A szemeteszsákra vettem föl a kukásmellényt, de arra még a futóhátizsákot is, így vágtam neki a 220 kilométerből rám eső két szakasz közül az utolsónak. Nem, erről nincs fotó, ha valaki megpróbálta volna, azt kikövetem az instán!
Éjjel fél kettő, Balatonvilágos, nincs mese, ezt nem úsztuk meg, a vihar lecsapott. 45 kilométerem volt hátra, én kértem ezt a szakaszt, mert nagyon szeretem. A keleti és a nyugati öblöt is.
Futottam a zizegő zsákban, tépte a vihar, az arcomba vágta a cseppeket. Futottam és hirtelen elkezdtem piszokul élvezni az egészet. Időnként megelőzött néhány hasonló öntött ürge, persze gyorsabbak voltak, valószínű, hogy nem volt a lábukban már hatvan kilométer. Néztem hosszan a fénypontjaikat, milyen jó, mutatják az utat :) És nem ez a legjobb! Hanem az, hogy megint itt vagyok az UB-n, már hatodszor! 12-ben hétfős, 13-ban hat, aztán öt, kétszer meg kétfős váltóban, 15-ben másodikok lettünk. Viszont két éve akkora vihar csapott le az UB-ra, hogy a letörő ágak között, a sötétben a vízparton egyszerűen azt hittük, mindjárt lefújják az egészet és nem mentünk tovább Réka barátnőmmel. 30 km volt hátra... nagyon fájt a feladás.
Na például ezért is el kellett még egyszer jönni. Tartozik nekem még ezzel az Ultrabalaton! De asszem magamtól nem szerveztem volna semmit, mert sok ez, több nap távollét, utazás, szállás, nemár. Aztán mégis megtetszett az ötlet és rá is csaptam a nevezés linkjére az első másodpercben, aztán még húsz percig izmoztam, mikor jött az üzenet, hogy elfogyott a 90 darab pároshely. Hát akkor heló, szia, szevasz, ennyi volt. Aztán még egy üzenet, hogy van várólista, nem került semmibe, hadd szaladjon, feliratkoztunk. És egy hónap múlva már az indulók közt voltunk :)

Ugyanolyan a vihar megint, mint két éve, hát ez már a karma, rohadjon meg, ez kellett nekem, most megkapja tőlem, én végigfutok Füredig, engem nem győz le még egyszer! Mert az már világos volt, hogy más nem győzhet le. Direkt lejöttünk egy nappal előbb, hogy ne kelljen hajnalban kelni, direkt tovább maradunk, hogy ne azonnal essünk vissza a gép mellé a gyárba. Sőt! Ennél is nagyobb áldozat! Direkt nem két 110 kilométeres szakaszra osztottuk föl a pályát! Hanem négy rövidebbre! Mivel nem verseny ez! Hanem akartunk két hosszabbat futni!
Én reggel fél tízkor indultam, Róka akkor ért Badacsonyörsre a Varga Pincészethez.

(Helló, Szabolcs - mondom abban a pillanatban, amikor felismertem a fotósban egy régi futótársat, nyilván ezt a képet tette föl rólam, oké!)

Fél órával korábban a vártnál, na majd én tudok mit kezdeni azzal a kis extrával! Finom hűvös volt, csodás reggeli fények, ragyogtak a szőlőhegyek, hullámzott a köves Római út, pacsi a rengeteg futóismerőssel... és valahol Keszthelynél, miután már sapkát nyomtak a fejembe a segítők meg lefújtak naptejjel, szóval arrafelé, ahogy a strandon szaladtam át, 30 kilométerre Badacsonytól egyszerre lecsapott a meleg. Só, víz, banán, izó, az első csodálatos leves... de a gyomrom érezte, hogy nem lesz jó. Aztán Máriánál már minden lépésre vissza akart jönni, ami benne volt. Innen még 18 a váltásig, Alsóbélatelepig... basszus belesétáltam :( aztán 9 kilométerrel a vége előtt telefonáltam, hogy semmi értelme, elájulok, váltsatok :( leállt az üzem, nincs tovább...

