Hosszútáv blog

A terepfutó tábor egy emberként állítja, én is többször mondtam már, hogy itthon a legtöbb terephez nem feltétlenül van szükség traktortalpú terepfutó cipőre, de mindannyian tudjuk, hogy ha a kedvenc hobbinkról van szó, akkor a "nem feltétlenül szükséges" igazából egyenlő azzal, hogy KELL.
Az érzelmi döntéseket hozó gyíkagyam már régóta küldözgeti a sunyi "akarom-akarom-akarom" üzeneteket a racionálisabb felső agytekervényekhez, így amikor az Ősfenyves futás után úgy éreztem, hogy a terepre használt cipőmet ideje nyugdíjazni, elkezdtem nézegetni a terepcsukákat. A nyilvántartásomban a Futócipő App szerint a legutóbbi Saucony Omni 12 cipőmben alig 600 km van, így azt logikusabbnak tűnt megtartani aszfaltra, hiszen az előző két darab 1500+ kilométert bírt úgy, hogy féltávnál átállítottam őket terepre, szóval egy ezres még lazán benne lehet, ha kicsit óvatosabban bánok a sarokra érkezéssel. Mostanában szándékozom egy-egy rövidebb és gyorsabb terepversenyen is indulni, oda pedig kelleni fog a plusz tapadás, különben olyan horzsolásos lesz a térdem, mint egy bringázni tanuló gyereknek. Ez volt az egyik oka a terepcipő vásárlásnak, a másik pedig az, hogy 8-10000 forinttal olcsóbbak az utcai cipőknél. Az Omni 12, úgy, hogy közben már a 14-es verziónál tartanak, mérethiányos, ezért akciós, még mindig 23 990 Ft, ez a terepre való új Saucony Excursion (teljes nevén: Saucony Grid Excursion TR9 Black Yellow), pedig 21 990 Ft-ba került.

Befutóm a 2015-ös Budapest Spar Maratonon. Pheidippidész se nyomhatta szebben Spártánál!

3 Vulkán terepfutás és nordic walking

Majdnem úgy volt, hogy kihagyjuk a 3 Vulkán versenyt Mindszentkállán, pedig a szervező, Balogh Tomi, direkt a kedvemért belerakott plusz 3-4 kilométert a távba, mert előző évben nyafogtunk, hogy nem volt meg a félmaratoni táv. Egy kis plusz szintért is reklamáltam tavaly (Menjünk fel-fel-fel a Csobáncra!!!), ez nem történt meg, mégis nagyon úgy tűnt verseny közben, hogy nagyobbra nőttek az emelkedők... Lehet mondjuk ennek a 170 körülire fellőtt pulzusom volt az oka.

Elszántan rajtoltunk

Végre a nordicosok is kaptak egy hosszabb és erdős pályát, előző évben nem annyira szerették az aszfalton kopogást, "megfenyegették" Tomit, hogy 5 km műútért neki sem indulnak, mert ennél többet és jobb talajon mennek edzésen. :)
Nagyon jó időt fogtunk ki a verseny napján, míg Pest megyében esett, a Káli-medencében egy szikra eső sem volt, sőt néha még a nap is kisütött, kicsit túl is öltöztünk, kis feleségemnek is nagyon melege volt a vastag felsőben versenyük közben, és nekem is sok volt a csősál, meg a hosszúujjú póló. 
A nordicosok kitettek magukért, volt konkurencia is, nem is akármilyen! A miénktől kissé eltérő, nagyon gyors, de nem olyan szép és egyenletes stílussal tolta egy középkorú pár. Meg is nyerték a versenyt, kis feleségem a második helyen végzett. Én nagyon gratuláltam neki, de ő szentül megfogadta, hogy soha többé nem fogja senki lehagyni, külön fogja gyakorolni a gyors és szép stílust.

Nekem ilyen jó helyezésem nem lett, abszolútban ötödik lettem, a korosztályos dobogóról pár másodperccel maradtam le. Eléggé kifutottam magam, a pulzusom 170 körüli ritkán látott magasságokban járt, ami viszont fura volt, hogy ezt egyáltalán nem éreztem erősnek. 18 km körül még beszélgettünk is az egyik sporttárssal, aki nagyon keményen tolta a felfeléket, csak lefele volt kissé bátortalan. Én most itt mentem lefele, ahogy csak bírtam, felfele sem pihentem annyit, mint szoktam, ismertem már a pályát, tudtam, hogy becsapósan közel van a cél az utolsó lejtő után, szóval nem kell spórolni az erővel a végén.

