Nemrég bitliszbá mesélt a Nike futóklubról, ami a Margitszigeten működik. Kértem, hogy írjon róla pár sort, hát írt is, jópárat.
Köszönjük szépen, és hamarosan tényleg összehozhatnánk egy futást, ahol elmondod a neved eredetét! :)

Ha én egyszer ezt a Klubban elmesélem

Csak az olyan korosabb futók megnyugtatására, akik a fenti idézetet esetleg be tudják azonosítani: NEM fogom a hírneves tévésorozat folytatását megírni. Bár a sorozat címe akár illene is a mostani témához mottónak. Úgyhogy ez is lesz a mottó:

avagy: Nem kell mindig kaviár – futások a Nike futóklubban

Kezdem az elején. Az újrakezdős futómúltam mintegy két és fél éve kevés kivételtől eltekintve magányos futásokból állt. Persze mondhatjátok, hogy azért nem teljesen, és ez igaz is. De a nagyobbik része igen. És azért ez kb. ötezer kilométert jelent! Nekem futás közben soha sincs meg a „hosszútávfutó magányossága”. Egyszerűen szeretek futni,
szeretem megcsinálni azokat az edzéseket, amiket az éppen aktuális cél érdekében a nálam sokkal jobban képzett tanácsadók, edzők, fő- és alguruk kitalálnak nekem. Szeretem, ha legyőzhetem magamat, a fájdalmat, a fáradtságot, a kelletlenséget, és szeretem azt is, ha mindezeknek látom az eredményét.