Róka teljesen természetesen leváltott, gondoltam, majd korábban visszaveszem, mint megbeszéltük, ezután két óra csöndbe borultam, takaró a fejemre, nem tudtam semmiről, pedig nem aludtam. Este nyolc körül éreztem, hogy minden rendben, kiugrottam a kocsiból, ami épp várta Rókát. Tök jól nézett ki (haja is), épp talált egy futótársat, még fotóztunk is egy jót, aztán hajrá, szaladt tovább. Faltam két szendvicset, a levegő lehűlt, akár váltottam volna előbb is, de nem, maradt Világos. Ahogy odaértünk, a fejünkre zúdult a zápor, na, hiába reménykedtünk.

Kukazsák, váltás Világoson. Kenese előtt egy molinóról leolvastam, hogy 500 méter múlva forró tea. Nem lehet délibáb... számoltam a métereket, és tényleg! Az semmi, hogy tea! Forró brokkolikrémleves! És az én alvó kísérőim :) jól tették, piszok kemény dolog futókat kísérni és parkolóért küzdeni a megbeszélt helyeken!

Négy óra után elkezdtem várni a napfelkeltét. Tudtam, mindig előtte van a legsötétebb :) Akkor szólalt meg egy madár, amikor valahol Fűzfő körül jártam, a bicikliút egyik legszebb részén. Aztán egy világos folt kelet felé, ami percről percre nőtt, betöltötte a felhős eget, erőt adott, mint a hirtelen felbukkanó frissítőállomások, a vacogó önkéntesek, a gyors váltósok... egyszer untam meg nagyon, akkor kicsit belesétáltam, hát nem pont a mi kocsink vette észre? Megálltak, én is, legalább lekaptam a kukacuccokat, atyaég, alatta minden csupa víz... de már nem érdekelt, 12 kilométer, hason csúszva is bemegyek. Hát nem is sprintelve :)

Végül a füredi Vitorlás téren megláttam Rókát, még egy jó kilométer volt hátra, de a körforgalom előtti emelkedőn nem bírtam már futni :(

Arra se emlékszem, ki mondta, hogy soha többet. Meg hogy jó ötletnek tűnt.

Reggel fél nyolc volt, amikor a nyakunkba kaptuk az érmet, utána nagy reggeli, alvás, kirándulás Tihanyba, merengés a víz fölött, aztán csobbanás a fedett, forró vízű medencébe, hanyatt fekve bámultam, ahogy a medencét fedő üvegtetőn koppannak a vízcseppek, az üvegfalon túl rázza a fákat a szél... és arra gondoltam, milyen jó lesz jövőre ugyanitt, valahogy.

Csodás, ahogy az Ultrabalaton fejlődik, el voltam ájulva a frissítők kínálatától, a rendező csapat kedvességétől, a parkolók szervezettségétől. Tisztelem és irigylem az egyéni teljesítőket és örülök, hogy minden évben több csapat fut, szurkol, boldog. Engem a magam százasa közben egy pillanatra sem zavartak, csak szurkolt mindenki. Magamat láttam bennük öt évvel ezelőttről.

Ebben a pillanatban sem tudom, hányadikok lettünk - hát nem verseny ez :) én sokkal gyorsabb voltam a csonttörés előtt és lehet, hogy még leszek olyan gyors, ha nem azzal telik az idő, hogy a sérüléseket kezelgetve készülök :) Róka meg biztos többre ment volna egy gyorsabb párral, hát ennyire futotta :)

Róka része

Nekem könnyű dolgom volt, nekem csak futni kellett. Se tűző nap, se zuhogó eső. Najó, reggel korán kelni, de az megy, 3:30-kor kisurrantam kis feleségem mellől az ágyból, kaja, kávé, harci dísz, mehetek. Elég hihetetlen volt 4:30-kor a rajtzónába lenni sok más őrülttel, mert egy kupacban indították a 2-3 fős csapatok lassabbnak ítélt felét. Márkus Öcsi mondja: "Hasonló mentális problémákkal küzdő barátokkal szebb a hétvége". Mennyire igaz!