Szép helyre érkeztünk

Fotók: Szobonya Róbert

I. Ősfenyves futás, Fenyőfő

Az érdi csapat egy része. Kicsit nehéz összeterelni magunkat egy verseny előtt. :)

Kis feleségemmel és az érdi csapattal érkeztünk a Bakonyban található Fenyőfőre, az alig több, mint száz fő lakosságú kis zsákfaluba. Erre a versenyre is beneveztem kis feleségemet a futók közé a 10 km-es távra, természetesen itt is nordic walkinggal versenyzett. :)
A pálya egy tíz kilométeres kör volt, ebből egy vagy kettő volt a verseny távja. A szintrajz szerint több emelkedőre számítottam, ebben szerencsére könnyebb volt a pálya, mint amire számítottam(csak 100m/kör), azt viszont nem gondoltam volna, hogy végig elég puha homok lesz a talaj az ősfenyvesben.
Elég népes volt a mezőny, szerintem bőven megtripláztuk a falu lakosságát. Ragyogó napsütés várt minket, itt már szó sem volt semmiféle hosszú nadrágról, vagy felsőről, tanultunak korábbi esetből. A kamáslik viszont nagyon jól jöttek a laza homok ellen! Köszi Athosz! :)

A fenyvesben kanyargó, hullámzó első kört az ismeretlen terep miatt kicsit nyugisabbra vettem, pulzus megint 170 körülre ment fel, de tudtam már, hogy ezt bírni fogom. Lefelé csapattam megint, mint az állat, ha már ilyen puha a homok használjuk ki, a sérülés esélye minimális volt. A kicsit meredek de nem túl nagy szintemelkedőket, hosszú lapos, kifejezetten gyors lejtőkön kaptuk vissza, ez jótt tett a sebességemnek, utóbb számolgattam, hogy az igencsak lendület lopó aljzaton is a félmaratoni PB-m körüli tempóban mentem végig. Az első kör végén egy emelkedőn óriási léptekkel ment el mellettem a későbbi első helyezett, nekem nagyon furcsa volt a technikája, szinte totyogtam mögötte a 180-as lépszámmommal és a nagy dölésemmel. A kör végén viszont mindenkiről, aki köztem és az imént jelzett fiatalember között volt, kiderült, hogy a 10 kirin indult, szóval egyszer csak ott találtam magam 300 méterrel lemaradva a második helyen. Hát gondoltam nincs mese, tolni kell, hátha be tudom fogni, igaz, hogy kevés a szint, de ezekkel a nagy lépésekkel totál el fog savasodni a végére. Úgy futottam, mint még soha, a második kör két perccel gyorsabb lett az elsőnél... A srácot nem tudtam befogni, de a távolság olyan 100 méterre csökkent közöttünk. Utóbb kiderült, hogy a korosztályomban első lettem, de azt ki kell hangsúlyozni, hogy az első helyezett idősebb volt nálam.
A csapatunk nagyon jól szerepelt, a lányok elhoztak két korosztályos harmadik helyet a 20 km-en, és egyet a 10-esen, a fiúk pedig kétkorosztályos harmadik helyet a tíz kirin! :) Hajrá Érd!

