Hosszútáv blog

Régi barátunk Pannonfunk küldte ehavi talpalávalónak zenekaruk, a Tibidabo új számát, a "Mindig egy ilyen nőt".  
Pannonfunk a stáblista szerint fuvola/ének pozícióban szerepel a bandában, gondolom nem egyszerre.

A Tibidabo egy hegy Barcelona közelében, latin eredetű nevének jelentése: neked adom. A Tibidabo zenekar is adni szeretne, egy élményt, egy zenei és szövegvilág páratlan kombinációját. Zenei világában a '70-es, '80-as évek rhythm'n'blues, funk, jazz-funk stílusaihoz nyúl vissza, azokkal bátran kísérletezve, ugyanakkor emészthetőnek maradva, így keverve ki egy fiatalos, dallamos, táncolható zenét. 
 
A zenekar azonban mégsem nosztalgia zenekar, mert modern, XXI. századi szövegei frissek, aktuálisak. Szövegvilága néhol vidám, bohó, öniróniába hajló, néhol komoly gondolatokat, érzéseket mond el. Impresszionista képekkel fest le érzéseket, a szürrealitás határát súrolva. 

A zenekarnak a közeljövőben jelenik meg a bemutatkozó demo albuma, A jazz, meg a funk, meg a rock'n'roll címen. Erről az albumról szeretnénk most bemutatni az egyik legkönnyedebb hangvételű számot. Szerelmes számokkal Dunát lehet rekeszteni  (a BSZM környékén stílusosan: Balatont árasztani). Azonban kevés dal hegyezi ki a hangsúlyt arra, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Úgy igazából. Amikor érzed, hogy megtaláltad az igazit. Olyankor megváltozik az ember percepciója a világról, elkezdenek forogni a fények (hiszen egy diszkógömb az élet), és a Váci úton sétálva is olyan, mintha a házak aranyba lennének mártva, miközben az azúrkék égen fodros cirrusfelhőket sodor az északi szél. Beleszédülsz az éjszakába (magyar nyelvlecke török vendégmunkásoknak, első fejezet: Minden? Minden mehet?), és hajnal felé még a nagyváros közepén is átölel a természet és onnan nézed, ahogy az első repülők Ferihegyről felszállva percek alatt elérik a város másik szélét. Emlékek tódulnak az agyadba, miközben a természet is megbolondul, tavaszi eső kezd esni a télben, hogy aztán majd újra tél legyen a tavaszban, és megroppan a föld is alattad, ahogy ráeszmélsz: mindig egy ilyen nőt akartál. Ilyenkor könnyű az élet.
 
Fussatok sokat, legyetek szerelmesek (ha másba nem, akkor a futásba :) ), és persze lájkoljátok, kövessetek minket a fészbúkon, és halgassátoka dalt!

Érdi futótársam, Györgyi nemrég chi futás alapképzésen járt, én pedig megkértem, hogy írjon róla pár szót, mert nagyon kíváncsi vagyok a tapasztalataira. Régóta szeretnék már egyszer eljutni egy alaptanfolyamra, a könyv sem rossz, de biztos vagyok benne, hogy egy oktató által irányítva és a fókuszokat gyakorlatban kipróbálva sokkal világosabb lesz, hogy miről is szól a sérülésmentes futáshoz vezető út.

Általános (rossz) vélemény, hogy a futótechnikával csak akkor kell foglalkozni, amikor sérülés lett valamilyen futótechnikára visszavezethető dolog miatt. Én ezzel nem értek egyet, szerintem mindenkinek foglakoznia kell a helyes mozgássa, a profi ultrásoknak is, de a kezdőknek még inkább. Nekik sokkal könnyebb már az elején a helyes tartás ismeretében futni kezdeni, hiszen így nem kell majd kínlódva átalakítani a rosszul berögzült mozgást.

Már nagyon vártam ezt a napot.

Idestova 6 hete nem futok talpi bőnye gyulladás miatt.

Ez idő alatt volt időm átgondolni, hogy min kellene változtatni, hogy fordítsunk időt a prevencióra is, ne csak az újabb idők és versenyek hajszolására.

Valahogy el kell sajátítanom a helyes testtartást, a középtalpas futást, mert a problémák csak sokasodni fognak.

Szombaton szakadó esőben indultam el itthonról, tudtam nem lesz gond, mert Malatinszky Szofi a Chi Running magyarországi oktatója tájékoztatott korábban, hogy van fedett pálya rész is. Szuper, hogy nem új jártam, mint többiek a Balboán.

Odafelé a Hungária körúton a rádióban megszólalt nagy kedvencem Sting Englishman is New York száma, tudtam jó úton vagyok :-)

09:55-re volt megbeszélve a találkozó, szerencsére mindenki pontos volt, így azonnal be tudtunk menni a Honvéd pálya végében található csarnokba. (Na itt ért nagy pofonként, a nagy magyar valóság: a teremben omladozó, penészes falak fogadtak, fotó készült is. Na de ne politizáljunk, jó hogy Felcsúton szuper a focipálya és Akadémia is van...)

Kilenc jelentkező volt, ebből nyolc lány, egy férfi, Sanyiiiiii. Az ő megismerése nagy élmény volt, 62 éves, pici gyerekkel, a buddhizmus irányába mozogva... csúcs egy arc.

