Rrróka kitalálta, hogy menjünk el a II. Törökbálinti Szilveszteri Hegyi Félmaratonra, ha már itt rendezik a szomszédban. Menjünk, mondtam, mert furdalt a lelkiismeret, hogy 2012-ben csak 5-600 km-t, ha futottam. A terepet félig-meddig ismerjük, hiszen az Anna-hegyi kilátónál többször is szaladgáltunk már. Kicsit túlzás a "hegyi" jelző, de hát istenem, Magyarország lapos ország, az ilyen kétszáz-valahány méteres dombokat is meg kell becsülni. Mint kiderült, a "félmaraton" is túlzás, hiszen közelebb van a pálya hossza a 19 km-hez, mint a 21,1-hez, de ezt a vége fele nem bántam, mint ahogy azt sem, hogy az Anna-hegy akkora, amekkora.

A teljes táv négy kör a törökbálinti hendikep-futás pályáján, ami monotonnak tűnik, de valójában jól jött, hiszen hamar kiismertük a terep trükkjeit. Például azt, hogy rögtön egy emelkedőnek kell nekifutni, és mind közül ez a leghosszabb és legalattomosabb. Ennek a lábánál gyülekeztünk:

Elrajtolt a 60-70 főből álló mezőny, mi Rrrókával rögtön az első harmadba küzdöttük magunkat, és egy korrekt 5:20-as tempót toltunk. Ahogy lenni szokott, az elején nem volt semmi gond, és pár km után nem túl baráti gesztussal le is hagytam Rrrókát, hogy szárnyaljak, mint Leiter Jakab. 

A második kör elején, a lejtő alján aztán rá kellett jönnöm, hogy bizony elfutottam az elejét, mint valami noob. Innen már keményen kellett harcolnom, hogy megőrizzem a pozíciómat. "It seems to be, it seems to be too much", szólt a fülemben a Paradise Lost, és arra gondoltam, hogy igazuk van, kicsit sok ez nekem, mi a fenének kínozom magam. Aztán jött a következő szám, "Is it too much to say?/ Never again, never again", egyik sem tett jót az amúgy is gyenge lábakon álló morálomnak, fel is jegyeztem gondolatban, hogy majd töröljem le ezt az egész albumot a telefonomról.  

Én a kilátóból

Rrróka a kilátóból

A hűlt helyünk a kilátóból (elég hideg volt)

A harmadik körben azon merengtem, hogy érdemes-e energiatakarékossági megfontolásból belesétálnom az emelkedőkbe, azaz az itt elvesztett időt később visszanyerem-e, végül maradt a kínos kocogás. A negyedik körben ez a dilemma fel sem merült, nem volt választásom, szégyen ide vagy oda, sétáltam és kész. 

A csigatempónak köszönhetem, hogy az utolsó emelkedőn meg is előzött egy magas, kék felsős srác, intettem neki, menj csak, ha tudsz, boldog ember. Aztán valahogy összeszedtem magam, levágtattam a lejtőn, hagytam, hogy húzzon előre a súlyom. Ő óvatosabb volt, úgyhogy a magam kamikaze-módszerével sikerült lehagynom, majd bevágtattam a célba, sziasztok, vége, az idén többet ne lássak futócipőt. 

Az időm 1:52 lett, ami a 11. helyre volt elég. Lehetett volna szebb is, de nem érdekel, ott egye meg a fene a teljesítménykényszert, ahol van. Rrróka 1:57-tel 16. lett, és Izmitom is célba ért 2:13-mal. Hajrá!

"Szem-érmes vagyok, éérted...!"

Nyafogás helyett pedig ünnepélyes újévi fogadalmat tettem: 2013-ban gyakrabban és rendszeresebben futok majd, mint az előző évben, mert ez már kezd vállalhatatlan lenni. 

Fussatok velünk ti is! BÚÉK!