Füredről a Varga pincéhez tartottam, 53 km, nem vészes, csináltam már ilyet korábbi UB-n, minden pontját ismerem a pályának, tudom, hogy az Aszófő utáni dombok nem nehezek, viszont visszanézve annál szebb a táj, tudom, hogy a Káli-medence sunyi emelkedő, ami eszi az erőt, de nem haladsz rendesen, és tudom, hogy az utolsó 3 km Salföldtől sosem akar véget érni.

Haladtam, ahogy a lábamnak kényelmes volt, és örömmel láttam, hogy ez 5:00-5:30 közötti iramot jelent, meg tök normális pulzust, a hajnali hideg ugye. Rövidgatya, póló, karszár, eltaláltam a kombinációt. Zánka körül már szóltam is pár embernek, hogy a 20 Cº-ban tán sok a fekete hosszú felső, de nem nagyon hallgattak rám, én meg aztán hagytam annyiban a dolgot, volt nekem feladatom, kérlelhetetlenül kellett előre haladnom.
Kővágóőrs ismerős utcáin haladva volt egy nagy holtpontom, ezeket a perceket igyekszem megragadni és jól az emlékezetembe vésni, nehogy valaha is eszembe jusson egyéniben indulni, mert ott nem lesz 1-2 óra múlva vége a távnak, majd csak 25 óra múlva. Nemnem. Sőt hastag-nemnem!

Mentem, mendegéltem, egyszer csak 5 óra múlva a Varga pincéhez értem. Ahogy előre sejtettem, az utolsó 3 km már nem volt vidám annyira. Nezumi eltűzött, én szereztem kaját, piát, és örömmel vettem, hogy még mindig patyolat WC-k vannak az épületben a futók rendelkezésére bocsátva, meg persze KÁVÉ.

Eszembe sem jutott akkor, hogy Nezumi a nagy napsütésben kezd el futni, és hogy 7 órát fog az egyre jobban tűző napon tölteni.

Valamivel fele távja után déli parton vártuk egy random palacsintázónál, szurkoltunk a szorványosan elhaladó váltótagoknak. A széthúzott indulásnak (04-18 óra között indultak a csapatok) köszönhetően volt, hogy percekig nem jött senki, a járda és a büfék csapattagok teltek meg, ha mégis jött egy futó, akkor úgy kellett szólongatnia az embereket, hogy ugyan már engedjék tovahaladni. 
Itt derült ki, hogy rettenetesen hangosan tudok tapsolni, ami már-már zavaró tud lenni, szóval próbáltam úgy konfigurálni a tenyerem hajlatát, hogy ne akarjanak a teraszon kávézók agyonverni egy napernyő nyelével.
A futóknak nehéz ilyenkor mit mondani, nem tudod mióta fut, mikor vált majd, nekem az "Ez az, nagyon jó, hajrá, csak mosolyogva, vidáman, jó vagy!" kombináció tűnt megfelelőnek. Ledöbbentem, mikor egyik lány azt válaszolta a szurkolásra "Jó a blog!".

Nezumi elég elnyűttnek, de jó erőben lévőnek tűnt, kicsit meglocsoltuk, itattuk, mentem vele pár száz métert, beszélgettünk, haladt tovább. Egy óra múlva mikor újra találkoztunk nagyon megijedtem, mert megállva dezorientáltnak tűnt, azt vártam leül, behunyja a szemét. Kérdeztem váltsunk-e most, mondta nem, megy tovább, szól, ha baj van. Elkezdett futni és futva meg teljesen okés volt a mozgása, energikus, semmi bizonytalanság.
Azért megegyeztünk a férjével és kis feleségemmel, hogy ránézünk egy óra múlva is. Addig én elkezdtem a szerelésem összerakni, lábat lanolinoztam, vételeztem vizet a zsákba, szereztünk egy kávét. Igen a kávék nagyon fontos oszlopai ennek a versenynek, én gyakorlatilag mindent két kávé között csináltam most, szeretem a kávét, üresen, forrón, feketén, bár lehetne belőle végtelent inni.