A jelentkezők közül ketten totál kezdők voltak, ketten-hárman futottak már félmaratont, a többiek valahol a kettő között tartanak, tehát vegyes volt a felhozatal.

Bemutatkozás és a Chi Runing ismertetése után kezdetét vette a gyakorlati és elméleti oktatás.

Szofi mindig elmagyarázott valamit, amit utána gyakorlatban próbáltuk ki.

Az első a helyes testtartás volt, a váll, a törzs tartása és a csípő megfelelő pozíciója. Bizony a nyári plank edzések nagyon jól használtak most, de van még mit fejlődni. (Plankból és törzserősítő gyakorlatokból sose elég! - rrroka)

Utána a megfelelő dőlés, a csípőforgatás, a láb felemelése a földről, majd ezeket kombinálva a Chi Walking, amit kicsit az elmélet alapján gyakoroltunk. Egyenes felsőtest, majd a dőlés, lépés alatt kicsit mozgó csípő úgy, hogy a felsőtest stabil maradjon. Ezután jött a felsőtest, ami fontos szerepet játszott egész idő alatt. Bizony gyönyörűen tartani kellett, nem összegörnyedve, hanem törzsből megtartva, ehhez pedig szükséges volt a megfelelő karmozgás elsajátítása.

Minden pontot mindig alaposan végigvettünk, gyakorlatban is kipróbáltuk.

Egy nagyon fontos dolog volt még, ami új sok futó számára, az a metronóm. (Róka: egy-két-há-négy-öt-hat-hét-nyolc, a fejemben zakatolt a már ismert tempó). (Ez ugyanaz a szöveg és ritmus, mint a tánclépéseknél, ezt szoktam magamban elmondani párszor, amikor igazítani akarok a lépésszámon. Próbáljátok ki, tök egyszerű igazi WOW pillanat! - rrrroka)

Nos ugye ez arra szolgált, hogy az állandó lépésritmust fenntartsuk, ne a lépést növeljük ha gyorsulni akarunk. A metronómot az alap témakörök után, folyamatosan használtuk.

Valamikor félúton tartottunk egy laza ebédszünetet. Finom volt. A kecskesajt hiánya kicsit problémát okozott, de végül elhárítottuk :-)

Amikor már minden megvolt részleteiben, akkor össze kellett rakni futássá az addig gyakoroltakat. Erre a teremben egy kb. 100 méteres pálya ált a rendelkezésünkre, hol egyedül, hol párban gyakoroltunk.
A teremben végzett futó gyakorlatok után ki tudtunk menni szerencsére a szabadba a 400 méteres pályára. Itt több kört lenyomtunk, gyakoroltunk lassítani, gyorsítani, még jobban gyorsítani, visszalassítani és ez így ment egy darabig. (A chi futásban lényegében a dőléssel szabályozzuk a tempót. Ilyenkor a lépsszám marad 180 körül, de a nagyobb dőlés miatt a lépéshossz növekszik, vagyis gyorsulunk - rrroka) Tanultuk, hogy fontosabb a törzsizom, mint az izmos láb, hogy miképp is próbáljunk meg együttműködni a testünkre ható erőkkel.

Dőlés. 
Fotó: Chi Running Hungary FB oldala

Ezután jött a való világ :-), Szofi ugyanis mindenkiről egyesével videót készített, amit a terembe visszaérve, egyesével normál és lassú ütemben is kiveséztünk. (Én már a fotókon is látom magamról, hogy amit elképzelek a saját mozgásomról, az nem nagyon stimmel össze a valósággal, milyen ráébresztő lehet egy videó! - rrroka) Azaz, hogy hogy is futunk valójában, hol van hiba, hol kell javítani. Itt is a törzs, váll, karok szerepét néztük, nem csak a lábak mozgását.

Ahhoz képest, hogy a gyakorlás alatt elég jól ment több embernek a technika, ezt a videofelvétel miatti drukk és az egyéni futás felülírta, sokan sarkaztunk, sokan kalimpáltak a karokkal, valakinek ez volt a gond, valakinek az, de nagyon is jó volt ezt is látni és tudni, na ugye min is kell javítani.

Fotó: Chi Running Hungary FB oldala

Sok gondolat forog még a fejemben, tudom, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra, ez egy hosszú folyamat lesz, de szeretnék rajta elindulni.

Nem lesz könnyű, van egy megszokott legtöbbször helytelen futótechnikám, túl nyújtott lábbal futok, túl nagyot lépek és még sorolhatnám, de tetszett amit láttam, teljesen más érzést adott, sokkal lazábbnak, könnyedebbnek éreztem a futást azon rövid kis időszak alatt, amikor sikerült chi running módszerrel futnom.

Elvégre ha kettős térdszalag szakadás után, tudok újra síelni és helyesebb technikával, mint 10 éve, akkor ez is sikerülni fog. Ez lesz az 5 éves tervem!! (Hajrá! Futunk mi még együtt, mint a chi! :D - rrroka)

Mikor felejtem el bekenni a lábam terepfutás előtt a bevállt gyógyszertári lanolinnal felázás ellen? Persze, hogy az esős, sáros Balboa előtt. A cipőm két nap alatt nem száradt még ki, most is kint hever a napon, mint egy újságpapírral kitömött kövér fóka. Hát volt némi eső, meg sár, de futás közben ez nem számított, de előtte meg utána eléggé szarul esett.

