"Sohatöbbet. A hosszú táv meg pláne kizárt!", mondtam a 84 kilométeres verseny után, ami a "A Salomon Ultra-Trail® Hungary Magyarország legrangosabb és legnépszerűbb terep ultra versenyének" második leghosszabb távja volt 3000 méter hullámvasúttal. De persze kis feleségem nem hitt nekem, hallotta ezt már sokszor, szinte minden ultra verseny után ezt dünnyögöm a bajszom alatt. 
Tényleg nem igazán gondoltam komolyan, az elnyűttség és a meleg mondatta ezt velem, a zuhany (épphogy nem jéghideg, jól esik), gulyás (finom, de nem tudom még megenni), kávé (forró, imádom), fagyi (közben kellett volna) után szebb lett a világ.
Fél órával jobbat mentem, mint amit legbátrabb elképzelésem volt, az itinerre vetett saccoláshoz képest Visegrádon és a Pap-réten egy és negyed óra előnyöm volt saját magamhoz képest, amiből aztán -  a nemsokára kifejtett elpürésedés folyamán - jókora adagot vesztegettem el a Skanzenig. Azt nem értem, hogy az itinerbe miért írtam 30 percet az utolsó 6,6 kilométerre a táv végére, de ne is firtassuk. :D

A versenyt az érdi futónagykövetes csoporttól kaptam karácsonyra, nagyon köszönöm nekik, sokat gondoltam rájuk (irónia nélkül tessék érteni!) a táv közben. Amikor megkaptam a nevezést egy dolog döbbentett meg: rajt hajnali kettőkor. Hajnali. Kettő. MIVAN? Akkor vagyok REM fázisban! Júúújdejólesz.
Közben kiderítettem magamról a 2030 perces váltófutásunkon és UB-n, hogy gyakorlatilag bármikor tudok aludni (ebéd utáni 26 perc szundi a NASA ajánlásával), és bármikor fel tudok kelni (mondjuk néha ahhoz is kell egy kávé, hogy tudjak főzni egy kávét), így a hajnali rajt tulajdonképpen egy nagyon frappáns ötletnek tűnt a nappali hőség elkerülésére, nem pedig Csanya gonosz tervének.

Naszóval már péntek aklimatizálódtunk Szentendrén, ami a legdrágább parkolású város lehet az országban, mert a panziónk előtt 5 percről kétszáz forintos SMS-t kaptunk, viszont a sétálóutcán egymást váltja a kávézó a fagyizóval és a hamburgeres élőzenés étteremmel, majd ugyanez folytatódik a Duna-parton is. Mi mondjuk egyik nap a helyi Prímában vásárolt sonkát és sajtot vacsoráztuk egy dunaparti padon ülve, de feketeerdő sonka és menő mimolette holland sajt volt!
Jótanács, hogy parkolni pedig a 11-es út túloldalán kell az ingyenes részen, nem az óváros felé. A régi rész nem nagy, percek alatt át lehet sétálni a Duna-partra.

Tehát nem kell aggódni, a rajt előtt volt időm egy beauty sleepre, a hátizsákom már össze volt készítve (3x ellenőrizve), szóval a fél egyes vekkercsörgéskor, csak a csipát ki és fogaimat kellett megmosnom, elkészítenem a a kis termoszomba egy forró kávét és megennem az előző napi ebédről meghagyott Bosco pizzát. Igen, az egyik legnagyobb gondom volt, hogy hogyan iszom majd kávét az erdőben. :D Ez ugyanolyan fontos kérdés, mint amin előző nap hőzöngtem a FB-on, hogy miért adnak langyos kakaót szinte mindenhol, forró csoki helyett.
Összerámoltam, adtam egy csókot félig alvó kis feleségemnek és lecsattogtam a rajtzónába, készítettem egy kötelező Szörnyű Szelfit, amin hülye fejet vágok és fura a hajam, szokás szerint.

A kötelező felszerelést még a rajtba lépés előtt ellenőrizték, kabát, lámpa, pótelem, igazolvány, telefon, ivózsák+pohár vagy kulacs és izoláció fólia mind begyűrve, utóbbival kicsit csaltam bevallom, a kiírásban szereplő 140x200-as méret helyett 130x210-es volt nálam, de úgy gondoltam ez belefér. PRO tippet hallottam előző héten, hogy a nagy erejű (néhányon olyan reflektort hordanak a fejükön, hogy már közepes fokozaton leégeti a vaddisznóról a sörtét), de ezért nehéz fejlámpákat a depóban lecserélik vmi könnyűre, hiszen ez a 10 deka is számít, ha hegyen völgyön át cipeled, és tudni kell, hogy a terepfutas.hu versenyeken bárhol, akár a célban is ellenőrizhetik a felszerelést, nem egyszer előfordult, hogy ennek hiányában dobogós helyezettek lettek kizárva. Csanya gárdája senkivel sem kivételez, a rajt után láthattuk, ahogy a nyolcszoros "A Kör" teljesítő Csipi kis késéssel követ minket, mert nem hozott magával valamit a fentiek közül.