Szeretem a futásnak a dumálós részét is. Bár tényleg ritkán kezdeményezek ismeretlenekkel beszélgetést, de visszautasítani is igen ritkán szoktam az ilyen irányú kezdeményezést. Szeretem megbeszélni, hogy miként sikerült egy-egy jobb futás, hogyan éreztem magam a huszadik, huszonnyolcadik vagy negyvenkettedik kilométernél. Feleségem türelmesen (mint jó anya), gyerekeim nem annyira türelmesen („Jól van! Ügyes vagy!” – magyarul: Fejezd már be Papa, mert marhára unjuk!), kollégáim unottan (Bolond ez, és még büszke is rá!) fogadják az ilyen beszámolókat. Úgyhogy szépen lassan tudomásul kellett vennem, hogy a futással kapcsolatban, ugyanúgy mint futás
közben, magamra vagyok utalva. Magamban szépen lerendezem, hogy: Ma jó voltál!, vagy: Hát ez nyögvenyelős volt!, vagy esetleg: HÚAZANNYÁT!
Aztán valamikor tavasszal vagy nyár elején feltűnt, hogy a Szigeten, a futópálya elején, közvetlenül az óra mellett, ott ahol a cipőtesztes busz is szokott állni, lekerítettek egy kb. 10x4 méteres részt és a kapura kikerült egy felirat „Nike Futóklub”. Először csak azt láttam, hogy egy szimpatikus sörpad mögött minden nap más-más páros üldögél-álldogál, és próbál beszédbe elegyedni a futó-kinézetű egyénekkel. Láttam, hogy vannak akiknél ez sikerül, és azt is, hogy jópáran lepattintják őket. Láttam, hogy vannak köztük lelkesebbek, és vannak köztük kevésbé aktívak. Gondoltam, egyszer majd én is megkérdezem, mi is ez igazán. Aztán, talán a Futóblogon volt egy poszt, hogy abrakadabra, a Nike kitalálta a tutit, itt a lehetőség, bárki tanácsot kérhet a futáshoz, lehet szakértő edzőkkel edzeni akár a hét minden napján. Ha klubtag leszel, értesítenek az akciókról, közös programokról, és
kedvezményt kapsz a Nike által szponzorált versenyek nevezési díjából. Hát mindezekből egyedül az edzők tanácsai voltak azok, amik valamennyire is motivációt jelentettek. Mert ugye a BSI törzsfutó kártyámmal a legtöbb hazai versenyen a kedvezményem megvan, hirdetést, meg akciókat kapok kéretlenül is, programot meg én is tudok magamnak szervezni!
No de legyen, éppen cipővásárlás előtt álltam, és gondoltam, a régi beváltak mellett kipróbálom az újabb modelleket is. Miközben a cipőtesztes fiúk készségesen a rendelkezésemre bocsátották az aktuálisan kiszemelt modell megfelelő méretét, odalépett hozzám a Futóklubban éppen szolgálatot teljesítő, lelkes úriember – Sanyi, akinek tényleg csak azért írom le a nevét, mert a későbbiekben még szerepet kap történetemben – és védekezésre képtelen állapotban (egyik lábamon a saját, a másikon a próbacipő) kérdésekkel árasztott el. A jegyzetelés végén kérte, írjam alá, és kb. 2-3 hét múlva
jöhetek is a Nike Futóklub tagsági kártyámért. Hú de jó.
2-3 hét múlva benéztem újra, és meg is jött a kártyám. Mivel éppen kevesen voltak, gondoltam meg is kérdem, tudnak-e valamilyen edzésmódszert ajánlani, például arra, hogy 1.30 körül tudjam futni a félmaratont. Jól kifaggattak (ez nem az a csapat volt, amiben Sanyi is közreműködött), hogy mit és hogyan szoktam futni. Mennyit futok. Elmondtam, ők meg azt, hogy: HŰHA, meghogy EZ IGEN, meg azt is hogy EZ JÓ! és ennyiben maradtunk. Futottam tovább hetekig csak úgy a saját fejem után. Igaz, nagy terveim sem voltak.
Aztán gondoltam, teszek még egy próbát. Másik nap, másik csapat. Velük is jól megbeszéltem, mit is futottam eddig, hogyan mennyit (hűha, ez igen). Azonban itt a fiúk biztattak: Csinálunk neked edzéstervet! Én ezt kb. jól belőttem, július vége felé járhatott, és céldátumnak a novemberi Balaton félmaratont jelöltem meg. Gondoltam, három és fél hónap elegendő felkészülés lehet a kb 6 perc javulásra, amit kitűztem. Nyaralás itt, nyaralás ott, az edzésterv csak nem jött. Most már csak azért is mentem, hogy legyen ebből valami. Eddigre világos lett, hogy az állandó edzőpárosok úgy álltak össze, hogy van egy fő- és egy segédedző.
Mentem Sanyiékhoz. Mint kiderült, itt Sanyi a segédedző. Ő nem állít össze edzéstervet, várjam meg a párját, majd ő. Aztán kiderült, hogy a párja is inkább csak rövidebb távokra, 5-10k-s edzésterveket készít, és inkább egy harmadik edzőt ajánlana. Szerintem ez teljesen jó hozzáállás volt. Amit nem tudok rendesen megcsinálni, azzal inkább nem is foglalkozom, inkább megmondom, ki az, akihez érdemes fordulni.
No, így kerültem Vajda Zsuzsihoz és Sípos Dávidhoz a hétfő-szerdai hatórás csoportba. Először úgy gondoltam, hogy nekem elegendő, ha Zsuzsi elmondja, mit is csináljak, és majd én szépen végrehajtom. De mondta Zsuzsi, hogy maradjak, mert Ő jön és fut velünk. Gondoltam, ezt azért ki lehet próbálni! Ekkorra már egy kemény mag éppen az első félmaratonjára készült, és a Nike előtti utolsó két hét volt hátra. Mivel ezek az edzések tényleg az utolsó felkészítésről szóltak, túl nagy kihívást nem jelentettek számomra, de ismerkedésnek jó volt. Fiúk- lányok vegyesen, főleg fiatalok, de volt, hogy felbukkantak velem korban nagyjából megegyező futók is. Voltak párban és egyedül is.
Pár emberrel szóba elegyedtem, kinek mi a terve, miért és hogyan került ide. A legtöbben csak úgy futkorásztak itt a Szigeten, aztán valahogy idekeveredtek, és a félmaraton jó célnak tűnt számukra. Volt, aki más sporttal foglalkozott, de annak elhagyása után a futás maradt. És a legtöbben úgy voltak vele, hogy míg más sportnál csak az utálatos kényszer volt a futás, mostanra teljes értékű tevékenységgé alakult át számukra. Aztán voltak olyanok, akik nagyobb célokkal jöttek. Maraton először, maraton javítás. Ekkor még Zsuzsi (az edző) csak szóban mondta el, mit is csináljak a következő héten. A félmaraton után kevesebben maradtunk. Egyrészt, akik a maratonra készültek, másrészt akik, mint én is, valamilyen fejlődést akartak elérni még az idén. Ekkor már írásban kaptam meg a heti edzéstervet. Kis nyakba akasztós műanyag tokban (valamilyen rendezvény belépőjét
szolgálta régebben) minden hétfőn vittem a kis papírkámat és felróttuk rá a heti penzumot. A heti hat edzés különböző feladatokkal, de ez nem egy edzésterv leírása, csak a futóklubos futások képezik tárgyát a továbbiaknak.
Az edzés hatkor közös bemelegítéssel, nyújtással kezdődik. Aztán nagyjából minden hétfőn a két-három laza kör, szerdán pedig a heti kemény edzéssel folytatódik. Általában 7-ig futnak velünk az edzők. Vagy Zsuzsi vagy Dávid, esetleg felváltva, mert valamelyiküknek a futóklubnál kell maradni, hogy segíthessék az épp arra tévedőket. Szeptember végére nagyjából kialakult egy mag, akik majd’ minden edzésen ott vannak. Tamás, aki röptében megfutotta szeptemberben az első fél- és teljes maratonját is. Gabi, aki csak saját bevallása szerint „hobbifutó”, de a 200m-t simán futja 30’-on belül, és az első félmaratonja a múlt héten 1.28!!! lett, mi csak nézünk, hogy 3.45-3.50-nel úgy futja a 2000m-eket, hogy még csak meg se látszik rajta. Aztán András, aki folyton délutános, és munkaidőben lóg ki az edzésekre, miközben kollégái fedezik. No meg Sanyi, aki az 1.30-on belüli
félmaraton kedvéért csatlakozott a padawan képzőhöz. Hétfőn és szerdán padawan, kedden pedig Jedi master. No meg persze itt vagyok én is. András, Sanyi meg én az ifjú negyvenes korosztályt képviseljük, Tamás a 30-as, Gabi pedig a 20-as éveit tapossa. Persze időnként más tagokkal is kiegészülünk, de azért ez a kemény mag.

