Rég volt már talpalávaló, ezért tessék. Ezt nektek. Szeretettel.
Egyébként észtek (osztom az észt, mhehh):
Rég volt már talpalávaló, ezért tessék. Ezt nektek. Szeretettel.
Egyébként észtek (osztom az észt, mhehh):
Hatfős csapatunkból öten az Outlast Ferencziek HQ-n gyülekeztünk, Áron egy óvatlan pillanatban eljátszotta tangóharmonikán a Hava Nagila egy részletét, ezzel végzetes dallamtapadást okozva nálam, aminek később lesz még jelentősége. Mintegy másfél óra alatt bepattantunk a kisbuszunkba, aminek szerencsére elfelejtettek a lányok nevet adni, a vezethetősége és váltója alapján szerintem simán traktornak kellene hívni, rükit csak akkor adott, ha áttapostam a kuplungot a parkettán. Viszont 7 litert fogyasztott, zseniális.
rrroka készítette ezt a képet.
Péntek éjféltől vasárnap reggel 9:40-ig futottunk az érdi Duna-gáton, ez 2030 perc, a 2030 (mi úgy mondjuk: húsz-harminc) pedig Érd irányítoszáma. Minden percben legalább két futónk volt a pályán, de leginkább több, sőt reggelre összejöttünk vagy harmincan.
Rendesen kitelepültünk, az önkormányzattól (Nagyon köszönjük, köszikösziköszi a szervezést Karcsi!!! :) ) kaptunk egy nagy sátrat, két toitoi WC-t, a vízművek hozott lajsot kocsit, a polgárőrség pedig a biztonságunkra ügyelt, aztán az Ultrabalaton szervezőitől még egy sátor érkezett. Batyus bulit szerveztünk, a terülj-terülj asztalkámra mindenki hozott valamit, pogácsa és banán hegyek, sütemény és házi műzli halmok, csokik, szőlőcukor rogyásig, víz, iso, citromos-alkoholmentes sörök, kóla.
Éjfélkor stratoltunk, a rajtot T. Mészáros András polgármeste úr lőtte el, aki összeállt velünk a szokásos cipő fotóra.
Elrajtoltunk, mondtam Lemúr Mikinek, hogy én nem szarozok, megyek a 3:30-as iramfutó előtt, aztán majd csak lesz valami, így már az első pár száz méteren különválltunk. Szerintem megkönnyebült, hogy nem kell beszélgetnünk :) . Megint nem akartam a tempóra figyelni, csak arra, hogy 155 és 160 között legyen a pulzusom, úgy gondoltam ezzel az intenzitással elég sokáig menni fog az az öt perces tempó, ami a 3:30-as maratonhoz kell, de aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy 4:50-es kilométereket futok ezen a frekvencián, ami nekem nagyon-nagyon-nagyon jó. Hitetlenkedve tapasztaltam, hogy hiába lassítok majd gyorsítok a frissítéseknél, kanyargok össze-vissza, hogy pacsizzak a szurkoló srácokkal, hiába jön aluljáró lejtője-emelkedője, bármi történik, megy ez az tempó. 4:50-4:50-4:50, újra és újra és újra. 25 kilométernél volt egy fordító, ahol párhuzamosan haladt a mezőny egy ideig, itt már majdnem egy teljes kirivel az iramfutó előtt jártam. Lemúr Miki kiabálta szemből, hogy "Na?! Nyugat, mi?" Értettem mire céloz, nyilván itt nyugaton azonkívül, hogy az arany fákon terem és kolbászból van a kerítés, nyilván a kilométerek is rövidebbek/gyorsabbak.
30 km körül jött egy kis kijózanodás, amikor nagy nehezen kikalkuláltam, hogy már összeszedtem vagy öt perc előnyt a 3:30-hoz képest, viszont eléggé fáradtnak éreztem magam és hirtelen szörnyen soknak tűnt a hátralévő 12 kiri. Valahol olvastam nemrég, hogy amikor a tempónk egyenletes marad, de fejben már nehéznek érezzük a monotóniát, akkor csak az agyunk fáradt el, a testünk még nem, ezért aztán ilyenkor ki kell zökkenteni a szürkeállományt az egyhangúságból. Elkezdtem (najó, valójában folytattam...) a közönségre vigyorogni, visszaintegetni a szurkolásokra, a fotósoknak pózolni őrült ördögvillázással és kacsingatással. Ezzel egészen jól elszórakoztam 36-ig, amikor rájöttem, hogy dobnom kell egy sárgát, így a következő km elment azzal, hogy kerestem egy megfelelő helyet, mert egy ilyen rendezett városban nem fogok megállni akárhol. Meg is találtam egy benzinkút formájában, szóval tettem egy kitérőt, majd megkönnyebbülve szökelltem tovább.
