Ötödjére állt rajthoz kis csapatunk, idén hét fősben, de végül hatan futottunk, mert a rajt előtti héten lett egy kis változás (ami egyébként teljesen megszokott és normális működés az UB csapatok esetében, olyan még nem volt szerintem soha, hogy egy októberben összeállt csapat változatlan formában állt rajthoz következő májusban), ami igényelt némi újratervezést.
Addig-addig bűvöltem a tervező táblázatunkat, míg a végén sikerült elérnem, hogy déli kezdéssel Füred és Varga pince között 51,6 kirit futhassak egyben, ami jó ötletnek tűnt szerda-csütörtök magasságában, de szombaton 16:50-kor már annyira nem. Na de most egy kicsit előreszaladtam.
Szóval szokásos: pénteken kisbuszba be, Aligára le, rajtközpontba el, fröccsöket le. Pacsi pajtikkal, fotók, hideg tészta, naplemente, szállás, vacsi, nehezen elalvás, korán kelés.

Rajt nyolckor, ilyen korán még soha nem rajtoltunk, fura is, mindenki álmatag, a nyolcas starthoz 5-kor kellett kelni, fele csapat bele sem ugrott ilyen korán a futóhacukába, meg is állapítjuk, hogy a rajtfotón úgy nézünk ki mint hét véletlenül összeverődött ember. A szpíkerek már ilyen korán is rekedtek, másnaposak és nagyon-nagyon-nagyon enyhén humorosak, szóval lehet hogy érdemes lenne őket is váltóba szervezni, képzelem délután háromkor mennyi lelkesedéssel nyomták.

Endre kezdett egy laza félmaratonnal, nem nagyon kellett pátyolgatni menet közben, haladhattunk a váltóponthoz Almádiba. A mol kúton kávéztunk, reggeliztünk, intéztük a folyóügyeket, pont időben értünk oda ahova kellett, és még a napkrémet sem felejtettük el nagy mennyiségben magunkra kenni, mert az erős szél csalókán hidegnek mutatta az amúgy rohadt erős napsütést. Még elég laza volt a mezőny, hiányoltuk is a tömeget. Úgy osztottuk, hogy mindenki kétszer fusson, Kati nappal futotta a rövidebb szakaszát Almáditól Csopakig, mert szeretett volna éjjel többet futni (ha tudta volna milyen idő lesz hajnalban...), így neki sem nagyon tudunk szurkolni, mert az útvonal egy része messze halad a műúttól, meg egy rakás dolgunk is volt még a reggeli indulás folytatásaként. Nem is nagyon kellett rá várni Csopakon, Kata megkapta a chippet, nekivágott a nyolc kilométerének, mi meg tűztünk is Füredre, mert tudtuk, hogy hamar oda fog érni, én meg képes vagyok egy órát pepecselni indulás előtt a szarjaimmal.
A harangzúgás épphogy elült, amikor elérkezett az én időm. Elég felkészültnek éreztem magam, 50 faktor vastagon szétterítve rajtam, fehér sapka a fejemen, hűtött víz és jégakku a hátizsákban, vitatigris a zsebben, a hajam állhatott volna kicsit menőbben, de tudom-tudom, túl sokat foglalkozom őszülő, vékonyodó tincseimmel, hat perc múlva rommá izzadva úgy sem volt jelentősége. Többiekkel megbeszéltem, hogy Zánkán találkozunk, ahol újratöltöm a készleteket, így nem kell átkelniük a dombokon, van idejük boltra, kávéra, miegyébre.
Kérlelhetetlenül haladtam az Aszófő utána emelkedőkön, Pécsely-Vászoly-Dörgicse, szeretem ezt az útvonalat, akkor is, ha az emelkedők elég meredekek. 150 körülire engedtem a pulzusomat, egészen addig amíg a mérőm be nem krepált, utána mentem érzésre, ami sose jó, ha 40 fok van és visz a lelkesedés, pláne ha az emelkedő után könnyűnek tűnő lejtő is van, amit nagy buzgalommal megfutsz, mert élvezed a lendületes futómozgást és az előzgetést. Itt értem utol Keratomit (egyéniben tolta, gondolom tudjátok), vidám volt, de óvatosan mozgott és eléggé naptól nyűttnek tűnt, de lehet hogy csak a hajnali 3 órakor kelés és az 5:20-kor rajtolás látszott rajta.
Csináltunk egy közös fotót, pacsi, bíztatás, toljuk tovább.

Tomiéktól megtudtam, hogy a távom felénél vagyok kb, tök jó gondoltam, semmi bajom, bár mintha a kimaradt ebéd hiányozna. Egy vitatigrissel és zabszelettel próbáltam pótolni. Besuhantam Zánka ÚNK pontra, aminek nagybetűs részéről öt év után sem tudom mit jelenthet, biztos valami mosópor-szponzor, vagy esetleg egy helyi focicsapat.
A többiek napozva vártak, muhahaha, ha nem kentetek 50 faktort, majd megtudjátok...! Rohamtempóban cseréltem a víztartályban hűsre a vizet, ettem egy fél szendót, lelocsoltak, és azon röhögtem ahogy Anikó magától messzire eltartva két ujjal fogja izzadt sapkámat a művelet alatt. Tudni kell, hogy kis feleségemmel mi csak "fertőzőnek" nevezzük a futás utáni holmikat, hát itt már a fél világot meg lehetett volna velem fenyegetni, pedig ez csak sós víz, elvileg. Vidáman indultam tovább, de hamarosan realizáltam, hogy bajok vannak.

