- 22 km
- 2h 4' alatt

Tegnap délután végre sikerült Rrrókával összehozni a közös futást, úgyhogy megtámadtuk a magaslest, amit a múltkor fedeztem fel. Nekem minimális kedvem volt futni, és úgy egyáltalán, minimális kedvem volt bármihez. Az elején többször is ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy szóljak Rrrókának, innen nyomja szólóban, én inkább hazamegyek, de olyan lelkes volt a magasles miatt ("vajon hol van, vajon hol van"), hogy nem volt szívem otthagyni. Így futkorásztunk kettecskén, én eleinte némán, elmerülve a gondolataimban, aztán az endorfin lassan kiszorította a nihilt a kis szívemből, és 8 km után már képes voltam emberi interakcióra. Ekkor már szokás szerint mindenféle szóba került a radiocafétól a devizahiteles mentőcsomagig, plusz elhangzott egy tanulságos történet a Petrified Forest nemzeti park turistáinak gyűjtőszenvedélyéről, de ezt majd legközelebb mesélem el.

A magaslest szinte egyből megtaláltuk, csak az utolsó kereszteződésnél tértünk el jobbra, abszolút nem a politikai széljárásnak engedve, csak úgy, privát hülyeségből, aztán pár perc után visszafordultunk, és már ott is voltunk. Kifújtuk magunkat, jót ittunk Rrróka kulacsövéből (érted, kula-csövéből! Mhehh!), konstatáltuk, hogy friss cigarettahamu van a padkán, ergó használatban van a létesítmény, örülhetnek a vadak, majd indultunk is visszafele. 

A Tárnoki úton elkapott a zápor, ami már kilométerekkel korábban érett a fejünk fölött, ráadásul derék futócimborám a bokáját is megrántotta a végén, ez egy ilyen nap volt. Megbeszéltük, hogy legközelebb a gátra megyünk egy 10 km-es vágtára, hogy így mérjük fel az erőnlétünket a félmaraton előtt, ugyanis mindketten csúcsdöntésre készülünk, Rrróka a saját legjobb idejét akarja megjavítani (1:39), és én is. Sziasztok.