Hajnal kettőkor megindult a mezőny, a főutcán italozók legnagyobb derültségére kétszáz fejlámpás-zsákos alak vágtázott át köztük a macskaköves utakon. Az élmezőny úgy megindult, hogy a felvezető bringások alig tudták tartani az iramot.

Az első 20 kirin 1000 méter szinttel kellett megküzdenünk a sötét erdőben kanyarogva, és a mezőny nagy része neki is vágott nagyon lelkesen, nekem egy tervem volt az elejére: nem kinyírni magam Dobogókőig, nem kell itt még versenyezni, korai. A laza tempóm miatt rengetegen mentek el mellettem, örömmel láttam hogy mennyien futnak bottal, majd szomorúan, hogy mennyire nem tudják azokat használni. Az első nagy emelkedőn egy srác mellettem küzdötte le a zsákjáról az összehajtható botját, szerencsétlenkedett az összeállításával, megszúrta magát, majd megkérdezte, hogy ezt hogyan is kell használni. Tartottam neki egy szószerinti gyorstalpaló tanfolyamot.

A következő lejtőn is befogtam két embert, aki a botokat csak tartva futott, mondtam legalább itt használjátok, ha már elhoztátok, az egyik válasza az volt, hogy most gyakorolja. Érted? Elhozta egy 84 kiris versenyre, és MOST gyakorolja. Látta, hogy Csipi is bottal fut, akkor neki is kell. Nemár.
Május 26-án nordic walking képzés Érden, jöjjön el aki nem csak divatból, csalán csapkodásra, szalonnasütéshez szeretné használni. Vagy ne cipelje, tök idegesítő fél napig hurcolni ezeket a szarokat.

Dobogókő fele kezdett világosodni. Nagyon hamar odaértem, nem hittem el, hogy már ott vagyunk, 25 perccel hamarabb odaértem, pedig tartottam a 150 körüli pulzust. Alacsonyabb kellett volna elvileg, de ahogy Keratomi mondta az Optivita 100-on, nem baj, ha egy ultra elején picit magasabb a pulzus, a vége fele már akkor sem tudnánk felvinni, ha akarnánk. Mennyire igaza lett. Erről is később.

Meglett a napi ajánlott 10000 lépés hajnal négyre, az elég jó nem? Eddig ennél korábban egyszer sikerült ezt elérni, a 2030 perces váltófutásunkon egy félmaratonnal kezdtem, akkor éjjel 1 óra 47 perckor szólt a telóm, hogy mára megvan a kitűzött cél. :)

Lefele Dömösre lehetett csapatni. Itt már nem kellett a lámpa, de én bekacsolva hagytam, mert a szalagozás fényvisszaverőit így sokkal könnyebb volt követni. Visszanéztem a checkpoint systemben, 8. leggyorsabb voltam lefele ezen a szakaszon. Tudom, tudom, lefele a szar is gurul, de csak a kemény!!!
Prédikálószék előtt volt a Suunto Sprint külön csippantása, aki ezen a szakaszon a leggyorsabb, az kap egy szipiszupi Suunto Ambit 3 órát. Hát én nem szálltam versenybe, nem 25 kilométernél fogok sprintelni egy 2,5 km hosszú 500 méter emelkedést tartalmazó sziklás bércen. Mentem is egy 15:45-ös átlagtempót felfele. Nem elírás, tizenöt negyvenöt. :D A csúcson a Suunto mérők pont az emelkedő napban álltak, nem hitték el hogy koncepció, hogy fénnyel szemben fotózom őket, pedig tényleg.

Aztán kiálltam a Prédikálószékre panorámát nézni, fotózni. Gyertek el ide, nagyon szép a kilátás.

Legurultam Lepencére. Végre egy futható rész, 5:45-ös tempó, tralala. Sárdi Tomi épp akkor indul, mikor én odaérek, egymásra csodálkozunk, ő 10 órás teljesítést tervez én 12-t, nem kellett volna találkoznunk. Később néztem az eredményét, okosan beosztva az erejét 12. helyre ment fel, itt kb 20. volt. A lányok mezőnyében második helyezett Zsófi is épp akkor tűz elfele, mondja hogy siet, mert csak pár percre van az első, a harmadik meg épp érkezik a depóba. Előző évben a Vörös-kőre mászva találkoztunk, idén nem terveztem már utolérni. (Második lett, 11 órán belüli idővel... Kemény csaj.)
A frissítőnél Nezumi a pontfőnök, kap egy puszit azért, mert megszervezte nekem ezt a szép ajándék futást, és csinálunk egy összekapaszkodós képet, pedig nagyon izzadt vagyok. Megiszom a kávém, rá egy epres smoothie és egy fél sajtos crossiant, én ilyen veszélyesen élek.