No, a szerdai kemény edzések. Általában 2-3 km laza futással kezdjük. Ez Zsuzsi szerint 5.00-5.10-es kilométereket kellene, hogy jelentsen, de általában 4.40-4.50-esekre sikerülnek, mivel senki sem akar nagyon lemaradni, és Gabi meg megy, mint a meszes. Ezután következik az érdemi rész, ami mostanában 6x1000 (3.50-es tempó 1 – 1,5 perc pihenő) vagy 3-4x 2000m (4.00-ás kilométerek 2 perc pihenő – de ezeket is azért be szoktuk tenni 7.50 köré) és szokott még hullám is lenni, általában 2 vagy 3 perc erős tempó, és ugyanennyi lassú. A végén levezetőnek 6-8 100m-es sprint, majd kis
futás. Nekem ez általában azt jelenti, hogy visszafutok a kocsihoz.

De van azért közösségi része is az edzéseknek. Edzés előtt meg szoktuk beszélni, hogy ki mit csinál a héten, vagy mit is futott a hétvégén. Jó meghallgatni a másikat, hogy jól ment, vagy éppen neki is tud rosszul esni. Edzés után persze az a téma, hogy ki hogy érezte magát, hogy érezte belülről az edzést. Mivel általában mindenki nagyjából ugyanazt a tempót tudja, és bírja is, ezért érdekes, hogy mindenki másként éli meg az adott résztávos edzést. Van, hogy rosszul esik, hogy kínlódás, de van olyan is, hogy úgy érzi az ember, hogy repül. A lábak is lehetnek légpárnásak, vagy éppen ólomból.
Zavarhat, hogy túlöltöztél, vagy éppen fázol. Szóval mindenképpen tanulságos. A hosszabb, nem résztávos futások közben persze dumálunk általában. Egyrészt ez jó ellenőrzése annak, hogy rendben van az oxigénellátásunk, másrészt, meg ha már együtt futunk és feladjuk a magányos futásaink csendjét, akkor legalább ismerjük meg egymást. Van, hogy poénkodásba megy át dolog, de általában 2 max. 3 fős csoportok beszélgetnek. A csoportok összetétele folyamatosan változik, így aztán sose unalmas a dolog. Az edzés végén egy kis beszélgetés után mindenki megy a saját dolgára, öltöző, autó, busz - ki hova.
Mindent összevéve, ha ez így megy a többi csoportban is, akkor szerintem nemcsak jó húzás volt a Nike-tól a futóklubok létrehozása, hanem egyszerűségében nagyszerű! Márpedig az utánunk következő 7 órás csoport is igencsak jó kis csapatnak néz ki. Az a csoport, ahová Zsuzsi a kisebb távokat és lassabban futókat irányítja. Többen is vannak, de ők is tényleg úgy néznek ki, mint akik élvezik a futást is, és az együttlétet is.

Visszatérve mostani kis irományom mottójára. Ezek a közös futások olyanok, mint a kaviár. Megadják a zamatát a hétköznapoknak. Mindennapos fogyasztásra lehet, hogy sok lenne, de ha hozzájut az ember, akkor csak eszik egy falatot.

A futóklub most november 15-én bezár. Nyitás valamikor tavasszal. Szerintem, amikor a csapokat is nyitják a Szigeten. Addig nem marad más, mint időnként elmenni Zsuzsi edzésére a Népstadionba.
Szerintem a Balaton félmaraton után én is odadugom néha a képemet, és nem csak a futás miatt…

bitliszbá, 2010, november