Az első Balaton Trail csökkentett verziója lett a nulladik, 100 csapat nem jött össze az előnevezésnél, csak 88, és közülük is kb 25-en fizették be végül a nevezési díjat, így egy kicsit fapadosabb verzió indult végül. Mi Keratomival párosban neveztünk, Lemúr Miki nyaralt, pedig tuti tetszett volna neki.
A fapadosság nem csak a frissítőpontokat (nem voltak, csak váltópontok chip olvasóval) és a minimál rajtzónát érintette (3 asztal, 6 szék, 2 zászló), de a jelölés terén is voltak elég komoly hiányosságok. Az eredetileg tervezett 115 km-es útvonalat nem tudták végigjelölni, így végül a szervezők úgy döntöttek, hogy módosított útvonalon haladunk Badacsonytomajig, ott pedig szépen megfordulunk és végigmegyünk az egész pályán újra visszafele, így plusz 5 kilométert kaptunk teljesen ingyen. Sok indulónak nem nagyon teszett a rajt előtti módosítás (pedig nem volt más választása a szervezőnek), de nekem ez az opció még jobban is tetszett, mert így mindketten futottunk mindenhol, csak mondjuk azzal nem kalkuláltunk, hogy így Tomi az utolsó 33 kilométerét ismeretlen útvonalon,  koromsötétben fogja futni, ebből lettek is izgalmak később. Talán lehetett volna optimalizálni úgy, hogy én is megyek valamikor éjjel azon az útvonalon, amit amúgy már bejártam idefele.

Zánka - Kisdörgicse - Szentanalafa - Szentbékkála (Róka)

A rajtban nem volt túl nagy felhajtás, 25 csapat nem nagy tömeg, de azért egészen jól nézünk ki a fotókon. Nézegettem a többieket és nem tudtam eldönteni, hogy azért nincs egy csomó emberen semmi terepcucc, mert annyira tapasztalt futók, hogy már nem adnak ezekre a külsőségekre, vagy azért, mert még nem voltak terepversenyen és nem tudják, hogy a 3-4 további színes cuccal lehet súlyosbítani az amúgy is csiricsáré futószerkókat. Víztartály csak 2-3 ember hátán volt, ezt betudtam annak, hogy ők sokszor váltanak, nem három szakasz 33 kilométerének vágnak neki hegyen völgyön át.
Szóval adtam egy csókot kis feleségemnek, pacsiztam egyet Keratomival és beálltam előre, ami mondom, nem volt nehéz, nagyon megilletődötten állt az a 25 ember a két Balaton Trail zászló között. Elrajtoltunk, páran nekieredtek, páran máris tartalék üzemmódban mentek, én meg valahol középen próbáltam kitalálni, hogy milyen pulzust tartsak majd.
Zánkáról sunyi kis emelkedő vezet ki hosszan, de legalább erősen sütött a nap, szóval hamar kiderült, hogy 150 alatti számot nem fogok látni ma az órámon (tévedtem), a jelöléssel itt nem volt még gond, egészen Dörgicséig ahol egy helyi néni jóindulatúan elküldött minket rossz irányba, szerencsére ezt csak annyit jelentet, hogy a közút helyett egy kis kitérővel egy mellékúton értünk el az első olyan elágazáshoz, ahol kellett volna lennie valami jelzésnek, de nem volt, így pár másodperc tanakodás után indultunk csak el a nagy emelkedőn a templomrom felé. Ott már szerencsére volt szalag, a mezőn átvágva technikás köves pályán romok és kőfalak mellet mentük a váltópont felé, ahol én csak áthaladtam, meg mondtam kis feleségemnek hogy tuti kell majd tartály tölteni a kövi ponton, mert rohadtul fogy a víz a nagy melegben.

Jobbra hátul az a  pici a Badacsony, na, pont oda tartunk...

