Elrajtoltunk, mondtam Lemúr Mikinek, hogy én nem szarozok, megyek a 3:30-as iramfutó előtt, aztán majd csak lesz valami, így már az első pár száz méteren különválltunk. Szerintem megkönnyebült, hogy nem kell beszélgetnünk :) . Megint nem akartam a tempóra figyelni, csak arra, hogy 155 és 160 között legyen a pulzusom, úgy gondoltam ezzel az intenzitással elég sokáig menni fog az az öt perces tempó, ami a 3:30-as maratonhoz kell, de aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy 4:50-es kilométereket futok ezen a frekvencián, ami nekem nagyon-nagyon-nagyon jó. Hitetlenkedve tapasztaltam, hogy hiába lassítok majd gyorsítok a frissítéseknél, kanyargok össze-vissza, hogy pacsizzak a szurkoló srácokkal, hiába jön aluljáró lejtője-emelkedője, bármi történik, megy ez az tempó. 4:50-4:50-4:50, újra és újra és újra. 25 kilométernél volt egy fordító, ahol párhuzamosan haladt a mezőny egy ideig, itt már majdnem egy teljes kirivel az iramfutó előtt jártam. Lemúr Miki kiabálta szemből, hogy "Na?! Nyugat, mi?" Értettem mire céloz, nyilván itt nyugaton azonkívül, hogy az arany fákon terem és kolbászból van a kerítés, nyilván a kilométerek is rövidebbek/gyorsabbak.

30 km körül jött egy kis kijózanodás, amikor nagy nehezen kikalkuláltam, hogy már összeszedtem vagy öt perc előnyt a 3:30-hoz képest, viszont eléggé fáradtnak éreztem magam és hirtelen szörnyen soknak tűnt a hátralévő 12 kiri. Valahol olvastam nemrég, hogy amikor a tempónk egyenletes marad, de fejben már nehéznek érezzük a monotóniát, akkor csak az agyunk fáradt el, a testünk még nem, ezért aztán ilyenkor ki kell zökkenteni a szürkeállományt az egyhangúságból. Elkezdtem (najó, valójában folytattam...) a közönségre vigyorogni, visszaintegetni a szurkolásokra, a fotósoknak pózolni őrült ördögvillázással és kacsingatással. Ezzel egészen jól elszórakoztam 36-ig, amikor rájöttem, hogy dobnom kell egy sárgát, így a következő km elment azzal, hogy kerestem egy megfelelő helyet, mert egy ilyen rendezett városban nem fogok megállni akárhol. Meg is találtam egy benzinkút formájában, szóval tettem egy kitérőt, majd megkönnyebbülve szökelltem tovább.

Nemsokára ott szurkolt a pálya mellett kis feleségem és a vendéglátónk Bogi, odaszaladtam, ha már lendületben voltam, mondtam, hogy minden oké, 3:30 alatt leszek, csak még azt kell kiderítenem, hogy mennyivel. Még elkanyarodtunk egyszer jó messzire a céltól (ez kicsit demoralizáló, akármilyen versenyről van szó), majd a Váci utca helyi megfelelőjén, szurkolótábortól övezve, dobok, harsonák hangjára, pompomlányok sorfala között 3 óra 27 percnél megérkeztem a Zielba. Igen szélesen vigyorogtam, de megint elfelejtettem táncolni, pedig korábban azt mondtam, Joe Cornelius Hallenbeck után szabadon, hogy ha beérek 3:30 alatt, esküszöm dzsigget járok.

Bevágtam gyorsan egy ronda kék powerradet, és vártam Lemúr Mikit, aki rettentő hamar érkezett, 3:32-nél átördögvillázott a célkapun. Azt tudom, hogy nekem mitől ment a maraton ilyen jól, hiszen futottam idén már majdnem 800 kilométert, pulzuskontrollal, viszonylag jól betartott edzéstervvel, futóiskolával és a többivel, de azt továbbra sem tudom, hogy Lemúr Miki hogyan tud ilyen időket futni. Most próbálom rávenni, hogy nyáron fusson legalább kétszer _havonta_ és akkor nekimehetnénk szeptemberben a szülinapunk környékén a Dupla Élménynek... :)

Nagyon-nagyon köszönjük Boginak és családjának a vendéglátást és a támogatás! A linzi maraton élménye úgy lett nekünk kiemelkedően teljes, hogy Waxenbergben járhattunk! Köszikösziköszi! :)