Fenyves, homok, \m/

Fotók: érdi csapat, Molnár Máté

Azt mondják, hogy az ilyen hosszú távú versenyekre, mint a Piros 85 nem úgy kell készülni, mint egy maratonra, hogy a felkészülés alatt akár egyszer le is futhatjuk a teljes távot, és kéthetente meg a 3/4-e körüli hosszút illik futni. Tulajdonképpen sem terepfutáshoz, sem ultrára nincs már a neten kész edzésterv, nincs is értelme ilyennek, hiszen mikor ide eljut az ember, már vannak kialakult szokásai és készségei, és ideális esetben ismeri magát annyira, hogy egy épkézláb felkészülési irányt ki tudjon magának találni. Én a maratoni edzéstervemet vettem alapul, ha bírtam belőle futni 3:28-t áprilisban, akkor az csak jó lehet, bár nyilván hiányzik belőle az olyasféle tapasztalat, amikor bőven többet futunk a megszokottaknál, és elég sokat tesszük ezt terepen.
Beletettem hát két 50 kiris távot az edzéstervbe, praktikumból ugye az egyik ilyen hosszút egyből összekötöttük pályabejárással is, rá két hétre meg elmentünk a Meteor 50 TT-re, ezzel nagyjából le is zártam a hosszúfutásokat. Még  a SPAR maratont ide lehet venni, ott nem egy újabb PB-s versenyt szeretnék futni, hanem ellebegni a komfortzóna határán, odafigyelni a kajára, piára, és persze a pulzusra. 
Alapvetően én abban hiszek, hogy egymás után két nap kell futni, mégpedig olyan módon, hogy az első edzés erősebb (vagy hosszú, vagy tempós, vagy dombozós, vagy bármi miatt: erősebb), a másik pedig lazább legyen (mert laza a tempó, sík a pálya), ezután pedig a harmadik napon pihenőt kell tartani, ilyenkor max fekvőtámaszos, plankos keresztedzést érdemes tartani, vagy max úszni (én nem szoktam úszni). Nyugodt szívvel szoktam még egy napot pihenni, ha úgy jön ki éppen a lépés. Tehát mondhatjuk, hogy nem egy szigorúan kötött terepfutó, ultrafutó edzéstervet dolgoztam ki, főleg, hogy a nyár vége, ősz eleje még nyaralással, szülinapokkal, családi eseményekkel és versenyekkel van tele.
Mik lesznek még? A mostani hétvégén lesz szombaton egy terep félmaratoni verseny a Káli-medencében (erős edzés), másnap pedig a helyi SPAR felkészítő futás az érdi BSI futónyagkövet csoporttal 30 km értékben (ez lenne elvileg a könnyebb, de most nem az lesz), előtte pénteken maximim egy laza 5-10 km átmozgatás, vagy semmi. Rászoktam, hogy ha vasárnap nem jön össze a hosszú, akkor hétfőn hazakocogok melóból, ami útvonaltól függően 20-24 km, ezt most éretelmszerűen kihagyom.

A következő héten tehát hétfőn-kedden kipihenem a hétvégét, aztán majd meglátjuk hogy alakul a hét hátralévő része. Szerdán fix pont a futóiskola, előtte szoktam futni 1-1,5 órát az aszfaltos-dombos útvonalamon. Az idei évben ez lesz az utolsó ilyen technikai edzésünk, télen inkább áttérünk az alapozásra, azt tervezem, hogy megtanítom az futócsoportot a dombokon futásra, mert túl sokszor hallom azt hogy versenyen rettegnek a Nyugati téri felüljárótól, pedig az csak egy kis hupli, észre sem kéne venni, a hídak feljárójáról nem is beszélve.
Most eddig látok el edzéstervileg, két hét, nem sok, de több, mint ami eddig volt, mert eddig nagyjából az aktuális hetet tudtam tervezni. Talán a maraton utáni hétvégén kéne még egy hosszabb, nyugis terep, 40-50 között... Meglátjuk.

58 km a 85-ből, 1900 méter szint a 3000-ből

A Piros 85 útvonalán még sohasem jártam részleteiben sem, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy egy alapos hosszúfutást össze kell kötni egy jó útvonal bejárással. Utóbb kiderült, hogy ez nagyon jó ötlet volt, mert csak Dömöstől Budaörsig tartó útvonalon (58km@1900m szint, a teljes táv 2/3-a, 28-29 között csatlakoztunk be) teljesen elkoptatuk az "Itt a piros, hol a piros?" kifejezést, mert volt vagy tíz olyan helyzet, amikor a jelzés teljes hiánya, vagy rossz láthatósága miatt el lehet volna keveredni, és remek plusz kilométerekkel bővíthettük volna az amúgy sem rövid távot.