Na itt volt némi gond a kék túrajellel és szalagozással is, mindkettő random tűnt el és fel, úgyhogy én végül a tracket nézegettem a telefonon, ha nagyon letértem, akkor a következő lehetőségnél a pálya irányába indultam, max száz méter pluszt beletéve. Kicsit össze is verődött a mezőny, az eleje ugyanis nagyon eltévedt, így 3-4 fős csapatban keltünk át a villanypásztorral védett szarvasmarhakarámon, ami pont közénk és a hivatalos pálya közé került. Nagy kár hogy rám jutott a villanypásztor kábeleinek visszaakasztgatása, mert így nem jutott időm szelfizni a bambán bámuló bocikkal.
Innen már tudtam, hogy a jelzésekre maximum félig számíthatok, de lassan kezdtem ismerős terepre érni, mert a Káli-medencét már bejártuk párszor, sőt Balatonhenye után kiderült, hogy konkrétan a kéken kell menni Szentbékkálláig, amin én már közlekedtem túraszerűen, csak pont ellenkező irányba. Akkor végig azt gondoltam, hogy de jó lenne itt futni, és hát elég kafa, amikor az ember vágya teljesül :). Innen nem is a szalagok alapján közlekedtem, hanem a kéket követtem, bár néha az is csinál olyan turpisságokat, hogy derékszögben letér az addig követett dózerútról úgy, hogy csak két méterre a bozótban van egy kopott jelzés egy fán, lássuk be ezt nem nehéz elszúrni, amikor lefele csapatja az ember egy enyhe lejtőn.
A futás egyébként jól ment, sikerült újratöltenem a vizemet, Henyén még a kékkútból is nyomtak a fejemre vagy fél percig, és azt is tudtam, hogy hol van 15 fokos hideg forrás, amiből meglocsolni magad 30 fokban igazán libabőrös érzés.
Annak azért örültem, amikor 3 óra 48 perc után Szentbékkállán nem a falu közepén, hanem a legközelebbi szélén volt a váltópont.
Átadtam Tominak a chipes karszalagot, beszéltünk pár szót, és már tűzött is, mi pedig beültünk az Eszter Panzióba egy gyors ebédre, borsókrémleves, nyamnyam, de jól esik ilyenkor!

Várrom a Csobáncon odafele

Szentbékkálla - Káptalantóti - Badacsonytomaj (Keratomi)

Délután egy óra előtt nem sokkal vettem át a stafétát Rókától, akkorra már lehetett hallani, hogy a pálya kijelölés nem a legjobb. Ennek nem örültem annyira, mert kiváló eltévedőművész vagyok, még jól megadott útvonalon is. Ismeretlen terepen, jelölések hiányában pedig nincs az az angol fogadóiroda, amelyik odds-ot merne adni rám. Ennek ellenére Szentbékkálláról elindulva egészen jól szalagozott úton haladtam, tök sok futható résszel. Kicsit meleg volt, de ez most valamiért nem zavart. Aztán jött egy domboldal, ahol erdőírtás volt, és egyszer csak nem volt pálya jelölő szalag. Felmentem, lementem, alul szalag, de később semmi. Addigra már összeverődtünk négyen, és együttes erővel nem találtuk a tovább haladás irányát. Végül döntöttünk a legvalószínűbb ösvény mellett, és mentünk azon. Szerencsénkre az volt a jó irány. Lejtő volt, ketten elhúztak, egy srác lemaradt, én meg élveztem a lefele kocogást. Aztán találkoztam az előreszaladottakkal, akik ismét a pályát keresték. És tényleg nem volt sehol megint. Végül találtunk egy utat szőlőtőkék mellett, ami bár magánterületnek tűnt, de közben meg kék jelzésű turista útnak is, mentünk arra. Jó döntés volt. Megint egyedül maradtam, és egy helyen azt hiszem rossz irányba fordultam, mert jött szembe a lemaradt srác. Mondtam, hogy amerről jövök vannak szalagok, mintha erre kellene jönni. Plusz rohadt nagy csalánok is vannak, amik már idefele megcsíptek, és én ott vissza nem megyek, már így is többet visítottam, mint egy éhes csecsemő. Szerinte meg tuti arra kell menni, amerről jövök, mert megyünk fel a Csobáncra. Persze, persze a Csobánc... csináltam úgy, mintha tudnám miről van szó, aztán megfordultam, és bevetettem magam a csalánok közé.
Csak annyival értem fel előbb, hogy pont volt időm gyönyörködni a csodálatos kilátásban, meg csinálni néhány képet. Meg keresni az utat lefelé. Mindenfelé kis ösvények, utak, de látszólag egyik sem lefele tart. Végül együtt meglett az eldugott út. Jó meredek volt. Káptalantótiig több izgalom nem történt, sikerült elérnem a települést. Töltöttünk vizet, aztán mentem is tovább.