Nemsokára ott szurkolt a pálya mellett kis feleségem és a vendéglátónk Bogi, odaszaladtam, ha már lendületben voltam, mondtam, hogy minden oké, 3:30 alatt leszek, csak még azt kell kiderítenem, hogy mennyivel. Még elkanyarodtunk egyszer jó messzire a céltól (ez kicsit demoralizáló, akármilyen versenyről van szó), majd a Váci utca helyi megfelelőjén, szurkolótábortól övezve, dobok, harsonák hangjára, pompomlányok sorfala között 3 óra 27 percnél megérkeztem a Zielba. Igen szélesen vigyorogtam, de megint elfelejtettem táncolni, pedig korábban azt mondtam, Joe Cornelius Hallenbeck után szabadon, hogy ha beérek 3:30 alatt, esküszöm dzsigget járok.
Bevágtam gyorsan egy ronda kék powerradet, és vártam Lemúr Mikit, aki rettentő hamar érkezett, 3:32-nél átördögvillázott a célkapun. Azt tudom, hogy nekem mitől ment a maraton ilyen jól, hiszen futottam idén már majdnem 800 kilométert, pulzuskontrollal, viszonylag jól betartott edzéstervvel, futóiskolával és a többivel, de azt továbbra sem tudom, hogy Lemúr Miki hogyan tud ilyen időket futni. Most próbálom rávenni, hogy nyáron fusson legalább kétszer _havonta_ és akkor nekimehetnénk szeptemberben a szülinapunk környékén a Dupla Élménynek... :)
Nagyon-nagyon köszönjük Boginak és családjának a vendéglátást és a támogatás! A linzi maraton élménye úgy lett nekünk kiemelkedően teljes, hogy Waxenbergben járhattunk! Köszikösziköszi! :)
rrroka készítette ezt a képet.
A Tóparti Futópartira már gyakorlatilag hazajárunk, úgyhogy nem volt kérdés, hogy az idén résztvegyünk-e. Ezúttal velünk tartott Dani barátom is, aki még nem futott félmaratonnál hosszabb távot. Így ez a derűs, meghitt futóesemény számára jelentős mennyiségi ugrást jelentett -- és persze minőségi ugrást is a kiváló érdi társaság miatt.
Dani rövid távon gyorsabb nálam (ezzel Kalotaszegen szoktam szembesülni), hosszabb távon pedig még nem indult, úgyhogy mindenre fel voltam készülve, amennyire emberileg lehetséges.
Az alábbiakban Dani vendégposztját olvashatjátok. Szerencsére adott címet a bejegyzésnek, különben kénytelen lettem volna "Velencei gondola-tok"-ként megosztani. Azt hiszem, így mindenki jobban járt. Kösz, Dani!
Két éve, amikor újrakezdtem futni, nem volt különösebb célom. Kipróbáltam dilibogyó helyett és bevált. Azóta fix pontja a heteimnek a 20-30km futás.
Tavaly már 3 félmaratont is futottam. Szeretem azt a távot, mivel folyton kifutom a tüdőm, ezért általában elég gyorsan, 1:40-1:45 között beérek és ezért kapom a megerősítő dícséreteket. Azt persze csak én tudom, hogy ez mindig azzal járt, hogy 16k-18k körül kiköptem a belem és csak kemény küzdelmek árán értem el, hogy elvonszoljam magam a célig. Szóval az energiáim beosztása még messze nem ideális.
Olyan jó lenne egyszer úgy beérni, hogy nem halok bele...
Na és itt jön a képbe a 28k. Mert a fejembe vettem, hogy ha lenne élményem hosszabb távról, akkor jobban be tudnám osztani az erőmet a félmaratonon. Nem lenne a cél az a bizonyos valaha volt leghosszabb táv.
A Tóparti Futópartiról Lemúr Miki már tavaly is mesélt, hogy milyen jó hangulatú esemény. Így idén a Vivicittára készülés részeként gondoltam bevállalom az április 4-i versenyt.
A Lemúr volt olyan jófej, hogy reggel Budakeszin felvett, a felesége a futás alatt vendégül látta a családomat és még a napsütést is elintézte. Szóval nekem tényleg csak futnom kellett.
A rajtnál találkozhattunk Rrróka kartárssal (akiről már sokat hallottam és olvastam itt a blogon, de még sosem láttam ÉLŐBEN) és még néhány futóismerőssel. Verhetetlen érzés volt a tóparton gyönyörű időben jó társaságban melegíteni, készülni a rajtra.
