Elérkeztünk bitilszbá Balaton Szupermaraton beszámolójának negyedik napi szakaszához, a Balatonfüred - Siófok közötti utolsó 52,2 kilométerhez.
Emlékeztetőnek és összefoglalónak: a teljes táv 195,4 km a négy nap alatt, minden nap maraton fölötti ultra távú futás. Idén az időjárás kedves volt a futókhoz, ahogy a kommentekben olvastam tavaly még hóvihar is volt a negyedik napon...

Lássuk mi jutott bitliszbának a célban.

"Balaton Szupermaraton 2010.03.21. 4. nap

A negyedik nap. Hihetetlen, hogy még mindig versenyben vagyok. Feleségem kollégája, kijelentette, hogy 4 maratont egymás után lehetetlen megcsinálni (Ez annyira nem igaz, hogy még a Balatonkerülést is lehet fokozni! Lásd Szőnyi Ferenc és a Deca Ironman. - rrroka). Hiszen ő testnevelő tanár (Ja, ha tesitanár, az más! - rrroka), és ha lefut egy maratont, akkor utána 1 hétig pihen. Mindezt már verseny előtt.
Nem is akartam vitatkozni, gondoltam a vita helyett inkább megmutatom. :)
Magamnak! –nem neki!

Kicsit féltem ettől a naptól. Túl korai kelés, túl korai reggeli (a szokásos rántotta stb...). Túl kevés az idő a reggeli ébredésre, vegetatív és egyéb szükségletek elvégzésére. Meghát ugye, már 140 kilométeren túl vagyok az elmúlt három napban.

És ma még figyelni is fognak. Mára lesz még egy kollégám, aki biciklis kísérőnek szegődik mellém, és a célban legjobb barátaim egyike fog várni – legalábbis azt ígérte…
Ha fel kellene adni, akkor biztos, hogy ma lenne a legnehezebb. Átnéztem Füredről Siófokra (Kis kerülővel futtok... - rrroka). Közel volt – és nagyon messze…

Tényleg ez a rajt volt az – no meg az első napi –amikor éreztem magamban a feszültséget, hogy mi is lesz, sikerül-e vagy belebukom. Dacára a tegnapi befutóban érzett mámornak egyáltalán nem voltam annyira magabiztos.
Hűvős volt, úgyhogy ma ismét felkerült az ujjatlan póló fölé, a vékony hosszúujjas. Alul a térdnaci, no meg a Vomero. Reggel 8-ra csak az egyéni indulók jöttek startolni. Az egynaposok, a félkörösök, no meg persze a teljes kört teljesítők. Voltunk páran, de nem volt az a tegnapi nagy tömeg, mert a váltók fél órával később indultak, hogy a befutó ne tartson olyan hosszú ideig. A mai szintidő 7 óra az 53 km-re tarthatónak tűnt.
Nagyobb bajom nem volt, mint az előző két napon, a lábaim mozogtak, a vállamból kigyúrták az izomgörcsöt, a futópajtik többsége megvolt, csak DaMartiant nem láttam sehol. Érte nem aggódtam, mert mint elmesélte tavaly is az utolsó (vagy majdnem azutáni) pillanatban esett be a rajtba.
Tömegrajt. Álljunk be az ismerős futókhoz. Attila szenved, mert a lába tele van vízhólyagokkal. Gábor köszöni jól van. Zolka is vidám. Nekem sincs különösebb bajom. Az első kilométeren. Aztán van. Nagyon is van. Elkezd fájni a jobb térdem. De nem csak úgy, hogy érzem hogy van, hanem hasogatva, nagyon. Miközben futok Robi és Iván párosa mellett, beszélünk pár szót. Gondolkodom mit tegyek, kérjek-e  fájdalomcsillapítót? Az nem jó mert minden más jelzést is elnyom. Kérjek valami kenőcsöt, ami felmelegíti, vagy valamiféle fagyasztást ami lehűti? Fogalmam sincs. Ekkor mellém ér DaMartian. Örömmel veszem. Egyrészt jó társaság, és most nem is fut most olyan eszeveszett tempóban, másrészt rutinos és képzett futó. Csatlakozom hozzá, picit dumcsizunk, és azt tanácsolja, hogy ha ki tudom húzni addig ameddig az endorfin elkezd felszabadulni, akkor utána nem lesz gond (Az endofin bejövős. - rrroka). No az nálam 5-10 km. Nem túl sokat futunk együtt, mert tényleg fáj a lábam, de nagyon sokat segít a biztatása. Azért kb. a 2. frissítőpontig még látom a hátát és ez biztatóan hat rám. Az első frissítőnél még együtt frissítünk Attilával, Zolkával és Gáborral – aki „szerényen” átfut a frissítőn majd észbekapva visszakullog, hogy erre azért neki is szüksége van.