Van az ember fejében egy mérőmókus, aki beosztja az energiát. Nagyjából úgy adagol, hogy az adott futásra szánt idő 80%-ánál kezdjen el fogyni az erő, majdnem mindegy, hogy kettő, öt vagy tíz órát futsz. A zánkai megállás alkalmával azonban úgy tűnt, hogy ez a mérőmókus fájrontot csinált, elzárta a csapokat és elment cigizni és már indulna haza. Próbáltam visszarángatni, hogy hellóhellóhelló a fele, mondom FELE van még meg csak, itt hullámzik előttem az egész csodás Káli medence, kérem szépen az összes rendszert visszakapcsolni, sőt felcsavarni a teljesítményt. Mutogatta az óráját, hogy lejárt a munkaideje, hétvége van ember, szó sem volt túlóráról, bekapcsolva hagyja a reaktort, de innen intézzem én magamnak. Naköszbazmeg.
Hát megpróbáltam, de félsikerrel. A Káli folyamatosan hullámzik, próbáljátok egyszer ki kocsival, remek gyomorliftezős élményeket lehet szerezni még akkor is, ha sebességhatáron belül közelítjük meg a huplikat az utolsó métereken kicsit odalépve a gázra. Most azonban ezek a kis emelkedők nagy akadálynak tűntek, északról erősen fújta  szél, délről tűzött a nap és a Badacsony, ahol majd a váltópont lesz piszok kicsinek tűnt a látóhatáron. Csodaszép panoráma, de bakker miért olyan kicsi az a hegy? Alig van húsz kilométerre! Szerencsére alkalmam lett relativizálni a gondjaimat, mert folyamatosan értem utol a többi egyéni indulót, akik zöme sétált az emelkedőkön és csak kevesen mozogtak jól, miközben alig hagyták el az össz táv harmadát. Ennek a fejleménynek nagyon örültem, mert így rövid távra vetítve érezhettem, hogy én nem is vagyok igazi bajban, hosszú távra nézve pedig megállapíthattam, hogy én nem fogok egyéni UB-t csinálni, mert amit itt ki kell állni az borzalmasan nehéz.
A mozgásomon azonban látszódhatott valami rendellenesség, mert tíz kilométerrel a cél előtt kaptam egy "Hajrá egyéni futó!" biztatást egy mellettem elhaladótól... Kedves volt, de nem igazán esett jól. :D

Majdnem öt óra futás után végre felfuthattam a Varga pincéhez, sosem volt még enyém ez a szakasz, nem is volt olyan vészes, de azért Salföld dombjait nem szerettem meg. Dani megkapta a mérőkét, én meg lerogytam, kaptam egy fröccsöt, örültem hogy túl vagyok az egészen. Utóbb számolgatva, valamint nézegetve a checkpoint system eredményeit nem is volt ez olyan rossz. 51,6 km 4 óra 48 perc alatt majdnem 5:30-as tempó, de a figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy Zánkáig 5:10 körül van a sebesség, utána meg 6:10... Ezér csodálatos dolog az átlagolás. Ha két hétig megy a hasad, két hétig meg székrekedésed van, akkor statisztikailag normál bélmozgásod volt az adott hónapban. Szóval statisztikailag tök kényelmesen futottam.
A következő egy órára engem lényegében elvesztett a csapat, a busz leghátsó sorába húzódva csak a kajálás-piálás-posztolás volt a fő műsorszám.

Ez a szőlőkombájn mennyire menő már! Át lehetett alatta futni.

Haladtunk szépen a Balcsi nyugati partja felé, lassan egy órával gyorsabban a tervezettnél. Olyannyira, hogy Dani Gyenesdiáson már beért, mikor mi még a buszban ücsörögtünk, úgy kellett telefonon visszahívni, gondolta kikerekíti 30 kirire a távját... Áron így igen kapkodva indult, se lámpa, se fényvisszaverő nem volt nála, pedig kezdett sötétedni, szóval tűztünk utána, hogy útközben még valahol megkaphassa a kötelező felszerelést a 26 km-es szakasz második felére.