10-kor elindult a talán 1000 fős mezőny a keskeny velencei tavi bicikliúton. Azt lőttem be magamnak, hogy a szuper FitbitSurge-t bevetve nem az időre fogok figyelni, hanem a pulzusomra. 20k-ig nem akartam a Cardio szint fölé menni, ami nálam 154bps. ehhez tökéletesen passzolt a Rrróka által diktált 5:05-5:10-es tempó. Úgyhogy nézelődve, a Spotify Rock Workout listáját hallgatva faltam a kilométereket.
Profi módon, 5km-enként volt frissítőpont, ahol házi gyártású pogácsákkal, kókuszgolyókkal gyümölcsökkel vártak minket. Én 15k-ig nem vettem el semmit, utána vizet, isodrinket ittam, majd 20k-nál betoltam két fini kókuszgolyót is.
A Rrróka és Lemúr Miki vezette rajjal mentem kb 18k-ig, amikor éreztem és láttam is, hogy felcsúszott a pulzusom 160 körülre, úgyhogy visszavettem kicsit a tempóból. Innentől egyedül mentem, bár még 3-4 k-ig láttam Lemúr Mikiéket az egyenes szakaszokban.
A 21k-26k közötti Pákozd-Dinnyés szakasz végig alattomosan emelkedett, de az utolsó 2 k-ra még maradt erőm egy hajrára, így végül sikerült a második 14k-t gyorsabban futni, mint az elsőt. A vége 2:24:37 lett.
Rrróka 4-5, Lemúr 2-3 perccel előttem ért be. Remek élmény volt és jó érzés felnőni ehhez a félmaratonnál hosszabb távhoz.
Amikor megláttam a bemutató videóban, hogy útvonal végig egy pár méter széles gerincen halad Dömös, Szentfa-kápolnától Vadálló-köveken át, és hogy a végén milyen panoráma lesz Prédkilálószéken, azonnal jelentkeztem a Salomon Vertical 500-ra. Szerencsés voltam és besorsoltak az ötven induló közé, akik részt vehettek az első "függőleges terepfutóversenyen". Több olyan véleményt hallottam, hogy ide a "szerencsés" után kérdőjel illene jobban, de nem nagyon paráztam be a 2500 métert távba bepréselt 500 méter emelkedőtől, hiszen érdi gyerek vagyok, itt bármerre indul az ember, dombon tud csak futni (kivéve gát), mondjuk kéne legalább egy maraton, hogy meg legyen az 500 szint, de akkor is, ha emelkedik és fárasztó, akkor az domb.
Szokás szerint időben érkeztünk a rajtba, kis feleségem hamarosan előre indult szurkolni, én meg Tapírral (akit kb. 10 éve ismerek futóbolondok fórumról, és 3 hónapja a BSI futónagykövet találkozó óta személyesen...) beszélgettem, sőt futottunk egy kis bemelegítést is, mert ilyen rövid intenzív távnak nem vág neki az ember csak úgy, már ha nem szeretné a szétszakadt IT-szalagját szomorúan csomózgatni a hegytetőn. Tapír amúgy hasonlókat mondott a futás előtt, mint amiket Lemúr Miki szokott: nincs elég időm edzeni, rég futottam stb., ebből előre tudnom illett volna, hogy jó pár perccel meg fog előzni.
10 órától percenként indultunk, én pont a közepén rajtoltam 25. emberként. Ritka élmény, amikor 300 méter megtétele után betonná változik az ember combja, miközben égni kezd a tüdeje, de kb. ez történt. Foghatnám arra, hogy előző nap futottunk öt perces tempóban egy Velencei-tó kört, de ez csak nyirmogás lenne, ezen az emelkedőn két hét pihenés után is összedaráztam volna magam. Próbáltam nem lábujjhegyből, combból és vádliból megoldani az emelkedést, de csak részben sikerült, a VTM-en bevállt dombra átlós irányú lépések itt túl lassúak voltak. Egy idő után a világ és a jövő a közvetlenül előttem lévő pár méterre korlátozódott, nem néztem fel, nem terveztem útvonalat, csak mentem előre. Jöttek buckák, gyökerek, saras sziklák, egy idő után meg komolyan mondom csak sziklák, de hosszú métereken át, mindössze kétszer futottunk bele pár lépésnyi lejtőbe, ezeken előadtam a robotmozgás futólépésben című produkciómat.
Még több szikla következett, valahol magasan a fejem fölött egy szurkoló azt kiabálta "Negyedik vagy!", de már nem volt agyam értékelni a nyilvánvaló (kegyes) hazugságot. A sziklára vezető út felénél kis feleségem szurkolt, megálltam egy smacira, rövidre, mert nem jutottam igazán lélegzethez. A kövek tetején jobbra szakadék, de vagy negyven méteres, balra meg újabb tíz méter meredek szikla. Felfele kellett menni, szerencsére. Egy cigiző, talpig feketébe öltözött futót halucináltam jobb kéz felé, rekedt hangon üvöltött valamit, meredeken kitértem előle balra. Aztán már jöttek szembe is visszafelé tartó futók, szurkoltak ők is, közel a cél! Próbáltam hozni a szokásos vigyorgós eltúlzott mozgású kamu-sprint hajrát, valamennyire sikerült. Csanya a nyakamba akasztotta az érmem, én meg tovább áramlottam a Prédikálószék széle felé, hogy végigpillanthassak végre a jól megérdemelt panorámám. Mázli, hogy nem ködös volt az idő éppen.