Innentől egészen jól jelölt úton haladtam, de tudtam, hogy ez csak a beetetés. Mondjuk itt pár km aszfalton haladt, azt nem volt nehéz követni. Aztán egyszer csak bevetettük magunkat a vadonba, és az árnyékban mentünk tovább, amit annyira nem bántam. Volt valami kis település, meg egy nagy út amin átfutottunk, aztán jöttek a lépcsők. Most már biztosan tudom, hogy tibeti kolostorba én csak akkor fogok felmenni, ha lesz lift. Felérve az amúgy is akadozó lélegzetem teljesen megszűnt, muszáj volt fotókat készítenem, mert a kilátás pazar volt. Látszott a Balaton a késő délutáni napfényben a magasból, mint valami festmény. Ha az összes könnyemet nem hagyom a csalánosban, akkor itt elejtettem volna egy-két cseppet. Na jó, menjünk tovább. Kicsit kellett kavarogni ilyen egyszemélyes ösvényen, aztán indult lefelé az út. Persze lépcsők voltak. Elég sok turista volt, kicsit rokksztárkodtam a szétizzadt futócuccomban, hátha kedvet kapnak a terepfutáshoz. A lépcsők alján rájöttem, hogy egy ideje nem láttam pálya jelölő szalagot, sem felfestést az úton. Ajaj, már megint eltévedtem? Kicsit kérdezősködtem, hogy láttak-e itt elhaladó futókat, de mindenki azt mondta, hogy egyet sem. Pedig egy biztosan volt. :D Na mindegy visszamásztam egy darabig, aztán elindultam, amerre Badacsonytomajt sejtettem. Egy idő után elővettem a Google térképet, aki azt mutatta, hogy ahol járok nincs is út. Pedig tuti volt, azon mentem. Hívott Róka, hogy hol vagyok már, mondtam, hogy elvileg közel. Gyakorlatilag meg nem tudom, de ezt nem mondtam Neki. Végül valahogy lekeveredtem a településre, ahol megtaláltam a váltópontot. Innen Róka ment tovább, én pedig örültem, hogy végre megvagyok.

Badasonytomaj fordító, a mosoly kitart

Badacsonytomaj - Káptalantóti - Szentbékkálla (Róka)

Elég sokat vártam Tomira, gondoltam, hogy baja nem esett, csak elkevert, mert a többiek szerint itt is elég hiányos volt a szalagozás, bár a pontőr szerint inkább csak arról volt szó, hogy a mi irányunkból történt a kijelölés, így ebből az irányból futva jobban látható az útvonal. Én mindenesetre összehasonlítottam a tracket a téren található térképpel, és jól megjegyeztem merre kell menni, szerintem egyáltalán nem volt bonyolult, mondjuk futás közben rájöttem, hogy itt is jártunk már kétszer korábban… Ha valaki kérdezte, annak is megmutattam a nagy térképen is, egy sráccal még az abrosznyi túratérképén is bejelöltük mimerre.
Tomi végül beért, nem sietteünka  váltással, 2-3 perc igazán nem számít, szóval fotó, élémnybeszámoló, pacsi, mehettem lépcsőtmászni.

Na ugye, hogy volt jelzés!?

