Reggel hétre volt megbeszélve Rókáéknál a találkozó, amiről ezúttal sikerült nem elkésnem, pedig még egy óra előre állítás is direkt nehezítette a dolgomat. Vidáman indultunk neki a Szár felé vezető útnak négyen (Róka felesége Andi, Róka, Attila és én), és elég korán meg is érkeztünk a helyszínre. Már voltak sokan, ennek ellenére a rajtszám felvétele zökkenőmentesen megtörtént. Se sorban állás, se hosszú várakozás, semmi. Személyi bemutat, ötezres odaad, boríték megkap. A cuccainkat a ruhatárba ugyan ilyen gyorsan le tudtuk adni. Elég jó a szervezés, az látszik. Meg az is, hogy ami szabály le van írva azt betartják, például majdnem negyven embert zártak ki a kötelező felszerelés hiánya miatt, köztük dobogósokat is. Hát ez ilyen, le van írva, be kell tartani, és be is tartják.
A rajt előtt még persze fotózkodtunk egy kicsit, ez a kép készült, szerintem tök vagány, hogy alszom rajta (na jó igazából béna, de tegye fel a kezét, aki nappal szemben egyszerre tud koncentrálni arra, hogy megfelelően lazán hozza a felkészült terepfutót, mosolyog, és még a szemét is nyitva tudja tartani):
Tehát kilenckor elindult két mezőny: az igazán kemények az 50 km-es, a többiek meg a maratonnak mondott 38 km-es távon. Én az utóbbin, mint tavaly, és elpukkantom a csattanót is: 4:36 óra körüli időt futottam, ami több, mint 20 perccel rosszabb, mint tavaly ugyan itt. Mondjuk akkor csak egy kulacs volt nálam, most meg egy egész feltöltött hátizsák, szerintem ez az oka. Mindegy is, egész jól éreztem magam még az elején, Rókával beszélgettünk, aztán Ő elhúzott a harmadik km környékén, ahol pont volt egy domb, ami neki futható volt nekem meg nem. Van ez így. Addig viszont egészen jól elszórakoztunk azon, hogy az órám, amikor kiléptem mindenféle értelmezhető pulzustartományból pont olyan hangot adott, mintha kiröhögne. Persze igaza volt, még alig kezdtem el futni, és máris 170-et mutatott a szerkezet.
Csak hogy a fontos dolgokról is írjak, már a rajt előtt is kellett kicsit nagyvécéznem, de végül csak pisire maradt idő. Gondoltam elviszem Várgesztesig, tavalyról még kellemes emlékeim voltak a helyi kocsma női vécéjéről, amibe sikerült betévednem. Útközben aztán már elég nagy nyomás alatt voltam, fél szemem mindig az erdőn tartottam, hátha lesz valahol egy alkalmas hely, ahol húsvét tiszteletére nyuszi ül a fűbent játszhatok. Sajnos a tavaszi erdő még nem zöldell kellő pompájában, így a hátizsák mellett még egy csomagot cipeltem egy ideig. Aztán egyszercsak a semmiből ott termett egy pihenőhely, kis faházzal, tűzrakóhellyel, mint a mesében, meg pottyantós vécével, ami nem szokott lenni a mesében. Nagyon megörültem, az ajtón még szép szívecskés kivágás is volt, bent legyek gyakorlatoztak, én meg békésen megpihenve hallgattam az erdő hangjait. Aztán az idillnek vége szakadt, és folytattam utamat. Tulajdonképpen minden rendben volt futás közben, bár szinte végig fáztam, de semmi különös problémám nem volt. Egyszerűen csak lassabban futottam, mint tavaly. Biztos a hátizsák miatt.
Futottam kicsit Joe-val, de a budi elválasztott minket, aztán már magamban trappoltam. Emlékszem, tavaly már nagyon vártam a végét, idén még ez sem volt, egész jó erőben értem vissza Szárra, az utolsó pár km-en még kicsit gyorsulni is tudtam, bár az ott már lejtő volt. Fáradtan, de nem teljesen szétesve értem célba. Róka négy percet javított a tavalyi 50-es idején, Andi szintindőn belül lenordicwalkingozta a félmaratoni távot, Attila pedig annyira élvezte a futást, hogy tett egy kis kitérőt, de még így is szintindőn belül teljesítette az 55 km-t. A célban háromféle melegétel, alma, banán, meg egy csomó minden, amit a frissítő asztalokon is kínáltak várt, mondom én, hogy a szervezés 5++. Ja, és volt kultúrált öltöző, zuhanyzó.
Idén ilyen volt a húsvét a Vértesben.
Utolsó kommentek