Keratomi barátommal kivettünk egy pénteki szabadnapot, elsárgabuszoztunk Dömösre, ittunk egy-egy kávét és egy gyümölcsös alkoholmentes sört a kocsmában, pisi, szerelés igazítás, aztán már neki is vágtunk a Dobogókőre vezető útnak, amit bitliszbá úgy nevezett a P85 posztjában, hogy "hosszú felfelé". Az volt. Kb. 400 méter szint. Alig 8 kilométert tettünk meg 1:15 perc alatt. A nagyobb emelkedőkön nem is akartunk futni, próbáltunk tempós sétát menni. Mondtam már, hogy 30 Cº fölött volt a hőmérséklet? Fölötte volt. Ömlött rólunk az izzadtság.

Dobogókőről visszanézve

A kék közkútnál frissítettünk aztán lerohantunk a dombon Pilisszentkeresztre, technikás pályán, ami a mi értelmezésünkben azt jelentette, hogy tele van kövekkel és buckákkal, nem lehet csak úgy csapatni bele a világba, figyelni kell alábunk elé. Jobbra feltűnt egy nagy hegy, szerencsére az aljában elslisszoltunk, itt szúrhattuk volna el először, mert a falu felé közeledve mindenféle jelzés nélkül derékszögben jobbra megy a piros, szerncsére Tomi suunto Ambit 2 Sport órája mutatta az utat. Tök jó kis cucc, teljesen érthetően mutatja az útvonalat, az elején erre bíztuk magunkat, aztán, amikor 6 óra után takarékra tette magát, akkor az androidos okostelefonom Oruxmaps nevű progiját használtuk, erre le lehet szedni a turistautak.hu térképet offlineba, így nem kell net, és rá lehet rakni gpx fájlból az útvonalat. Ez is nagyon pontos, de minden útvonal ellenőrzésnél 5-30 mp volt mire talált GPS égi jelet, mert amúgy takarékosan kikapcsolja a keresést, ha lezárjuk a telefont. Biztos lehet valahogy folyamatosra állítani, én menet közben ezzel nem bindzsiztem.

Kb. a kép közepén lévő hegyek felé tartunk, és az még csak az Erzsébet kilátó lesz.

Nincs konkrét emlékem arról, hogyan jutottunk el Pilisvörösvár előtt a Kopár csárdáshoz, volt egy szép fenyveses-hegyes szakasz az biztos. Azt tudom, hogy mindkettőnk víze teljesen kifogyott, pedig egyszer már újratöltöttünk. Feltöltöttük a tartályainkat a 190 méter mélyről érkező saját fúrt kútból érkező vízzel ("Tisztább, mint a Szentkirályi!" - mondta a tulaj), amíg a csárda felszolgálója sprite-ból és alkoholmentes sörből megkeverte a világ legeslegfinomabb radlerét, aztán hamar tovább is kocogtunk, hogy a műúton való átkelés után nem sokkal megint tévútra menjünk. Itt egy bokor mögött vett hirtelen egy derékszögű balost a széles ösvényből kiágazó alig látható piros jelzés, franc se akarta elhinni, hogy azon a meredek emelkedőn tényleg fel kell menni.
A településre beérve tettünk egy tudatos letérőt a főút felé egy újabb gyümis sör reményében, de bolt híjján be kellett érnünk az itteni közkútból vett kortyokkal.
Aztán megint rossz útra mentünk volna, az Ambit nélkül, mert több út vezetett az erdőbe nagyjából egy irányba. Jött vagy tíz lovas, voltak vagy 12 évesek a pilóták, mi meg csak rémülten néztük a hatalmas jószágokat (mármint  a lovakat, nem a gyerekeket), és örültünk, hogy nem egy hirtelen kanyar után kerültünk szembe egymással. Aztán megint rossz útra mentünk volna, az Ambit nélkül... :) ... de így el tudtunk kanyarodni valmi kerítés mentén a csalánosba, és máris ott álltunk a tájvédelmi körzetbe vezető hihetelen fából készült forgóajtó előtt. Ez a kézség pont olyan, mint egy pláza pörgős bejárata, csak ez a kerítésen ad átjárót, és vasárnap is nyitva van.
Egy hosszú, egyébként talán futható 3 km / 250 méter szintes emelkedőt kezdtünk meg, Tamásnak jött egy kis holtpont, sétára váltva értünk fel, Megbeszéltük, hogy Nagykovácsiban lesz ABC (vagy CBA), meg zöldséges, ott feltöljük a komát energiával, mert nem nagyon eszik ő amúgy semmit, és szerintem eléggé kifogyhatott a tartalékokból, mert kicsit meg volt borulva, pedig ő tapasztalt 6 és 12 órás ultrafutó, ellentétben velem. Kicsit hosszabbra sikerült a depózás a tervezettnél, mert ezen a településen péntek délután 16 és 17 óra között mindenki bemegy a boltba és a zöldésgeshez kicsit sorbaállni.