A Badacsony nagyon jól futható ott, ahol nincs lépcső, de mindenhol lépcső van. Ezeken keservesen lassú a mászás és az ereszkedés is, az elit biztos futja ezeket is, de azért mérnék egy pulzust és légzésszámot rajtuk a tetején.
Találkoztam 6-8 szembejövővel, őket bíztattam, hogy mindjárt fordító, bár akikkel majd egy óra futás után találkoztam, ott eléggé elgondolkodtam, hogy miként fognak beérni, ha már két órával mögöttünk vannak és nagyjából egy óra múlva besötétedik…
Jött szembe rossz irányból két Irongirl csapatos lány, nem tudtam meggyőzni őket, hogy ők kerülték meg a hegyet rossz irányból, makacsul mentek tovább a Bujdosók lépcsőjét megmászni, ahol hivatalosan lefele kellett jönnünk.
Badacsony után lefelé elég sok futható rész volt, mentem is rendesen, de azért a Csobánc megmászására raktam félre egy ki erőt.

Az útvonalismeretnek és a lejtőnek köszönhetően én 1:36 alatt visszaértem Káptalantótiba, ahol jól feltankoltam, mert kezdtem éhes lenni, kis feleségem ellátott minden jóval, amit egy futó ilyenkor enne: sajtos croissan, kókuszrúd, vitatigris formájában biztosította a teljes értékű táplálékot szervezetem számára.
Nekimentem a Csobáncnak, tudtam, hogy fájni fog, meredek, mint a fene, bozótos egyszemélyes ösvényen vezet felfele az út. Emlékszem a 3vulkán futáson mennyire szerettem volna feljutni ide, hát most ez a vágyam is teljesült, pont naplementére értem a tetőre, elég tuti érzés volt, meg is álltam kicsit átélni a helyzetet mielőtt a beton vasúti talpfákon (milyen hülyeség már, beton talpfa, mindegy) leereszkedtem nyugat felé, majd újabb bozótoson áttörve Kálla felé indultam.

Szoli, fodri, körmi, kozmi után mehet a naplemencsis szelfi

Volt egy kis zavar, mert kezdett besötétedni, és a kék túraút 200 méteres szakaszára valaki legalább négy táblát tett ki, hogy ez szerinte “Magánterület NEM túristaút!”, pedig de. Ha track van, minden van, engem nem zavar össze ilyesmivel, fejlámpám fényében futva átkeltem a sűrű sötét, majd kiírtott erdőn, és innentől búcsút mondhattam a magas pulzusszámnak, mert az este meghozta a lehűlést, és a tempóból is vissza kellett venni a csökkent látásmód miatt, ami miatt kicsit morogtam is, egy vaddisznó pedig két méterről helyeselt hozzá.
Itt egyébként valaki szisztematikusan földre dobálta a szalagozást, legalább ötöt kötöttem vissza.
A szentbékkállai kőtengerben kimeredt szemmel néztem a lábam elé és ikszelgettem, mint naprakész diszkós dárenbészre, sötétben átkelni ezen a szép természeti érétken biztos spirituális élmény máskor, de nem közel 60 km futás után, csak arra koncentráltam hogy ne ugorjak fejest egy sziklába az ingókőről.
Utolsó próbatételként a faluba beérve egy aszfaltra festett nyíl próbált bevinni az erdőbe, de amikor láttam, hogy koromsötét semmi van abba az irányba, inkább arra mentem amerre tudtam az utat: tíz méterre jobbra volt a kék jelzés, ami a váltópontra vezetett.
A helyzethez képest kipihentem értem be, az utolsó 5-6 km alacsony intenzitásától szépen lenyugodott a szívritmusom, így észnél voltam és mondtam Tominak, hogy eszébe ne jusson telefonra töltött track nélkül nekimenni a hegynek, mert örökre ott ragad és élhet zúzmókon meg rügyeken. Hallgatott rám, és ki fog derülni a következő fejezetben, hogy ezt nagyon jól tette.