Szerintem volt vagy 500 résztvevő, és a rajt után pontos képet kaphattunk arról, hogy mit válaszoljunk azoknak, akik egy-egy népes városi futóverseny kapcsán azt óbégatják "Mé' nem mennek ki a zerdőbe...?!" Senki sem akarja, hogy egy több ezer fős mezőny végigcsapasson az erdőn.
A dresszkód eredetileg szürke kapucnis felsőre vagy melegítőre szólt, a banda nagy részén a felső stimmelt is, alulra már kevesebben vettek mackóalsót, ezt én is kihagytam, a cipők a végére tényleg ugyanolyanok lettek, térdig legalább sarasak lettünk. A címben szereplő idézet a FB esemény egyik kommentelőjétől származik, és futás után tényleg így néztünk ki. :)

A futás jól ment, de nem volt nálam óra, azt tudom, hogy 12:06-ra beértem, ez tök elfogadható (19km@829m szint, frankó útvonal). Lassan kezdtünk, Keratomival beszélgettem a kisvasútig, ott valahol lemaradt egy emelkedőn amit épp megfutottam. A fordulóig minden okés volt, lefele meg kész pihenő, de aztán elfogyott az innivalóm. Az egyik kulacsomból még a futás előtt kitapostam a chiamagos itókát, mert 20 perc laza futással teszteltem a nemrég beszerzett cipőre aplikálható szöges tappancsot (cikk később), és egy csapatós lejtőn az egész övtatyim a lábam elé szóródott, én meg pont ráléptem szegény kulacsra. Ez azt is jelenti, hogy jövőre lesz saját chia cserjéje a Balboa-körnek.
Annyi eszem nem volt, hogy a frissítőnél újratöltsek, de még annyi sem, hogy legalább egy pohár vízre megálljak. Az utolsó emelkedőn hirtelen fejbevágtak egy kalapáccsal, még a célegyenes enyhe emelkedőjébe is sétáltam picit, pedig volt még 300 méter kb. Így utólag elég fura állapot volt.

Fotó: Simola Péter

Érdi csapatunkban is népszerű volt a futás, menet közben integettünk egymásnak, a lányok egész őszintén mosolyogtak a sár ellenére, én bíztattam őket, hogy már csak egy nagy mászás. Aztán bevallom nem vártam meg, amíg a többiek beérnek, mert miután lenyomtam három kólát meg egy sütit, úgy elkezdtem fázni, hogy folyamatosan reszkettem. Az átázott kesztyűben annyira elgémberedtek az ujjaim, hogy komoly küzdelem volt kikötni a cipőfűzőm, és őszintén mondom jobb volt félmeztelenül lenni amíg átöltöztem, mint az átázott pamut kapucnisban.
A lányoktól a "Soha többet!" visszajelzések érkeztek először, de pár nap alatt ez megszépül mindig és átveszi a helyét a "Jövőre is csapatjuk!".
Ja és igen, Ati végig azzal a micimackós esernyővel futott... :D

Gúta, bár Szlovákiában található, "külföld", valójában nagyon közel van, alig 120 km, ráadásul az M1-esen majd kihalt utakon lehet odajutni nagyjából eltévedés mentesen, bár volt olyan ismerős, akinek ez összejött. 12 perccel rajt előtt beséni egy igen fura lehet, de tény, hogy mondjuk melegíteni nem nagyon volt értelme a -6°C-os hidegben, nagyjából mindenki a rajt előtti utolsó percekig a művházban ácsorgott és rengetegen öltöztek ninjának, amit szerintem később megbántak, amikor a leheletük percek alatt az arcukra fagyott a szájuk elé húzott sál/maszk alatt futás közben, de ezzel most nagyon előreszaladtam.
Elvileg négyen mentünk volna az én kocsimmal, de Keratomi barátom "időanomáliába" keveredett, így végül hárman próbáltuk belehelni a fűtés terén apró hiányosságokkal küzdő öreg autóm utasterét; kis felségem mint logisztikai menedzser, és Zsófi, érdi futótársunk. Gútán még összetalákoztunk pár ismerőssel, a 200 fős mezőnyben könnyen megtaláltuk egymást.

Már nem is tudom mikor futottam ilyen hidegben, volt pár miliméter hó is, így nem tudtam mit várjak a versenytől, 3:40-es maratonnal már elégedett lettem volna, de ahogy szoktam, inkább a pulzusra figyeltem, bár a hidegtől az elején hol nullát, hol 200-t mutatott a műszer (mondjuk lehet, hogy ennyire megijedtem az ágyúdörgéstől, amire rajtoltunk), amíg 10 km után be nem álltam üzemi hőmérsékletre és 155 körüli pulzusra.

Kilométer jelzések csak 5 km-enként voltak, szóval nem nagyon számolgattam a tempót, mentem ahogy tudtam, szép egyenletes 180/perc körüli kis lépésekkel, néha tempót váltottam, amikor valakit utolértem, vagy épp beálltak mögém, hogy fogjam a szelet, amit nem nagyon szeretek.
A pálya először a településen kanyarog, majd rámegy a Vág gátja mellett húzódó végtelen hosszú, egyenes földútra, ami most nagyon sivárnak tűnt, mert a pár miliméter hó alatt minden fehér vagy szürke volt, és tök egyforma. Visszafelé is itt jöttünk, kimerülten legalább ötször hittem azt, hogy na most már tényleg vége kell lesz a gátnak, de csak nem akart felkanyarodni a műútra. A táv közepét Vágfüzesen tettük meg, itt a Csík zenekar koncertje szólt non-stop a villanyoszlopokra szerelt 50 éves hangszórókból, ezzel kis válozatosságot csempészett a monotonitásba. A fordító miatt legalább 5 kirin egymással szemben haladt a ritkás mezőny (a félmaratonosok még a gáton visszafordultak), jó volt együtt futni és küldözgetni a hellóhajrát a szembe jövőknek, de itt történt meg az is, hogy egy éppen utolért sporttárs egy kanyarban lepukizott. 