Haha, még hogy 20,4 km 5 óra 25 perc!

Az egyik utcasarkon volt egy tábla, az állt rajta, hogy a piros útvonalon Budaörs 20,5 km, 5 óra 30 perc. Ezen a teljesítési időn persze csak magabiztosan nevettünk, azoknak szól, akik csak túráznak, ha három óránál többet megyünk, akkor szégyelhetjük magunkat, mint futók. Előre ittuk a pomelo-grapefruitos Dreher 24-et a medve bőrére, mint később kiderült. Valamiért tök elérhetőnek tűnt, hogy tíz órán belüli teljesítéssel végigmegyünk. Sőt én először a Vértes terep maratonos 5 óra 16 perces 50 kirimből kindulva valamiért azt gondoltam, hogy legfeljebb 8 óra alatt megoldjuk ezt a 58 kilométert. Ezzel szemben 35 kilométert tettünk meg 6 óra alatt (plusz fél óra depó). Ha tudtunk volna reálisan számolni, akkor ezzel a tíz perc fölötti tempóval már akkor tudnunk kellett volna, hogy ránk fog sötétedni valahol az Erzsébet kilátónál. Én most is úgy érzem, hogy elég sokat és jó tempóban futottunk idáig, nem is nagyon értem hogyan ment el ez a rengeteg idő. Lehet hogy a Pilisben található szívcsakra csinált valamit a tér-idő kontinuummal?!

Rendetlenség van az erdőben

Nagykovácsiból mi más vezethet ki, mint egy nagy emelkedő. Utána viszont egész sokat lehetett és tudtunk is futni, tök jó volt, viszont valahogy megint elfogyott  a víz, már taktikázni kellet azzal, hogy hol tankoljunk, végülis a kisvasút Erzsike alatti megállójánál tettük ezt meg. Itt végre megkérdezte tőlünk valaki - a büfé pultjánál támaszkodó sörözgető fiatalember - hogy mennyit futunk, én meg mondtam, hogy el sem hiszi mennyire örülök, hogy végre valaki megkérdezte, mert mi bizony DÖMÖSRŐL JÖVÜNK!, és mellesleg Budaörsre tartunk. Nem tudom miért nézett minket nagyobb hülyének, hogy ennyit futunk, vagy hogy alkoholmentes, citromos borsodit iszunk.

Dömösről jöttünk!
Hallgattuk kicsit a Rocky zenéjét.

A kilátóhoz felfele nem nagyon tudtunk már futni. Meredek is (vagy annak tűnt, 150-160 méter szint 2 km alatt nem olyan vészes), fáradtak is voltunk. Felérve még volt kedvünk fotózni, lefele sétálva felhívtam kis feleségem, hogy még várhat ránk egy darabig a célban, meg hogy éppen két méterre van tőlem egy vaddisznó, és itt most nem Keratomi higiéniai állapotára célzok 45 km futás után.
A lejtőn kocogtunk negyed órát kb., de nem volt valami nagy a tempó. Korom sötét lett, fejlámpát meg persze nem hoztunk, telefonnal világítottam, szerencsére ez jól bírta, de annyi fényt nem adott, hogy biztonsággal futni lehessen se felfele, se lefele. Nehezen találtuk meg a jelzéseket is, de ez már csak a sötétség miatt volt, amúgy jól láthatóak voltak, kivéve legvégén Budaörsnél az aszfaltos utak tetejénél, itt beletettünk pár száz méter kitérőt. Míg az erdőben többször is elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy "bazmeg, sosem érünk haza!", itt a város felé közeledve már teljesen nyugodt lettem, bár tudtam volna futni, de nem erőltettem, igazán nem számít, hogy 10 vagy 20 perc alatt tesszük meg az utolsó szakaszt. A Nagykovácsiban látott táblának majdnem igaza lett, igaz kicsit messzebb mentünk, mint az mutatta, de majndem olyan .. hát mondjuk ki ... lassan. Az utolsó 24 kirink simán 5 órás lett.