Walking dead

Szentbékkálla - Szentantalfa - Kisdörgicse - Zánka (Keratomi)

Jött Róka fél kilenc után valamivel, már tök sötét volt. Vártam Szentbékkállán elemlámpával a fejemen, félelemmel a szívemben, elszántsággal a lábaimban. Mondta, hogy kell térkép, mert a jelölések nincsenek, amik voltak azt is leszedte már valaki. Itt megremegett kicsit a szám széle, de gondoltam férfi vagyok, megyek eltévedni a sötét erdőbe. Egy-két km után találkoztam egy szembejövő sporttárssal, és itt biztos voltam benne, hogy nem én megyek rossz irányba. És tényleg! Mondta, hogy már egy órája bolyong az utat keresve, de sehol sincs, megy vissza a településre, és hagyja a fenébe az egész dolgot. Mondtam, hogy ne már, van nálam track telefonon, megtaláljuk az utat, innen már nincs sok (hehe). Jól meg is győztem, hogy jöjjön velem. Mentünk, mentük, egy darabig voltak szalagok, egy ideig meg alkalmi társam tudta még az utat. De mondta, hogy a kilátó után nincs semmi, csak sötétség, és reménytelenség. Úgy tettem, mintha tudnám milyen kilátóról beszél, és mondtam, hogy itt van nálam a pálya rajz ez alapján meg fogjuk találni a módját a túlélésnek. Közben hozzánk csapódott még egy srác, aki szintén az utat kereste. Lett igazi vak vezet világtalant szituáció, én próbáltam a kis telefonommal navigálni, Ők meg nézték a kék jelzést, meg a szalagok (hiányát). Tök jól haladtunk. :) Volt olyan, hogy három felé ágazott az út, az egyik irányba távol láttunk egy szalaghoz hasonlító objektumot, közelebb mentünk, jé, ez egy pálya jelölő szalag! De a track meg egy másik utat mutatott. Ilyenkor a tracknek hittünk, bejött. Egyszer volt egy olyan is, hogy az út egy kerítésben végződött, amin volt egy kapu, de láthatóan lezárt magán terület volt. Ilyet általában nem csinálok, és, ha mondjuk rendőrök érdeklődnének azt mondanám, hogy az egészet kitaláltam, csak sztoryzgattam egyet, de az volt, hogy kinyitottuk a kaput, és bementünk, lesz, ami lesz alapon. Szerencsére a másik oldalon szintén volt egy kapu, és a kerítésben sem volt áram, és kutya sem volt szabadon engedve. Innen már tényleg csak egy mezőn kellett átvágni, ahol a világ összes bogara támadott meg a fejlámpa fényét észlelve, és már majdnem a váltóponton is voltunk. Itt még a település határában egy lány csatlakozott hozzánk, ki tudja honnan jött, addig nem láttuk. Így négyen értünk be Szentantalfára, ahol gyanúsan kevesen voltak. Mi lennénk az utolsók? Végül is igen, de főleg azért, mert a többiek feladták. Én úgy voltam vele, hogy innen már csak 17 km, nincs az a balaton-felvidéki medvedisznóember aki meg tudna állítani. Még sörrel sem. Kajáltam, vizet meg telefont töltöttem, és továbbindultunk négyen. Ez nem az a négy ember volt, akik beérkeztek a pontra. Nem filozófiai értelemben, hanem fizikailag sem. A többiek váltottak, mi meg nem, úgyhogy nyomtam tovább fullba a terepfutót.
Innen már tényleg csak a szokásos, említésre sem méltó dolgok történtek: a pályarajz ment balra, a szalagok egyenesen jelölték az utat. A többiek meggyőztek, hogy kövessük a szalagokat. Rájuk hagytam, gondoltam legfeljebb együtt tévedünk el, bár szerintem én voltam a legfáradtabb, szóval, ha jött volna a medve vagy a jeti könnyedén lefutnak, nekem meg maximum a csontjaim nézték volna a régészek ezer év múlva. Vagy, ami még rosszabb üzemanyag lett volna belőlem is, mint szegény dínókból. De asszem nagyon elkalandoztam… Szóval követtük a szalagokat. Amikor azok már nem voltak, akkor nagy nehezen találtunk egy útelágazódást, ahol fordulni kell(ett volna). Így telt-múlt az idő az sötétben. Egyébként többször az volt az érzésem, hogy valószínűleg világosban sokkal egyértelműbb az út (például nehezebb benézni egy balkanyart), de mintha nem gondoltak volna arra a jelölők, hogy itt lesz sötétben futás is.
Végül megérkeztünk az utolsó váltópontra a cél előtt, ahol mi megint nem váltottunk, de volt aki igen, így öten indultunk neki az utolsó szakasznak. Semmi különös: kis sziklamászás, némi útkeresés, és hip-hop már Zánkán is voltunk. Itt az üdülőtábor területén még kellett vagy két km-t futni, aztán jött a cél, és az ünneplő tömeget képviselő Róka, meg egy darab szervező. Megkaptuk a 16 kg-os bazalt kockát, fotózkodtunk, majd irány a Balaton. Nem kellett küzdeni a parton a helyekért, viszont a víz kellemes volt, a levegő már annál kevésbé mikor kijöttünk a vízből.

