleg komolyan mondom, hogy ki kéne próbálni mindenkinek, hogy Dávid mögött fusson egy váltószakaszt.“ 

Ligetkörön, Riska távon is indultak csapattagjaink, köztük tesóm és fia, azt mesélték, hogy őrült sokan voltak, vagy tíz percig rajtoltak. Az élről induló afrikai futók majdnem beértek, mire mindeki átballagott a rajtvonalon… :)

Hazafele Miki és Bartos Dávid előttünk sétálva beszélgetett, ekkor hívta fel kis feleségem a figyelmet arra, hogy a két srácnak teljesen azonos a testalkata, magassága, izomfelépítése, és a mozgása. Ez lehet az egyik oka annak, hogy olyan jól fut minimális edzéssel is futóbarátom, és egy másik összetevőben is biztos vagyok: konok, néha-néha már ijesztő elszántsággal tud küzdeni.

Szombaton a verseny után szinte azonnal azon kezdtem gondolkodni, hogy mikor kellene újra maratont futni. Sőt, lehet, hogy már 40 kirinél ez járt a fejemben? Mindegy is, alényeg, hogy vasárnap ez a levél fogadott a postaládámban:

“Szervusz Róka!
Igeeen - lesz Gútán jövőre is maraton illete félmaraton is.
Időpont: 2015 január 4. - vasárnap. Rajt 10:00 órakor.
Honlapunk készülőfélben van - de már látogatható... Információkat a versenyről folyamatosan töltünk.
www.kolarovomaraton.wbl.sk
Örömmel várunk a párommal:

Zsélyi Zoltán”

Megvan az újabb cél, télre úgyis megfogyatkoznak a terepversenyek, amiket kinéztem magamnak mostanság…

A rohadt hosszú végén pedig következzen egy exkluzív előtte-utána videó a blog szerzőiről, enjoy! :)