A fordítónál egyébként még tök jól álltam, kb 2 perccel előttem volt a női mezőny első helyezetje, Maráz Zsuzsi, nagyon szurkoltam neki, ha valaki nem ismerné őt, egy Ultarbalaton győztes ultrafutó hölgyről van szó, aki az elképesztő teljesítményei ellenére nagyon kedves és szerény. A Piros85 és a Budai Trail után is beszéltem vele pár szót, nagyon meglepő, amikor a gratulációdat nem csak simán fogadja egy győztes, hanem egyből vissza is kérdez, hogy és te hogy érezted magad. Ez olyan igazi futós, nem? :)
Na, szóval a fordítónál még okés voltam, sőt, 30 kirinél is amikor visszaértünk a gát mellé, csak aztán eszembe jutott, hogy ilyenkor szokott jönni a maratoni fal az elbeszélések szerint, és nekem jött is, pedig nem szokott. Szétesett a mozgásom, hosszabbak lettek a lépteim, sokat voltam a talajon két lépés között, lassan gördültem, elzsibbadt a nagylábujjam, utóbbi pedig már rég nem szokás, egyértelműen a rossz futótechnika jele. Na mindegy, már tudom a holtpontot kezelni, ilyenkor egyszerűen nincs semmi tennivaló, csak a lehető legjobban át kell vészelni, ki kell várni amíg elmúlik. Ilyenkor szokott jól jönni, ha van pár szurkoló, akiknek lehet integetni, vagy kissrác, akiknek lehet pacsit adni, de most csak varjak néztek kárövendve a hóbuckák tetejéről.

Sok-sok-sok idő után aztán végre felkanyarodtam a műútra, jött a 40 km-t jelző tábla, és meglepődve tapasztaltam, hogy 3:20-nál járok csak, ami sokkal jobb volt, mint amire ezen a ponton számítottam, igaz egy acélos hajrát kivágni már nem maradt erőm, csak hat perces tempóval bezörögtem a célba (3:32:19, 5:01 tempó), le is hajrázott az utolsó pár száz méteren a szomszédos futóblogból Iramszarvas, aki a saját korcsoportjában amúgy az előkelő 5. helyen végzett, ezzel kiérdemelte a menő egyedi csomagolású őrölt pirospaprikát.

Zsófi félmaratonon pár másodperccel elmaradt ugyan a PB-jétől, de cseppet sem zavarta, én pedig azt szorgalmaztam, hogy a mínusz fokokat le lehessen vonni percekben az eredményből.
Kaptunk finom gulyást és túrós-lekváros ökörszemet, részletes eredményhirdetést, befutóérmet, jó ez a verseny, legközelebb gyertek ti is!

A Discovery Channel-en volt nemrég az első epizódja ennek a "Sean Conway: Átfutottam Britannián" című futós doksinak, bár lehet, hogy inkább reality, vagy nem is tudom, majd megkérdezzük Simonyi Balázstól. Nyilván minden futós témájú műsorra lecsapok, mert érdekel, de azért csak óvatosan, fenntartással esek neki, hiszen ez mégiscsak média tartalom, és Bear Grylls óta tudjuk, hogy pont olyan fenntartással kell az ilyen műsorokat fogadni, mint mikor azt ígéri egy miniszter lassan, nyomatékosan mondva: nem. lesz. gázáremelés.
Szóval egy vörös hajó futó-Forest Gump kinézetű kattant csávó elhatározta, hogy hat hét alatt átfut Britannián északról-délre, ami összesen 1010 mérföld, 1600 km, vagyis nagyjából 25 mérföldet, 38 kilométert kell naponta lenyomnia úgy, hogy egyrészt saját bevallása szerint nem túl jó futó, másrészt egyszer már belebukott, mert nyolc hónappal ezelőtt 160 kirinél pofára esett szelfizés közben és eltört valami a térdében. Szerintem egyébként a fejében is. :)

Oké, nem jó futó, de azért nem is a kanapéról ugrott neki egy hamburger és egy light kóla közül, előtte megcsinált egy világkörüli bringázást, meg Britanniát is körbetekerte, majd úszta, így most a futással teljessé akarja tenni a triatlon. Ráadásul úgy, hogy a stáb csak kíséri, nem szupportálja, vagyis vadkempingezik (van egy szuperkönnyű 500 grammos sátra) meg kocsmákban eszik, boltokban bevásárol.
A műsor elején emelgettem is rendesen a szemöldökömet, amikor színpadiasan lefűrészeli a fogkeféje nyelét, meg levágja a futózsákja fölös pántjait, mert az is 10 gramm, de persze ez a show része, bár abban igaza van, hogy minden egyes kilogramm három-négyszeres súllyal csapódik a lábunkra minden lépésnél.
Pózol egy kicsit a tengerparton száz méteres sziklafal tetején, aztán végre elkezd a faszi futni.