Hazafelé már csak egy rendőri ellenőrzést kellett kibíni (- Miért nem ég a bal hátsó lámpa?), és már lehetett is pihenni.

Értékelés (Róka)

A 25 csapatból 10 fejezte be a versenyt. Miért? A legtöbben felkészületlenek voltak, nem úgy értve, hogy nem tudtak 20-30 km-t lefutni fejenként a váltótagok, hanem úgy, hogy sem terepfutó, sem éjszakai, sem tájékozódási tapasztalatokkal nem rendelkeztek, így azt sem tudták megsaccolni, hogy beérnek-e szintidőre. Ezekre a szervezőknek vastag-dőlt-nagybetűs-három felkiáltójeles szövegben kellett volna felhívni a figyelmet. Még mi is 3 órával alul terveztünk és fél órával a szint előtt értünk be… Leginkább azt nem tudtuk realizálni, hogy éjszaka az erdőben nem tudunk tempót tartani, mert azzal vagy elfoglalva hogy 1) ne baszd el az utat, 2) ne nyalj el.

Tuti elhangzott számtalan csapatnál, hogy “ááá, olyan mint az UB, csak erdőben!”, pedig nagyon nem így volt. A helyenként erősen hiányos (nem jól rakták ki és/vagy leszedegették jóakarók) jelölést telefonra letöltött track nélkül lehetetlen volt korrigálni, aki csak a szalagozásban bízott, és nem rendelkezett térképolvasási ismeretekkel, az komoly plusz kilométereket tett bele, de ami rosszabb, hogy ez nagyon rosszul hat a morálra, amikor amúgy is teljesítőképesség tetején vagyunk, akkor egy ilyen malőr nagyon deprimáló.
A tapasztalatokkal nem rendelkező csapatok nagyon helyesen és realistán a kiszállásnál döntöttek, a szervezőknek viszont kommunikálniuk kell majd erősebben a nem hardcore terepfutók felé, hogy itt bizony szint van, eltévedés van sötét van, vaddisznó van (sőt “balaton-felvidéki medvedisznóember”), mert most hallgathatják a jogos panaszokat.

Értékelés (Keratomi)

Mondjuk így, hogy sokan kiszálltak másodikak lettünk a párosok között. A két bent maradt csapat közül. :) Egyébként nekem tetszett a rendezvény, minden nehézség, és első rendezős probléma ellenére. Engem Rókához hasonlóan nem zavart, hogy az utolsó pillanatban változtattak az útvonalon, sőt, szerintem is jobb volt ugyan azon végigmenni visszafelé. Legalább a váltópontok ismerősek voltak. A pálya jelölés pontatlansága/hiánya már sokkal zavaróbb volt, de telefon-track kombóval végig lehetett menni. Igazából így volt élmény, ahogy volt: a gyönyörű tájjal, eltévedéssel, éjszakai bolyongással, és célba érkezés utáni fürdőzéssel. Ha lesz jövőre is, én ott leszek!

(Én is! :) - R.)