Legkevésbbé sem acélos 11 és fél órát mentünk, ha ezt átszámoljuk a teljes távra, akkor bőven kicsúsztunk a 15 órás szintidőből. Miért érzem mégis azt, hogy könnyen (már amennyire könnyű lehet több mint fél napot, és 85 km-t futni) meglesz a piros 85? Elég sokat nem futottunk, a dombokat nagyon kényelmesre vettük, és 35 fok volt, sokat depóztunk. Ezek mindegyike máshogy lesz, máshogy kell lenniük a versenyre.

Az Őrségben járva a Vadása-tónál hűsöltünk, gondoltam hazaszaladok kis kerülővel a strandolás után. Mármint a szállásunkra, nem Érdre. 
A tó mellett kezdődik a sárga jelzés, szép erdei ösvényen futhattam nagyjából 500 métert, aztán földút jött a szántó szélén, majd műút, murvás mellékút, műút, megint murva, és nulla árnyék. A Borostyán-tóhoz már úgy kocogtam le, hogy azonnal a kék kút alá dugtam a fejem, de legszívesebben a strandolok közé vetettem volna magam, csak hát vízes nadigrágban nem lehet futni. A strandolók tök hülyének néztek. Joggal. Valaki megkérdezte, hogy nincs-e melegem, mondtam, hogy már alakul.

Borostyán-tó, szabadstranddal. Bele kellet volna menni.

Egy mellékúton átkocogtam Felsőjánosfára, errefelé jártunk korábban nordic-walking túrán (nordic... 40 fokban inkább desert walking), ismerős volt a terep, és szerencsére a temetőkert mellett volt egy újabb közkút, ahol megint belógattam kicsit a fejem a hűs vízáram alá. Az út nyugatnak vezetett innen, mondanom sem kell végig totál szembe kaptam az erős napsütést miközben a tarlók szélén kocogtam. Egy karámban ugrándozó kisboci probálta feldobni a kedvem, de éppen körbevettek a legyek, szóval kis sikert ért csak el. A legyek több kilométeren át elkísértek, végig körbedöngtek, fogalmam nincs miért, és hogy csinálják ezt. 

Minimális árnyék, de ott is 35 Cº

Szerencsére az útvonal végére volt még egy kis erdő, és nem ám olyan ösvényes, földutas verzió, hanem teljesen útvonal mentes, hatméteres vízmosásos, de szerencsére az előző napokban már felderítettem, így tudtam, hogy nyugodtan végig lehet futni a legsűrűbb részen is. Fura, sosem láttam még olyan erdőben, ami simán járható ösvény nélkül, mert olyan ritka az aljnövényzet.

Hogyan lehet jól leszedni bemozdulást egy képről?!

1:45 alatt tettem meg 15,5 kirit, nem valami nagy tempó, 6:48..., de nem is erőltettem. Amikor beértem a szállásunkhoz csak lerogyni tudtam, óvatos lassú kortyolással lenyomtam két nagy pohár vízet, majd szinte kortyonként öblögetve egy limeos-mentás soprotni, meg még egy limonádét is, mire nagyjából helyrerázódtam. Pedig hol van ez egy igazi hosszúfutástól terepen.
A hőség nem a barátom, pedig én nyűglődés nélkül tudok melegben futni. De a tempót, azt totál hazavágja. Ilyen időben csak a forma megtartásával lehet próbálkozni, komoly edzésmunkát végezni szinte lehetetlen. Nektek megy?