A frissítő után kezd indulni az endorfin, vagy valami más, de tényleg igaza volt DaMartiannak. Nemhiába a rutin az rutin. No megint kinézek egy emberkét akinek tempója számomra megfelelőnek tűnik. Hozzácsapódom. Laci is már rutinos Balatonkerülő. Itt volt az elsőn, de a másodikat kihagyta, és most újra eljött. Nem túl beszélgetős párosunk, de a mai napon már én sem kívánom annyira a folyamatos dumcsizást. Lacival egy tempót megyünk a 25-ös km-ig. A első és második frissítőpont között nosztalgiázok kicsit. Elfutunk az Európa kemping előtt ahonnan megcsodáltuk családommal a teljes napfogyatkozást ’99-ben (Mi sziget utolsó napjáról egyből a napfogyatkozásra mentünk, állati király volt! - rrroka).
Melegszik az idő, nekivetkőzöm.

A harmadik frissítőnél, ami az első váltóhely is egyben, csatlakozik immár kétfős kíséretem. Peti és Bálint nézték végig harmadik napom utolsó kétharmadát testközelből. A frissítőhely után, mielőtt kiérnénk az útra elfut mellettünk Gy. F. (ismertebb nevén Fletó, rajtszámán: „Ferenc – PASE” – Parlament SE néven indult váltóban) (Írjuk ki nyugodtan, hogy Gyurcsány Ferenc, a futásért mindenképpen megérdemli. - rrroka) és két db PIROS RAJSZÁMMAL ellátott testőre. No ezen dohogunk egy kicsit, hogy miért is kaptak a testőrök egyéni rajtszámot?! (Piros - MSZP, hát nem? :D - rrroka) No mindegy,  ez egy dolog, de nekünk ma más a feladatunk. Nyomjuk tovább keményen.

Almádi és Fűzfő között dombra fel, dombról le – megint belehasít a térdembe a fájdalom. Eddig tartott az endorfin???? No nem, a következő frissítőnél két pohár hideg vízzel lelocsolom a térdemet. Viszonylag nagyszámú néző van, és hallom a sajnálkozást, hogy mennyi van még hátra, és hogy már most fáj a térde… (Mennyit lefutottt már és még csak most fáj a térde! - rrroka) A hidegvíz egy-két száz méter után hat és jobb lesz tőle a közérzetem. Természetesen a frissítést sem felejtem el, így itt még sikerül Lacit utolérnem.

28 és 30 között valahol egy kis nyújtás szükségét érzem. Megvalósítom. Tényleg csak nyújtás, és semmi séta. Futás tovább. Ezután az első komolyabb emelkedő aljában felfelé sétáló harmadszor teljesítő versenyzőt érek utol. Péter rutinos, már csak a rajtszámáról is látszódik, hozzácsapódom. Végül is van még egy félmaraton hátra, lehet, hogy nem kellene a hegymenetet annyira erőltetni. Tényleg csak a nagyobb emelkedőket sétáljuk le, aztán nyomjuk tovább. Pétertől visszautasíthatatlan meghívást kapok az általa szervezett vérteskozmai futóversenyre (Egy jó választás – egy jó futás!!! Áprils 11.). Tavaly ott voltam, az idén nem volt tervbe véve, de ha minden összejön mégiscsak elmegyek. 15k hegyi futás mindig jó tesz az embernek. :)

Futás közben hátulról hallom, hogy kérdezi valaki, hogy „hogy van a térded?”. Iván az. Egyedül. Robi kénytelen volt feladni! (Bakker! :( Nagyon le volt törve? - rrroka) Az utolsó nap felénél! Nagyon rossz kedvem lesz ettől. Szerintem mindannyian szurkoltunk ennek a két fiúnak. De tudjuk azt is, hogy sportban ez benne van. Mindentől függetlenül az én dobogómon Robi és Iván a legfelső fokon állnak eredményüktől függetlenül. Futottam mellettük, hallottam, hogy Iván minden egyenetlenséget jelzett Robinak, láttam, hogy Robi minden szavát feltétel nélkül elhiszi. Biztattam őket, biztattak engem ők is. Barátaim – sporttársaim! Szurkolok nektek, hogy legközelebb teljes értékűen sikerüljön!!! Hajrá Robi! Hajrá Iván!

Péterrel együtt húzzuk be a második váltóhelyet, az utána következő kilométeres emelkedőt és jutunk el a Magaspart tetejére.
A váltóhely előtt még integetek kicsit Panzsinak. Ebből kiszámolom, hogy kb. 35-40 percnyi előnye lehet DaMartiannak.
A Magaspart elején ismét kis nyújtás, tovább és tovább.

Érzem, hogy nincs gond, hiszen már csak 15-16 kili van hátra, erő van, fájdalom nincs, nincs túl meleg, nincs túl hideg, szóval minden frankó. A kilátás, ha előbukkan a tó akkor egyszerűen fenomenális. Még sosem jártam erre, de ezt látni kell! Peti szól, hogy most kereste őt a barátom Jani, hogy merre is járunk, mert megnézne „élőben” is, nem csak a célban! Kis kavarás, de végül a 40. kilinél lévő frissítésemet még éppen elkapják.