Kedves fotós lány próbálta elmondani, hogy hova álljak a tökéletes fotó kedvéért, nehezen fogtam fel amit mondott, ostobán vigyorogva bólogattam, ha dolgozott már tehénnel, vagy más bamba jószággal, akkor erős deja-vu élménye lehetett.
Körbetántorogtam az apró fennsíkon, irigykedve néztem azokat, akik ihattak a marmonkannás iso italból, mert nem hagyták otthon a poharukat, kulacstartójukat. 26 perc 49 másodperc alatt értem fel, de komolyan mondom, ha velem vannak a kis palackjaim, és útközben tudok legalább kétszer kortyintani, akkor behúztam volna akár 26:48 alatt is!
10:43-as tempó (nem elírás, nem km/h, hanem perc/km!) 170-es átlagpulzussal... 19. hely, de ezt nem tudom relációba helyezni. Az első, Pelsőczy Attila 8 percesben futott fel, 19:59-el. Végülis maratonnál is kb két és fél perccel jobb tempóban fut nálam az elit, szóval ez stimmel.
Andi is felért, kipirulva és "gyöngyöző homlokkal", ahogy azt kell. Körbefotóztunk, szusszantunk egyet, aztán kezdett nagyon hideg lenni, így hamar elindultunk lefelé. Nemsokára jöttek szemből a "negyedik vagy" szurkolói szöveges lányok, velük lelkesen és komoly arccal közöltem, hogy tényleg negyedik lettem, szerintem el is hitték néhány percre.
Lefele menet sorra jöttek az "Erre nem is emlékszem..." helyek, felváltva az "Úristen, itt futva jöttünk fel?!" részekkel. Elrobogott mellettünk egy kövesebb részen a VTM győztese, most második helyezett Kiss Miklós, láthattam milyen az, aki egyszerre gyors felfele, és bátor lefele.
UPDATE
Itt a terepfutás.hu versenyvideója, 2:10-nél egy kicsit ördögvillázok:
Salomon Vertical 500 a VersenyAz első hillclimb verseny. 50 futó - 50 érem - 1 emelkedő....
Posted by Terepfutás.hu on 2015. április 9.
Tiszta véletlenül találtam rá a magyar Drum and DJ formáció "Itt vagytok még?" című remek nótájára, amit azonnal és hivatalosan a vasárnapi Vertical 500 hosszútávblogos talpalávalójának is megtettem.
A bandáról sokat nem tudok, egyszer láttuk-hallottuk őket PECSÁban, engem meggyőztek, szeretem az ilyen vadulós dárenbéz-mutációkat, amelyek alkamasak arra is, hogy meló közben egy kiadós ebéd után a kávéval együtt visszalökjenek a magas fokú produktivitásba, ahelyett hogy kajakómába zuhannék.
Remélem a két és fél kilométeres távon 500 méter szintemelkedést tartalmazó versenyen is segít majd. Egy párszor le fog menni, hasonló tempós dalokkal együtt, mire felérek a Prédikálószékre Dömösről.
A címbéli recepthez szorosan hozzátartozik alapként, hogy a Terepfutás.hu nagyon profin szervezte meg az INOV8 Vértes Terep Maraton négy távjának futamát. A versenyközpont Szár sportcsarnokában volt, ahol rendelkezésre állt elegendő klotyó, zuhanyzó, öltöző, sok sörpad (sör nem) a befutó után pedig egy tál meleg étel, un. életmenőt gulyás, vegáknak pad thai. A pálya jelölés hibátlan volt, a frissítőpontokon és a célban pedig nagyon barátságos szervezők segítettek nekünk.
Ez volt az első ultratávú versenyem, futottam már pár maratont, Yours Truly futáson 50 kirit, illetve mentünk végig futva a Meteor50 (nekünk eltévedéssel 52-53…) teljesítménytúrán Lemúr Mikivel, de egy terepverseny kicsit más kategória, izgultam is rendesen, leginkább a pálya jelölés miatt, de ahogy azt írtam már, ez végül tökéletesen hibamentes volt, sehol sem kellett GPS, vagy térkép, igaz jól alaposan átnéztem a pálya térképét, és felirogattam magamnak, hogy két frissítőpont között mennyi szint lesz majd fölfel meg lefele.
Utolsó kommentek