Nem nagyon szeretnék átmenni Varga Normann Londonigfutok Hazugsággyár felemlegetésébe, mert szerencsére szó sincs róla ebben az esetben, de először bizony akaratlanul az ő nagyon idézőjeles "teljesítménye" jutott az eszembe, mert eleinte a napi 25 mérföldből igencsak kevés jön össze Sean-nak, harmadik napra olyan tropa a térde, hogy elbőgi magát. Vannak furán zavaró ugrálások a narrációban a megtett távot illetően, pl. a 11. napon egymást követő két mondatban először még 110 kilométernél jár, a következőben meg 190 mérföldnél. De aztán hanyagolják kicsit a számokat és szerintem elég valószínű, hogy a 42 nap alatti teljesítést már rég szkippelték, csak nem emelik ki, mert nem erről szól a műsor. Az első rész végén 28 napnál és csak féltávnál tart, azért ha innen behúzza a maradék 14 nap alatt a 800 kirit az elég kemény, és kissé hihetetlen lesz, mert nem igazán arra számítunk ebben a szituációban, hogy hirtelen az eddigi napi táv dupláját tudja majd futni leharcoltan...
Sean egyébként tényleg furán fut, látszik, hogy nincs tapasztalata annak ellenére sem, hogy már csinált többnapos próbatételeket. Össze vissza eszik, alszik, bevállal mocsaras terepet, mert úgy rövidebb, ami teljesen őrültség. Nincs kajája, eléhezik, leesik a vércukra, esik-kel, aztán bezabál, persze kihányja, majd pár nap múlva úgy fosik, hogy nem mer öt méternél messzebb menni egy  wc-től.
Aztán kezd futós lenni a sztori, jönnek azok a tapasztalatok, amikkel mi is találkozunk amikor futunk. Fáj ez, fáj az, kidörzsöl, leesik, eleged van, de mégis, menjünk már föl pár óra futás után arra nagy hegyre, mert tök bulinak tűnik, akkor is ha száz kilométeres szél fúj.

Az első rész végére a kezdeti huhogóból átmentem szurkolóba, még ha néha motyogtam is egy-egy, dehülyevagyot. Mondjuk korábban kiderült, hogy az én ingerküszöböm a futással kapcsolatos médiatermékek esetében rendkívül alacsony, hiszen szerintem pl. a Futni születtünk egy világjó könyv, és a Runnersworld-öt is mindig megveszem.
Olyan híg a TV-k által nyújtott kínálat (tudom, tudom, neked tíz éve nincs is TV-d), de ez simán az egyik keményebb darab közülük, szóval érdemes rászánni azt az órát. December 20-án lesz majd a másodk rész, gondolom az internetből meg ki lehet szedni az elsőt, ha valakit érdekel.

Fotók: terepfutas.hu

Az utóbbi idők pár jól sikerült gyorsabb aszfaltos és terep futása után vmiért úgy gondoltam, hogy simán tudok majd olyasmi időt futni a Budai Trail rövidebb távján (17,3 km@527 m szint), amivel előző évben nyerték (1:22), de aztán inkább igaznak bizonyult az ökölszabály, miszerint a várható terepes idődet úgy tudod kiszámolni, ha a szint tízszeresét hozzáadod a távhoz, és erre számolod ki a legjobb aszfaltos tempód. Ez alapján nekem valahol 1:40 körül kellett volna végeznem, ehhez képest mondjuk 1:32:50 lett (5:22 tempó, 15. hely 103-ból), szóval egy kicsit gyorsabb voltam, de nagyságrendileg stimmel, viszont majdnem olyan messze van az 1:22-től, mint a politikusok elméleti ingatlan mérete  a valóságostól. Pláne, hogy idén alaposan belehúzott az élmezőny és 1:12-vel nyerték a versenyt... Hoppá, kinőtt még egy emelet a házon.

Szándékomban állt kifutni a belem, ha ez lehetséges, de nem jött össze a rengeteg hosszú emelkedőn, mert sehogy sem éreztem azt hogy még egy kicsit tekerve a komfortzóna kapcsolón horribilis mennyiségű másodpercet nyernék, ellenben azt éreztem, hogy a lábaim alaposan beállnának. A végén volt egy hosszú lefele, itt meg az IT szalagomat kíméltem, 20-30 másodpercért kár lett volna szétcsapni. Hogy is szól a mondás? "Felfele gyenge vagyok, lefele meg gyáva."

Annyi baj legyen, kit érdekel egy-két perc, ha a nekem ez volt idén az egyik legjobb hangulatú verseny? Népes érdi csapattal mentünk, az odaúton csak egyszer tévedtünk el, mégis tökre időben ott voltunk, ráadásul végignevetgéltük az utat. Rég nem látott ismerősökkel találkoztam (Csá Gergő, tiszta izom a hasad bakker! :)  Rabi Mikit viszont hiányoltam.), sokan voltunk, mégsem volt tömeg, verseny utána a zuhanyzóban volt még melegvíz, a gulyás pedig tök fincsi volt. Az érdi csoportból mindenki jól ment, Bartos Dávid (szemtelenül fiatal triatlonos, több lány edzője a csoportból) ismét terepre merészkedve harmadik helyen végzett. Hazafelé Ultrabalatonról sztorizgattunk, további terepfutásokat tervezgettünk... szóval kafa volt, ezt a rövid hétvégét elég jól kihasználtuk.