A nyaralós időszakban kicsit el szoktam hanyagolni a rendszeres és tervszerű futást, így kapóra jött, hogy a vonyarcvashegyi üdülőnktől alig fél órárnyira, Köveskálon rendezett a Futapest Klub (óvatosan kattintani, elég régimódi kinézetű az oldal! :) ) rögtön a nyaralásunk első napján egy jó kis terepversenyt. Ráadásul délután kettőkor volt a rajt, úgyhogy még korán sem kellett kelni.
Nem mondom, hogy sosem voltam még Futapest rendezvényen, de az még a múlt évezredben, az előző futóéletemben volt... több, mint húsz éve... bazi öreg vagyok, már, na mindegy... Szóval régi, jól bejáratott szervezőbrigád a Futapest Klub, látszott ez az egész versenyen, minden a helyén, a nevezés olcsó és gördülékeny, a rajt-cél zónában nincsen nagy csinadratta, de van célkapu, fotózás, időmérés és frissítés, a versenyzők közül mindenki ismer mindenkit, az eredményhirdetés hibamentes, érem + sajt, csoki vagy üveg bor, megy a ismerősök között az ugratás, "te csak azért törted el a bordád, hogy megkapd azt az üveg bort különdíjként....!", meg ilyenek.
A távokhoz (5 km, 15 km) és az időjáráshoz (30 C° fölött) képest szerintem kicsit felülreprezentált volt a futókon a kompressziós szárak mennyisége, de hát ha valaki szeret hőségben szoros, vastag holmikba burkolózni, akkor ki vagyok én, hogy megítéljem? Ellenpélda is volt, az egyik srác egy szál fecskenadrágban állt rajthoz. Mielőtt a férfi olvasóink megkérdeznék, bikiniben induló hölgy versenyző nem volt.

A 15 kilométeres, 280 méter szintes pályára a változatos és a technikás jellemzőket aggatnám, volt murvás emelkedő, erdős emelkedő, dzsindzsás és csalános emelkedő, összességében többnek tűnő emelkedő, mint lejtő. A sík részeken magas fű és vízmosások tették próbára a bokákat.

Óvatosan akartam kezdeni, de kicsit elvitt a lelkesedés. A hátsó sorokból rajtolva a szokásos nyugis dombmászások után a lejtőket megnyomva sorra fogtam be a kollégákat, hogy aztán egy hosszú, napégette, murvás enyhe emelkedőn jól leszakítson az a csoport, akikkel addig haladtam. Hitetlenkedve néztem az órámon, hogy még fél órája sem haladunk, sokkal többnek tűnt a fáradtságomat tekintve. Lemaradtam, és a következő fél órában kanyargós erdős-mezős terepen haladtam teljes magányban, se előttem, se mögöttem nem hallottam más futók csörtetését, de a gyakori és pontos szallagozás, és a hihetetlenül jól eső hűs vízes frissítőpontok jelezték, hogy jó irányba haladok. Aztán egy hosszú mezőszéli egyenesben végre megláttam az előttem haladókat, 4-5 futótársat azonosítottam magam előtt 3-400 méterrel, többen közülük kicsit megrogyva haladtak, én meg pihentebbnek éreztem magam, mint fél órával korábban. Úgy számoltam, hogy mostmár muszáj lesz lejtőnek következnie, így nincs már mire tartalékolni, kicsit feljebb kapcsoltam a sebességem.

Hamar be is hoztam pár futótársat, egyikük kétszer visszaverte az előzési próbálkozásomat, mert amikor meghallotta, hogy közeledek, egyből beleerősített, így szinte már veszélyes tempóban haladtunk lefelé a vízmosásos földutakon. Bevetettem a szokásos előzési technikámat: felzárkozás a futó mögé, néhány másodperc utazás mögötte az ő tempójában, majd ritmusváltás és nagy sebességkülönbséggel elhaladás.
Már nagyon közel volt a cél, amikor a murvás lejtős célegyenesben megkezdtem a végső hajrát, de nem mertem nagyon csapatni, mert bennem volt a félsz, mivel múltkor pont ilyen úton sikerült alaposan elnyalnom, bal tenyér, jobb váll, bal térd, majd arc sorrendben érintve testrészeimmel az anyaföldet.

Ennek az óvatoskodásnak meg is lett az eredménye, öt másodperccel maradtam le a korosztályos harmadik helyről.
Na majd legközelebb! Nagyon jól nézett ki aza sajt...