Néhány hete felmerült, hogy futva kellene menni az Érdkörbére, ami egy 30 kilométeres Érd körüli családcentrikus bringás rendezvény. Egészen lelkesek lettünk, egy ekkora táv jól jön a kilométergyűjtésbe, és itt az alkalom, hogy pár netes relációt IRL is rövidre zárjunk más érdi futókkal, és a civil szervezőkkel. Tesómék is jöttek, így a hátországunk is megvolt, már csak azon kellett filózni, hogy hogyan fogjuk bírni a tempót a kerékpárosokkal, akik a tapasztalatim szerint síkon kicsit gyorsabbak, emelkedőn pedig kicsit lassabbak a futótempónknál (lejtőn találjátok ki). Vendégként ugyanis semmiképp nem akartunk útban lenni, pláne nem balesetveszélyt okozni. Lemúr Miki a szokásos felkészülést végezte a futam előtt, vagyis rápihent hétközben, én azonban vasárnapra túl voltam egy 20 kiris jóleső, de nem túl jól menő Hárosi-öblös körön, meg egy szombati igazi "Hova futol?!" szituáción, amikor a pénteki huszassal a lábamban haza kellett futnom a kocsiszerelőtől. Igaz csak 5 km meg egy laza domb, de a térdeim környékének szüksége volt a vasárnapi indulásnál egy adag büdös bemelegítőkrémre.

Egészen sokan összejöttünk a délelőtti napsütésben, volt vagy 1000 bringás (Érden ez nagy szó, nem annyira összejárós város), összecimbiztünk a két futóismerősömmel is, Imivel és Karcsival, ők egyelőre az első 10 kiris szakaszt tervezték futva. Tesóméknál elhelyeztük az elején nem kellő cuccokat, és az egyik szervező, Süle Zsolt biztatására beálltunk a kerékpáros raj legelejére. Bringaemelés, dudaszó és már indulhattunk is. A sok kétkerekű között sokkal könnyebb volt elhelyezkedni, mint azt gondoltam, így volt időnk beszélgetni is a hozzánk csapódó ötödik futóval, Zolival. A bringások csak kicsit néztek furán, főleg a fiatalabbaknak volt meredek elképzelés, hogy 30 kirit végig lehet futni, de megnyugtattuk őket, hogy dombon felfele még gyorsabbak is szoktunk lenni, mint ők, de azért majd bevárjuk őket.

A gátról inkább letértünk a gát melleti ösvényre, hogy ne zavarjunk a keskeny bringaúton, Lemúr Miki szerint így a susnyásban szert tehettünk a kulacsövek mellett kullancsövekre is. A gát végére a két 10 kiris teljesítő barátunk lemaradt kicsit, nekik még gyors volt ez az 5:30 körüli, sűrű tempóváltásos sebesség, mi viszont vidáman csörtettünk előre, végül úgy találtuk, hogy a csapatot vezető szervezők és a biztosító rendőrautó között vagyunk a legjobb helyen. Az emelkedőn ez is lassúnak bizonyult, megelőztük a jardot, és helyreállt a világ rendje: nyilván sokkal jellemzőbb, hogy rendőrautó előtt futnak a népek.
Itt jött az első nagy pihenő, ahol a bringások bevárják egymást, a majd két kilométerre elhúzódó sor ilyenkor tömörül, pihen, frissít.
Nekünk futóknak viszont az ilyen megálló egyáltalán nem való, egy ilyen pauza teljesen kiránt a futás ritmusából, a szervezet takarékra teszi magát és nem nagyon akar újraindulni. Lemúr Miki számolgat, ilyen tempóban, ilyen szünetekkel ez a futás bizony elhúzódik akár 4-5 órán át is. Mondja, hogy ő kb. a fele idővel számolt, és inkább kis családjával lenne. Nem baj, ha hazakocog? Miért lenne baj, menj csak pajti. Pacsi, mosoly, integetés, Lemúr Miki balra el. Újdonsült futópajtásunk könnyebb helyzetben van, az ő kis családja végigtekeri a nagy távot, de bennem is kezd motoszkálni a gondolta, hogy ennyi időre nem kéne vasárnap lelépnem, de olyan jól esik ekkora társaságban futni... 

Mögöttünk vagy két kilóméteren keresztül széthúzódott a bringások hada

Mire ide jutottam a gondolatmenetben már megint harsant a dudaszó, ideje volt indulni. Felvettük biztonságos pozíciónkat a rendőrautó mögött, kérdezetem az egyik rendezőt mögöttünk jók vagyunk-e itt, ő barátságosan biztosított róla, hogy nagyon is, nyomjuk csak bátran. A megállás után a lemerevedett térdeim nehezen melegedtek be, de a domb tetejére, már nagyjából rendben voltak. A kis emelkedő után egy nagy lejtő következett, itt először inkább a járdán haladtunk, mert azt gondoltam, hogy a bringások majd nekierednek a dombnak, akkor aztán nagyon nem leszünk jó helyen a 30-40-el tépő, ilyen tömeges szituációban tapasztalatlan srácok között, de a szervezők nagyon előrelátónak bizonyultak, nem engedtek a lendületnek, inkább a biztonságra törekedve visszatartották a csapatot, és kicsivel a mi futótempónknál lassabban gurultak. A rendőrautó és a motorosok miatt tisztára olyan érzés volt, mintha egy futóverseny élmezőnye lennénk, a következő domb tövében már vagy 200 méterrel a biciklisek előtt mentünk, a dombon meg még nőtt is a távolság, egész jó iramot futottunk felfele Zolival, a következő megállónál még bohóckodva hajráztunk is az ott váró szervezők örömére.
Néztem az órámat, lassan bruttó két és fél órája nyomtuk ezt a 15 kirit (nettó másfél). A térdeim az újabb megállónál egyre jobban mondták a magukét, nyafogtak, hogy sok lesz a domb, még több a lejtő a hátralévő útvonalon, azokhoz meg most nincs kedvük. Telefonáltam haza, hogy mi a helyzet, és nem volt nehéz meggyőzni magam, hogy a további két és fél óra helyett kocogjak inkább haza. Kicsit feladásnak éreztem, de azzal racionalizáltam a maximálisan emócionális döntést, hogy ez nem verseny, és semmire sem jó, ha szétcseszem a fáradt lábaimat egy hangulatos, de szervezetemnek már nem jól eső további 15 kilométerrel. Futottam egy maratonnyit az elmúlt három napban, legyen egyelőre elég az.
Megint jött a dudaszó, a biciklisek itt kétfelé válltak, a 15 kilométeres kör a dombon lefele vissztért a rajthoz, a többiek pedig elindutak egy jó 5-6 kilométeres emelkedőn Érd legteteje irányában. Odasprinteltem Zolihoz, mondtam neki, hogy én itt most nehéz szívvel, de kiszállok, nyomja keményen, olvassa blogot. :) Bevártam tesómékat, biztattam őket is, aztán végigvártam a sort, még jó 6-8 percig vonultak el előttem a kerékpárosok, pedig egy jó részük a 15 kiris úton már elindult visszafele, úgyhogy így belegondolva biztosan jóval többen voltunk, mint ezren.
Lassan elindultam én is a dombon leguruló csapat után, a lejtőn aztán éreztem, hogy jó döntés volt ez a hazamentel, a lábikóim pedig buzgón helyeseltek.

Nagyon köszönjük a lehetőséget és a türelmet a szervezőknek! :)