Botot most nem vittem, mert gyors futást terveztem. Használtam a dombtechnikákat, kis lépés, sok dőlés, ritmus megtartása mellett, ez elég jól ment. A második emelkedősorozat két részén váltottam lépésre, ott a szokásos hátam mögött összekulcsolt kezű nagy dőléses módszerrel mentem fel, itt is figyelve a kisebb lépésekre, ettől jól le is ment  a pulzusom, a lábaim is felfrissültek, tempósan tudtam a dombtetőn továbbhaladni.
Most először figyeltem a lefeléfutás techikájára. Hátradőlve nagy nyújtott lépésekkel és erős becsapódással trappolás helyett ahol lehetett tartottam a 180 lépés/perc körüli ritmus, kicsit rádőlve a lejtőre. Ezzel lehet, hogy kicsit csökkent a sebeség, de lényegesen csökkent a sélrülésveszély is, valamint amint kiértem enyhébb lejtőkre egyből ment 4 perc körüli tempó. 13-14 kilométernél volt egy hosszú murvás emelkedő, ezt végig meg tudtam futni, bár majdnem 7 percesre lassultam, de a oldalazós techinkával többször is hatékonyan tudtam a besavasodó combom, vádlim ellazítani.

Nem tudom miből gondoltam, hogy a rövidebb táv majd kicsit könnyebb lesz (a hosszú 26,7 km@822 m szint), mert itt meg gyorsan kellett futni. Gyors futás, erősebb léptek, nagyobb becsapódás = sok izomláz. Viszont az is igaz, hogy nagy távon is gyorsan futottam volna hiszen "csak" 26 kilométer... Mindegy, majd jövőre megnézem magamnak a hosszút!

A verseny hivatalos neve "12. K&H mozdulj! Balaton maraton és félmaraton" és ez az a verseny ahol két nap alatt nagyon sokféle távot futhatsz, de maratont egyben, a verseny neve ellenére, nem.  Nekem visszatérő kedvencem ezek közül a vasárnapi félmaratoni táv, mert ez egy teljesen sík pálya, két 10 kiris körrel, ami a pályavezetésnek köszönhetően "jól szurkolható", vagyis a közönségünk pár száz méter sétával akár négyszer is bíztathat minket.
Novemberben az időjárás kedvezőbb a gyors, rövid futásnak (haha, félmaratonra ezt mondom, tök hülye vagyok), mert a hidegben a pulzusunk nehezebben szökik az égbe. Mivel nemrég két félmaratoni terepfutáson is elég jó tempót mentem, úgy gondoltam simán meglehet egy új PB, csak azt felejtettem el, hogy kiszámoljam milyen ezreket kell mennem, szerencsére a rajt előtt összefutottunk Keratomival, így ő elárulta nekem, hogy a 4:30-as átlag az 1:34-es félmaratont jelent.
A 4:30 elég ijesztő sebességnek tűnt, az őszi hosszú terepfutós felkészülésemben nem igazán fektettem hangsúly a gyorsaságra, de mi baj történhet, legfeljebb elfáradok.

fotó: BSI

Az érdi futókkal a második hullámban indultunk (az első km után olyan szűk lesz az útvonal, hogy egyszerre csak nagyjából 200 futót indítanak, utána 3 percenként mehet a következő brigád), ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert ugyan át kellett magam küzdeni pár lassabb futón az elején, de aztán beállhattam egy egyenletes tempóra, és gyakorlatilag végig előztem az egész verseny során.

fotó: BSI

A 4:30-tól felment  a pulzusom 168-ra, de ettől már nem ijedtem meg, tudom, hogy ezt bírom két órán át, úgyhogy nem volt más teendőm, mint ezt tartani. Így is lett, tulajdonképpen nehézség és kínlódás nélkül mentek a 4:30-on belüli kilométerek, a második körben pedig egy kicsit még oda is léptem, így egy perccel jobb lett az elsőnél 170-172-es bpm-el. A frissítőpontokat egyáltalán nem használtam, a két 1,25 dl kulacsom bőven elég volt.

fotó: BSI

Lehetett volna rövidgatya-póló kombinációban is futni, de a vékony hosszúnadrág és hosszú felső sem volt sok. Egyszer mintha lett volna egy kis szél, de nem különösebben erős, nem zavart bele a flow-ba. Néhol kimentem az út szélére vigyorogva gázolni a lehullott levelekbe, máshol az út közepén futva az elválasztó sáv jeleit kerülgettem, úgy összességében nagyon jól éreztem magam.

fotó: kis feleségem

Meg is lett a PB, 1:34:01, két és fél percet javítottam a 2011-es eredményemen.
Ha belemetkifutósra veszem biztos lett volna benne egy perc, de én jobban szeretem ezeket a magabiztosan sikerülős eredményeket. Jobban kedvelem a nyugodt flow érzést, mint a küzdelmet.
Persze kitűztem már azt a versenyt is, ahol azt tervezem, hogy szétfutva, szédelegve esek be a célba, de addig még hátra van néhány hét gyorsítás, meg dombozás.