Akkor telefonált Nezumi, hogy nincs jól, szédül, hányingere van, így Máriafürdőn a 107 km-es pontnál váltsunk, mindössze 7-8 km-el korábban a tervezetnél. Ahogy beért nem rohantam egyből tova, még ettem-ittam-pakoltam, és közben meggyőződtem róla, hogy nincs baja, nem lesz rosszul.
Fél hat körül kezdetem neki a távnak, 62 helyett így majdnem 70 km-em lesz, az majdnem ugyanaz, gondoltam akkor.
Úgy két és fél óra múlva éreztem először, hogy nem haladok rendesen. Kedvtelen, erőtlen voltam. Rájöttem, hogy nem ettem napközben eleget, nincs energiám. Két napi kaját égettem el az 53 km alatt, és egy rántott hús rösztivel, meg három palacsinta valahogy nem volt elég. Elkezdtem agyalni, azon is, hogy mennyit fogok futni. A tervező táblázatból a 60 km-re hat és fél óra volt beírva, aszerint éjfél előtt váltanánk, de ahogy nézegettem a km jelzőket a pontokon, szép lassan összeállt és megdöbbentett a matek, hogy itt bizony több mint nyolc óra futás lesz, nem hat.
Vagy egy fél órát agyaltam ezen, sehogy sem fér a fejembe. Ha két óra futás után, menet közben jössz rá, hogy van még hat, akkor az lesújt. Rádnehezedik. Cukorra éhező aggyal nehéz feldolgozni. Egy órát tudsz azon gondolkodni, hogyan kéne átnevezni az UTH 112 km-es távjáról a 84-re, nem is, inkább a 54-re. Vagy - micsoda remek ötlet! -  a 33 km-es Videgrád Trailen még sosem indultam, nem arra kéne...?
Csanyától jó érzékkel az UB befutó vasárnapján kaptuk az "UTH átnevezési határidő: ma éjfél" tartalmú levelet, mikor bátortalanul megemlítem Nezuminak, hogy elgondolkodtam a lehetőségen, azt írja: aludj rá egyet. Leesik, értem én, igazad van, tökre bánnám, ha megfutamodnék.
Aztán picit kirángatott az egész negatív gondolatmenetből, hogy Balatonszemesen, gyerekkori nyaralóhelyünkön, az állami üdülős stég előtt haladt el pont az útvonal. Nagyon furcsa érzés 20 év után újra egy ismerős, mégis tök más helyen lenni.

Ebbe kapaszkodva sikerült kitalálnom egy tervet, hogy akkor enni kell, meg inni. Ugye milyen furmányos terv? Írtam Andinak, hogy a földvári frissítőpontra szerezzen nekem kávét vagy energiaitalt, addig pedig hármasával toltam a kólákat. Egy részen beszélgettem egy másik páros tagjával, de mondtam neki, hogy most van az, amikor egyedül kell mennem, saját tempómban, saját ideális mozgásommal, zenével a fülemben. Teljesen megértett, elléptem tőle.
Fogalmam sincs hogy jutottam el Balatonföldvárra, mert ott már sötét volt, zajos, nyüzsgő pont, este tíz óra. Az előbb még világos volt, nem? Vagy várjunk csak, Szemesen csináltam egy naplementés fotót, ok. Kis feleségem kezében kávé. KÁVÉ!!! Előtte három kóla, meg valami csokis energiaszelet, amit a frissítőpont kínálata. Kis feleségem szól, hoyg itt van leves is. LEVES?! Nekünk jár leves? Igen a zöld rajtszámos egyéniek, párosok, triók kapnak meleg ételt. Én ezt miért nem tudtam? :D Ez egy csoda! Éhes gyomorra meleg leves. Nyamnyamnyamnyam. Kávé. De szép a világ? Mennyit kell futni? 4 óra még? Akkor gyerünk! Tépjük fel az aszfaltot hatharmincasban. Hétpercesben. Hétharmincban.

