A leggyorsabb tempóban a második résztáv volt meg, 3:33-as idővel, onnantól már lassulgattunk. Az ötödik szakasz végén jól belenyillalt az oldalamba, na, gondoltam, innen sétálok, aztán valahogy mégis összeszedtem magam. Rrróka szerint régi futóbölcsesség, hogy az utolsó előtti erőfeszítés pszichésen a legnehezebb, hiszen akkor már ki vagy nyúlva, de még nem tudod biztatni magad, hogy ez az utolsó, mindjárt itt a vége. Igaza lehet. 

Míg mi széthajtottuk magunkat, Dobzse egyenletes tempóban megfutotta a 10 km-t, és jóval hamarabb célba ért, mint mi a fellángolásainkkal és lihegéseinkkel. Van valami a nyúl és a teknős meséjében!

Rrróka szerint ez a módszer a gyorsulás kulcsa, és nyilván tudja, mit beszél, de ez nekem sok. Kérdem Rrrókát, hogy bírta ezt középiskolás fejjel, azt mondja, az a jó, mikor abbahagyod. Hát köszönöm szépen, én szeretném jól érezni magam futás közben is. "Fuss, ahogy jól esik!", ugye. Az ilyen vágtázás már rég túl van ezen. Nekem nem mondták, kérem, hogy ilyen a futás. Ha tudom, inkább valamilyen más sportot választok, mondjuk a gombfocit. 

Ez az a pont, amikor az embernek fel kell tennie magának a kérdést, hogy miért is fut. Rekordokat, PB-ket, másodperceket hajszol, vagy egyszerűen csak egészséges, fitt szeretne lenni? Feltöltődni a mindennapokra? Közösségi élményt keres? Rákattant az endorfinra? 

Levezetés, majd hazavezetés közben ezen gondolkodtam. Habár most éppen olyan fázisban vagyok, hogy ráizgultam a percbuzulásra (félmaratonon 1:39-en, maratonon 3:30-on belül szeretnék futni), elég jól láthatóak ennek a szemléletnek a korlátai. Az ember nem javíthat a végtelenségig a saját idején, elkerülhetetlen lesz a stagnálás, esetleg visszalépés. Hogy ez egy vagy öt év múlva következik be, teljesen lényegtelen. Akkor mi lesz? Összetörik a kis lelke neki? Kiábrándul magából? Felhagy a futással, és visszaül a fotelbe?

Civilben elég teljesítményorintált és maximalista vagyok, szeretem a legtöbbet kihozni magamból. De a futást más fiókba tettem, nekem nem erről szól. Élvezem a ritmust, hogy dolgozik a testem, mint a gép, a tüdőm tele oxigénnel, beszív-kifúj, ahogy áramlik körülöttem, bennem a flow. Szeretem, mikor úgy érzem, ki tudnék futni a világból, meg azt, amikor már egy lépést se tudnék tenni, aztán mégis. Jó egyedül futni és másokkal is jó, másként. Szeretem a trófeákat, az érmeket és a feliratos pólókat, ezt-azt. A sört a rajtcsomagban. Szeretem a futásban, hogy a napokra feltölt energiával. Hülyén hangzik, de úgy érzem, a bölcsebbé, türelmesebbé, kitartóbbá tesz. Hogy kicsivel jobb ember vagyok, amióta futok. 

Mindebbe nehezen tudom beilleszteni ezeket a vágtákat. Bocs, Rrróka, értem én, hogy miért hasznosak ezek, de ez nem az én asztalom. Nem kezdek el vénségemre résztávozni, fartlekezni, meg versenysportoló módjára edzeni. Kuriózumként egyszer-kétszer belefér, de egyébként maradok a hosszú, egyenletesebb futásoknál. Aztán a versenyen lesz, ami lesz. A héten nézzünk el a magaslesig, oké?