Szépen meg is oldottuk, aztán már csak az élénkülő szélben kellett megvárnunk Máriafürdő Kettes ponton, ahol egészen jó volt a hangulat, mert Anikóval és Endrével elkezdtük tapssal biztatni az áthaladókat, amihez többen csatlakoztak, mi meg mellékhatásként nem fáztunk annyira. :) Áronnak voltak gondjai a térdével, úgy néz ki most megúszta, de ahogy mondta, mindig újraindulásnál derül ki, hogy mi a helyzet, szóval a hajnali etapját némi aggodalommal vártuk. Úgy számoltuk Endre egy óra pár perc alatt odaér Fonyódra ahol nagyon zord időjárás fogadott minket, a váltópont pedig egy igen szeles részen az építési terület szélén volt elhelyezve, szerencsére akadt egy szélvédett rész, ahol Katival várhattuk a futónkat. Percre pontosan érkezett, Kati pedig lemehetett az aluljáróba megkezdeni a húsz kilométerét... Igen, itt a vasúti aluljárón át ment az út, fura lehetett. Szemes felé haladva néha már okozott gondot a navigáció, ezen nem segített, hogy a műsorfüzet térképe igen felületes, sokszor nem szerepelnek az utcanevek a váltópontok közelében, így találomra próbálja az ember összenézni a google térképpel. Van ugyan fokban megadott koordináta, de azt ember nem tudja betáplálni abba a rohadt telefonba rendesen. Kedves szervezők, próbáljatok egyszer ez alapján végigmenni az útvonalon! Garantálom, hogy utána újraírjátok az egész térképes részt.

Balatonszemestől én jöttem egy tizessel. Kati mikor beért, mondta, hogy nagyon kellemetlen az időjárás, bár nem pontosan ezekkel a szavakkal... Túl erős volt a szél, egy részen a hullámokat felverte a futókra. Épphogy elindultam, és bemelegedtek az izmaim, amikor távolban elkezdett villámlani. Pont abba az irányba, amerre tartottunk. Két perc múlva esett, hat perc múlva zuhogott az eső. Szerencsére egy átmelegedett futót ez annyira már nem zavar, ha tudja, hogy utána át tud öltözni száraz holmiba, de így is megdöbbentő volt látni a kocsi reflektorának fényében, hogy milyen rettenetes erővel szakad az eső. Valahogy telefonálni akartam a csapatnak, hogy Kata ne váltson le, mert nem érdemes kijönnie ebbe a zuhéba, de nem mertem elővenni a telcsit, nehogy beázzon. Kata tehát bátran ott várt Földváron, le a kalappal előtte. Olyan mosollyal indult neki az esőnek, mintha remek móka lenne rommá ázni percek alatt. Az esőben állva kinavigáltam a buszt, Anikó szegény alig láthatott valamit a párás-vizes ablakokon át, de nagyon bátran vezette a bazinagy járgányunkat, neki is jár a süveglengetés! Én előadtam egy menet közben buszban átöltözős mutatványt, rendkívül elégedett voltam magammal, hogy anélkül cseréltem zoknit, hogy a többi vizes cuccommal csucsogósra áztattam volna és azt is elkerültem, hogy bezúgjak az üléssorok közé.
Dani a váltóponton aggódva nézte az esőt, beállt valami tető alá, így nem is vette észre a beérkező Katát, volt némi keveredés, de ilyenkor már nem számít elvesztegetett időnek néhány perc késedelem. Az eső enyhült, de azért így is alaposan elázva érkezett meg két ponttal arrébb, Áron viszont már világosban és esőmentes időben indulhatott neki a maradék három szakasznak. Hamar kiderült, hogy a térdei viszont nem szeretnék, ha futna, így egy kilométer után le kellett váltania Endrének, pedig ő sem volt csúcsformában. Én épp ébredeztem, nem fogtam fel a helyzetet teljesen, de aztán sikerült megállapodnunk abban, hogy az utolsó szakaszon újból cserélünk és én fejezem be az egész mókát. Mondtam hogy sietni ne fogok, parkoljanak le nyugodtan, majd az utolsó kanyarban megvárom őket, ha előbb érnék oda. Egész kellemes volt újra futni, bár álldogálni hűvös volt és rázott a hideg, a mozgástól felmelegedtem és tulajdonképpen kellemes volt a fehér hullámokat vető vizet nézve befutni az aligai célterületig.

Pont jöttek a többiek, összeverődtünk, vidáman sétálva álltunk be a befutósorba. Itt névre szóló felvezetést kaptunk a szpíkerektől, akik egészen jól voltak, mondjuk még alig múlt reggel öt óra, szóval a meló nagy része előttük állt. Megbeszéltük, hogy már nem futunk ezen a pár méteren, csak szépen besétálunk egymás kezét fogva. Így is lett, 21 óra 6 perces idővel, kapkodás és sietség nélkül áthaladtunk a célvonalon.
Elkészült a hivatalos célfotó is, én természetesen pont pislogtam.

Beérős fotó, nem vagyunk frissek...

És ez csak két ázott ember holmija

Büszke vagyok a csapatra, remekül teljesítettük a versenyt. Évről-évre ámulatba ejt mennyire harmonikusan és problémamentesen tudunk együttműködni. Olyan jól összehangolódtunk, hogy a legtöbbször gond sem adódik, ha mégis valami galiba van, akkor gördülékenyen és hatékonyan oldjuk meg, egymást segítve, támogatva. Ez pedig így van rendjén. Köszönöm nektek! :)