Aztán jött az utolsó napi maratont jelző tábla. Innen már csak lefelé mehetünk! Kisebb-nagyobb lejtők (Ennyi után egy lejtő is killer tud lenni. Főleg a fájós térdnek. - rrroka) és hosszabb-rövidebb vízszintek után, mint a robot elértem az utolsó frissítőt is. Már egy szigetkörnyi sincs hátra. No itt az utolsó 10 kilométeres produkált 6.00 körüli átlagomhoz hozzátettem a maradék erőmet és 5.30 körüli átlaggal produkálom a célig tartó utolsó etapot. Az utolsó 2,5-3 kilin a Balaton-parti sétányon utálatos szembeszél fúj, de már ez sem tudja elvenni a kedvemet. A célba érni mindig a legjobb egy versenyen. Hiába ez a negyedik négy nap alatt ez az igazi! Megcsináltam, mert megdolgoztam érte! A negyedik nap lett a 4 napos versenyem csúcsa. A legjobb közérzetem, a legkiegyensúlyozottabb futásom, a legjobb eredményem mind a negyedik napon volt. Majd fél órával jobb lett az időm, mint a második napon, bár a távolságban a különbség csak pár száz méter volt.

Az érmet Kocsis Árpi akasztotta a nyakamba és két mondatot mondott.
-    Gondoltad volna ezt két éve? - ez volt az egyik (tudta miről beszél, hisz már két éve is futottunk együtt a Szigeten, amikor húsz év után első félmaratonomra készültem (Erről a  húsz évvel ezelőttről is írhatnál egyszer... - rrroka)).
-    Láttam rajtad, hogy sikerülni fog, de azt nem gondoltam, hogy ilyen simán – volt a másik.
-    Jövőre te is futod? – kérdeztem.
-    Á, ezt a versenyt csak szervezni tudom futni nem – mondta erre mosolyogva.

Pár métert tettem csak meg, amikor Jani a barátom a célba hozta amit megígért. Ezelőtt kb. egy évvel egy pesti sörözőben beszélgettünk. Szóba kerültek futásaim, és hogy mik is ezzel a terveim. Elmondtam, hogy előbb utóbb a Balatont körbe akarom futni. Erre Jani azt mondta:
-    Ha te körbefutod, akkor én a célban foglak várni egy rekesz sörrel!
Mindketten megtettük amit ígértünk.

Végül egy kis összegzés:
- az idén leszek 44 éves,
- körbefutottam a Balatont. 4 nap alatt 195.4 km,
- Eddig ez velem együtt 187 embernek sikerült (igaz van akinek többször is),
- összesen 22 óra 17 perc és 30 másodperc lett az időm,
- ez a 147. idő (ha mindenkinek csak a legjobb idejét vesszük figyelembe),
- a 187 emberből 101 biztosan fiatalabb volt nálam (Illetlenség most megkérdezni, hogy Sigrid néni mennyit futott...? :DDD - rrroka).

Az, hogy ezt így meg tudtam csinálni az nem csak az én érdemem. Köszönöm mindazoknak akik segítettek, vagy legalábbis nem akadályoztak a megvalósításban. Köszönöm feleségemnek, aki a felkészülésem alatt maximálisan támogatott, és azokat az otthoni munkákat is elvégezte, amelyek egyébként rám tartoznak. Gyerekeimnek, hogy ha kevesebbet is láttak – azért még nem felejtettek el. Anyukámnak, aki egyik legfőbb szponzorom volt. Monspart Saci néninek az edzéstervért. Petinek aki barátként és nem munkatársként vállalta, hogy elkísér erre a kihívásra. DaMartiannak, akinek tavalyi (félbehagyott) beszámolója nagy motivációt jelentett. És köszönöm mindazoknak, akik így vagy úgy biztattak felkészülésem és persze a verseny alatt.

És végül csak röviden, miért is írtam meg ennek a négy napnak az abszolút szubjektív történetét.
Egyrészt magamnak szerettem volna megőrizni írásban is ezt az egyébként sem felejthető élményt.
Másrészt ha már megírtam, akkor megosztani azokkal, akiket esetleg érdekel, és erre rrroka és Lemúr Miki blogja, a hosszutav.blog.hu igencsak alkalmasnak látszott (Köszönjük, megtiszteltél minket. Komolyan! - rrroka).
Harmadrészt, szerettem volna az ultrafutást kicsit megfoghatóbbá, szerethetőbbé tenni. Most, hogy már én is (még ugyan félve (Nem kell félve. - rrroka)) az ultrafutók táborához sorolom magamat, szerettem volna, nemcsak csodabogarakként, hanem egyszerű sportoló emberekként bemutatni azokat, akik ezt a sportot választották.

bitliszbá a jól megérdemelt jutalmával és Kocsis Árpival

írta: bitliszbá, 2010 március"

Garmin adatok:

Kedves bitliszbá!
Szavakat nem találunk! Hopp, de mégis itt egy... "GRATULÁLUNK!", jé mégegy "NAGY VAGY!", hoppá ott is "KÖSZÖNJÜK!"
Mind valami ilyesmit mond... :)
 

Kedves Olvasók!
A hosszutav.blog.hu leghosszab és leglátogatottabb posztjait olvashattátok az utóbbi időben. Szeretnénk ezzel egy hagyományt is teremteni. Toljuk tovább! Toljátok ti is!

Bitliszbá, te most kicsit pihenj, hogy behozhassunk.