Siófok. Rövid szó, de maga település mégsem akar soha, soha, soha véget érni. Csak mész az egyenes, kihalt utcákon, néha kijutsz egy műútra, unalmas. Egyszer csak 160 km-es felfestést látsz az aszfalton, amit azt jelenti, megtetted ma a második 53 km-ed, 106, azaz ennyit még sosem futottál egy nap. És már egy huszas sincs hátra.

Akkor meg eleredt az eső. Nekem már nem volt sok távom, de arra gondoltam Nezuminak zuhogó esőben kell befejeznie... Azt senki sem szereti igazán. Elkezdtem az állapotfelmérést, tervezgetést, hogy ha nagyon megázna, akkor végülis pár óra pihenú után 10-15 km nekem még beleférne. 

Balatonvilágos, magaspart. Bizony, fel kell mászni. Nyolcpercesben. Esőben. Meglátom Andit és Nezumit, Végre átadom a mérőkénket. Mondom, hogy ha szükséges váltsunk, de kukazsákba bújt jókedvű és friss futótársam csak lassan nemet int a fejével, nem lesz szükég ilyenre. Legyen ez a Zsé terv akkor, amúgy ahogy megbeszéltük, egy kilométerrel a  befutó előtt találkozzunk a  Tagore sétányon. Jóutat.
És indul szemeteszsákban, kukásmellényben bele abba a zivataros éjszakába. Én meg átöltözöm, nem nyújtok, nem csinálok semmit, csak befekszem a kocsiba, megkönnyebbülten és elégedetten. Elszundizok, kapok levest valamelyik ponton Nezumi férjétől, valahol máshol kiszállunk megnézni Nezumit, hogy halad. Tök vidám, kap ő is levest a férjétől. Andi és Lajos remek kísérőink voltak, nagyon köszönjük nekik itt is!
Partizós, zajos pont, a szpíker dumál, biztos örülnek a szomszédos lakótelepiek. Mikor a kocsival kikanyarodtunk, akkor realizáltam, hogy ez Almádi volt, alig százszor jártam itt, mégsem ismertem fel.

Csopakra elállt az eső, megszabadítottuk futótársamat a zsáktól. Még mindig jó kedélyű, picit sétáltunk együtt, ezek a séták voltak az egész verseny legjobb részei, komolyan mondom.

Célegyes, Tagore sétány. Várom a párom. Biztatom a beérkezőket. Összecsapkodtam a zajos tapsos tenyerem, mindenkitől kaptam egy mosolyt vagy biccentést a biztatásomra válaszul, akkor is, ha elég romos az illető. Vagyunk egy páran romosak.
Láttam jön Évi, kicsit előre szaladtam, hogy fel tudjam venni a ritmusát, de nagyon nehezen mozogtam. Azt beszéltük meg, hogy nem beszélgetünk a végén, de azért fél perc múlva kinyögtem, hogy ilyet többet ne csináljunk. Nagyon jól megcsináltuk, nem lett bajunk, de piszok fárasztó. Helyeslő választ kapok, nem KELL ennyit futni, senki nem kényszerít minket, kipróbáltuk, pofonért jöttünk, kaptunk is, de nem olyan földre küldőset, hanem nevelő jellegűt. Hogy tudjuk hol a helyünk. 

Mégis beszélgettünk, csendesen, de vidáman, megközelítettük a görög romokat, felcaplattunk a célegyenesbe vezető köves részen, milyen muris lenne itt pofára esni, de nem estünk. Csippantás, jelentem be vagyunk érve. Már csak sorba kellett állni a célba befutós fotóért, megérte, mert végre nem két totál másnapos, kellemetlen ürge vezényli a célkapun áthaladást, hanem egy nagyon kedves télikabátos lány. Igaza van Nezimunak, jó irányba fejlődött az UB idén.
Micsoda remek érzés ketten áthaladni egy 13 főre tervezett kapun. Sosem gondoltam, hogy gyorsabb párral többre mennék!
Kéne jönni jövőre is valahogy...