Nem tudom már hol olvastam a terepversenyek besorolását, de emlékszem egészen elszomorodtam, amikor láttam, hogy terepen az 50 km még nem “ultratrail”, így a Vértes Terepmaraton sem tartozik ezek közé, én meg valahogy úgy beleéltem magam, hogy voltam már ultratávú versenyen.
Szóval egyszerűen muszáj volt kiprobálnom magam egy igazi ultratrailen, hiszen több kilométer, több szórakozás!
A Piros 85-ben 3200 méter szint van és majdnem 88 km hosszú, így fogalmam sem volt, hogy milyen teljesítési idővel kalkuláljak. A VTM-ből kiindulva 11-12 óra reális lehetett, de fél napnyi futás alatt minden megtörténhet, szóval a 15 óra szintidőn belüli nyugodt beérkezés teljesen elfogadható opció volt, szerencsére végül az optimista becsléshez közelebb végeztem. Meglepően probléma és fájdalommentes 12 óra 48 percet töltöttem az útvonalon, ez szerintem remek idő elsőre, elégedett vagyok, de most rendhagyó módon lássuk, hol és hogyan lehetett volna akár percekkel jobb időt elérni. :)

Fotók: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete (MVTE), Szaszafotó

Rajt
Beálltam hátra, hova siessek. A szúrós nordic walking botommal még megsebzek valakit. Egy türelmetlen terepjárós csillogó oldalát szívem szerint meg is böködtem volna a adamantium botvégekkel amikor ráhúzta a mezőnyre a 3 tonnás trágyaszállító romhalmazát. Ha előrébb indulok simán egy percet nyerek, 12:47. 

Fotók: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete (MVTE), Szaszafotó

Első 30 km Dömösig

Két jókora emelkedővel kezdtünk, itt fölfelé nyugisan haladtam a botokkal, de lefelé azért csaptam neki, hamar ki is derült, hogy túl vagyok öltözve, spriccelt az izzadság, mint egy locsolókocsi. Ez volt az a nap, kb. az egyetlen nap az évben, amikor létjogosultsága lett volna egy háromnegyedes nadrágnak és egy karmelegítőnek. A pulzusom 150-160 között és az istennek sem akart lemenni még a Dömösig vezető enyhe, hosszú lejtőn sem, ezért egy idő után letakartam az órámat a fejemről lehúzott, csuklómra feltekert csősállal. Néha muszáj volt megállnom egy-egy fényképet lőni, mert gyönyörű erre az erdő. Óriási vízmosások sárga levéltengerrel borítva. Csak tátod a szád. Dömösön délben a frissítőpont után a fagyizóban kikértem egy csésze presszókávét, az ebéd utáni kávé JÁR. Ha bezombulva se jobbra, se balra nézve futok és nem kávézgatok, mint egy főnök, akkor mínusz 8 perc, 12:39.

Fel-fel-fel Dobogókőre
Életem leglassabb 7 kilométere a dobogókői 600 méteres mászás, itt végre nem csak idétlen kifogásokkal nyerhettem volna perceket, hanem kőkemény dombos edzéssel és bottetchnika javítással. Oké, innen is muszáj volt fényképezni. :) Mínusz 1 perc kilométerenként, ha erősebben dombozok, 12:32

Fotók: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete (MVTE), Szaszafotó

Le-le-le majd egy kis egyenes (ami itt azt jelenti, hogy hullámzik) 42 km-ig
A Piros 85-ön szinte egyetlen méter síkfutás sincs. Vagy lemegy a libikóka, vagy emelkedik. Lejtőkből csak nagyok vannak. Dobgókőről lefele pont ilyen, nem is futottam olyan bátran meg. Még mindig melegem volt, sőt a combom néha azt üzente, hogy szívesen görcsölne egy kicsit, ha nem adok neki magnéziumot, kálciumot vagy káliumot. Az üzletet megkötöttük, egy csík cukros kálium stick, Mg-os szőlőcukor, sótabletta lassan adagolva, plusz sok víz érkezett, görcs távozott. Itt elkezdték a bútorokat tologatni a bendőmben, a 42. kilométernél lévő frissítőpont után kérdőn néztem a rekettyést az út mellett, de aztán úgy látszik befejezdődött az ősi tudományra alapuló térrendezés odabent - kialakult a Fing-Shui.
Ha lefele bátrabb vagyok, nem tökölök a depónál a belső vívódásommal, akkor 2 perccel beljebb lennék: 12:30

Együnk-igyunk a Kopár-csárdában! Der Gulasch! Die Mineralwasser! Das Coca-Cola!
A Kopárig vezető útvonalon tök szép a kilátás, és csak mérsékelten hullámzik. Az erdei rekortánon (aka: tűlevélszőnyeg) szépen elkanyarogtam a csárdáig, ahol a nagy depóban tartottam egy komolyabb kiállást: ettem a gulyáslevesből, ittam egy remek évjáratú, szobahőmérsékletre dekantált, élénk savgerincű kólát, átöltöztem, felraktam a fejlámpát, bekrémeztem a lábikóimat, csitcseteltem Györgyivel, a szomszédos futóblog főszerkesztőasszonyával, szóval kényelmesen eltöltöttem vagy 20 percet, ahelyett, hogy dugókázás és egy marék mogyoró felragadása után továbbrobogtam volna: 12:10. 

Leszáll az éj, hordja égre kátrány köpönyegét
Nagykovácsiig szárnyakat kaptam azon a néhány kilométeren, ahol nem emelkedett, vagy nem lejtett épp az út komolyabban. Jobban eset és ment a futás, mint ma eddig bármikor, nem ez volt az az érzés, amire 50 km körül számítottam, de nem mondanám, hogy bántott. Nagy tempókülönbséggel elpályáztam egy társaság mellett, akik a Lavaredo ultratrail-t és az UTMB-t emlegették, gondoltam is miről beszéltek srácok, épp lemaradtok egy magamfajta kocafutótól, de aztán a következő több kilométer emelkedőn beszélgetve visszaelőztek és messze lehagytak, míg én a nw botjaimmal harcoltam felfele olyan tempót tartva, hogy ne legyen a combom egy besavasodott fatuskó és a pulzusom se menjen fel 180-ra. Lefelelé megint megelőztem őket, erre mondják a terepfutók, hogy lefele a szar is gurul, amihez én azért hozzá szoktam tenni realistaként, hogy csak a kemény. Közben koromsötét lett, de most nem kezdtem el parázni, még akkor sem, amikor Nagykovácsiban a plébánia előtt nagy mennyiségű kísértetbe, zombiba, vámpírba és egyéb rémségbe futottam bele. Eh, ámerika majmolás! Halogéntök! Hagyjukmá!
A plébánián kávé - szendó, de azért tempósan. Mondjuk azt, hogy ha keményebb vagyok felfele és gyorsabban rágom a falatot az mínusz négy perc: 12:06

Mindegy milyen szép az erdő, úgy sem látod
Felfrissülve viharos tempóban hagytam el a depót, egészen az erdő széléig, ahova bazi emelkedő jött. Utolért egy túrázó (nevezzük Zolinak, hisz ez a neve), nyilván azért sietett felfele, mert rövidnadrágban volt és fázott. Szóba elegyedtünk, aztán így is maradtunk 15 km-en keresztül, közben kiderült róla, hogy maratonista, ironman teljesítő, szóval elég jó tempóban, beszélgetve, nevetgélve keltünk át a sűrűs sötét erdőn, még az sem zökkentett ki minket, hogy a Fekete-fej nevű ellenőrzőponton az “Éjjel érkezem” című Edda számot bömböltette a magányos pontőr végtelenítve. Az emelkedőkön sétáltunk, az egyeneseket megfutottuk, lejtőn már csak óvatosan, mondtam is Zolinak, hogy egyedül sokkal-de-sokkal gyorsabb lettem volna, akár 10 mp-el is kilométerenként. :) Szóval itt már nem volt értelme keménykedni, a társaság sokkal jobban jött. De azért kalkuláljunk, 15x10mp mínusz, az másfél perc. Kerekítsünk lefele: 12:04.

Utolsó 5 km, innen már végig lejtő
Az utolsó emelkedő közepén Zolival elbúcsúztunk egymástól, a lehetőségekhez képest kipihentnek éreztem magam, pulzusom 120-ra ment le, lábaim okésak, gondoltam egy kis tempóváltás fel fog frissíteni. A hosszú emelkedő közepén álomszerű kivilágítást produkált néhány szurkoló és 100 mécses, az ösvény két szélén és a keresztbe álló sorompó végig ki volt gyertyázva, le is nyomtam a fejlámpát, hogy kiélvezhessem a helyzetet. Aztán innen már tényleg csak egy lejtő volt hátra, de az a legrosszabb “keskeny, köves vízmosás gyökerekkel, belógó ágakkal” típusú, ami világosban és kevesebb kilométerrel a hátunk mögött is kényelmetlen és veszélyes, alig-alig futható. Nagy segítségemre voltak a nordic walking botjaim és a terepcipő, utóbbi főleg a kövek rugdosásásban.

Az egész verseny sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Úgy gondolom, ha van egy alap állóképességünk, egy magunkhoz képest lassú tempón, alacsony pulzuson futunk, akkor tényleg képesek vagyunk bármennyit futni. Mondjuk ha stabil 5 perces tempóban, 160 pulzussal tudsz maratont futni meghalás nélkül, akkor 7 perces tempóban (ami terepen 8 km/p fölé mehet simán, az átlagtempóm 8:46 volt, az azért nem nevezhető erősnek!), 140-es pulzussal simán elfutsz 12 órát, az meg kb. 100 km.
De azért nagyon örültem, amikor a célegyenesben jártam, és kis feleségem velem futott kézenfogva az utolsó 500 méteren. Még fel kellett mászni az első emeletre vezető lépcsőkön, de ez már nem okozott problémát (majd csak később lefele). Hát itt nem hagytam benne egy percet sem.

Szóval ha kicsit antiszociálisabb vagyok, kevesebbet depózok, nem kávézgatok, és bátrabban nyomom az emelekdőket akár fél órával hamarabb beérek. Hát az a fél óra mit sem számít ekkora távnál, szóval ott egye meg a fene. Így volt ez buli.

Célba értem
A célban taps fogadott minden futót, ami nagyon jól esett. Fáradt vigyorral adtam le a dugókát és vettem át a díjakat, aztán lerogytam egy zsámolyra.

Soha többet ilyen hosszút! - állítottam határozottan, feleségem persze csak mosolygott és felhívta figyelmememet arra, ahogy az első maraton után is ezt mondtam, aztán mi lett belőle. Azóta nemet mondtam az UTH 115 kilométeres hosszútávra (ebben segített az elképesztően magas 18.000 Ft-os nevezési díj…), és még mindig tartom azt, hogy ez így most elég volt.

De egy síkon futott 100 km, az milyen érdekes lenne már, nem…?