Beér az első hosszú távos is  depóba, a legendás Kiss Miki, sokat szöszmötől, nem látszik vidámnak így fél táv körül. 2-3 km múlva egy lejtőn ér utal, félre állok, szurkolok, mondom neki, hogy mindig szerettem volna látni, hogy megy az elit lefele, azt válaszolja, hogy most elég szarul, de én nem így látom. 

Pilisszentlászló előtt elfogyott az erőm. Ennek nem örültem, akkor sem ha lejtő következett. Valami nem volt rendben. A ponton a futóbolond fórumos Tompustól kérdeztem igyak-e egy harmadik izót is, jobb lesz-e tőle, azt mondta igyak. Ittam. Kicsit jobb lett. Elindultam lefele Visegrádra, közben a második 112 kiris, egy szlovén srác is elhúzott mellettem, úgy mozogva, mintha most kezdte volna.
Nekem nem volt annyira jó, a sokadik patakátkelés közben azon gondolkodtam, mivel van a baj tulajdonképpen? Scott Jurektől tanultam (ahogy kis felségem szokta mondani "Scott haverod"), szóval a könyvében olvastam, hogy amikor rottyon van végigveszi mivel van a gond tulajdonképpen. Megpróbáltam: lábam fáj? Hm ha nagyon csapatom lefele akkor tudna görcsölni. Ok, akkor erre be kell venni egy káliumot és sót pótolni az aszalt paradicsommal. Pulzusom okés? Ja, tök okés, a hűs lejtőn 140 körül ketyeg. Levegőm van elég. Simán. Törzsizmom rendben, zsák nem húz, nem dörzsöl? Nincs vele semmi baj, tök jól vagyok. Akkor mire ez a picsogás? Fogalmam sincs, fussak már!
A következő emelkedőn séta közben megettem a paradicsomot meg a kálium cuccot, tök jól lettem. Megtöltöttem egy kék közkúton a zsákom, itt picit gyorsabb, mint a ponton a tartályokból és nincs sorban állás (akkor még nem tudtam, hogy eléggé elől vagyok, sehol sem lesz sorban állás). Visegrádi ponton meg sem álltam, csak gyors pitty és irány az emelkedő. Itt is elég jól haladtam, annak ellenére, hogy egy kiránduló család három gyermeke közül az egyik azt találta mondani a testvérének, hogy gyakorolj sokat, akkor te is úgy tudsz majd futni, mint az a BÁCSI. Mondtam neki, hogy ez a bácsi, ez fájt.

Szépen felbotoztam, felfutottam a fellegvárig, majd tovább arra a nagyon napfényes mezőre, ami után az a sok nagy domb jött, amire előző évről nem emlékeztem. Itt jött el az, amikor másodszor nem tudtam rendesen futni. Pulzusom lement 130-ra, lépten-nyomon sétára váltottam indokolatlanul a kis emelkedőkön is, pedig ettem-ittam, de úgy látszik keveset. Kellett volna lehet még egy kávé. Volt egy-két pont, ahol lehetett volna futni, de ott meg alibiből megálltam fotózni. Mindent a blogolvasókért! Pap-rét rohadtul nem akart jönni. A verseny folyamán először ért utol valaki az én távomból, olyan könnyen reppent el mellettem, hogy muszáj voltam utána szólni, hogy a verseny ezen pontján már nem illik így futni! Azt mondta bocs, mindjárt sántítok kicsit! :D
Na azért mégiscsak elértem Pap-rétre, ahol sokat pepecseltem a ponton. Kedves ismerősünk Hanga segített, kent vajas kenyeret, amire egy hegynyi sót sikerült borítanom, kínált mindennel, a kovászos uborka nagyon be is jött. Csinált rólam egy fotót, előző évben itt sikerült egy horrorisztikusra sikerült fotót küldeni kis feleségemnek, pedig csak az epres vitatigris folyt végig rajtam, most teljesen jól néztem ki, már ahhoz képest, hogy tíz órája futottam. A tervhez képest egy és negyed órával voltam hamarabb itt, mint gondoltam volna. Hanga mondta is, hogy akkor nagyon jól megyek, de mondtam, hogy a titok az, hogy lazán kell tervezni. :D

Elindultam Skanzen felé. Darabosan, döcögősen, alig-alig haladtam, mintha az állami bürokráciába próbálnék elintézni valamit. Pont olyan kanyargós is volt lefele a szerpentin, mint néha az ügyintézés.
Alig tudtam rendesen menni, a lejtőkön még lassultam is, mert nem ment a hosszabb lépés. Elpürésedtem. Pulzusom ijesztőn visszaesett, 130, majd csak 120... Láttam egyszer 116-ot... Ketten megelőztek a kék rajtszámosokból (piros volt a 112, sárga a 30, zöld az 54 km, a miénk - a 84 kiri - a kék). A futóbolond fórumos Csempától tudom, hogy ez a szénhidrát hiány biztos jele, amikor nincs semmi baj, csak nincs erő. Gondoltam felhívom, hogy mit csináljak, de rájöttem, hogy ő pont fut a zöld távon. Akkor megoldom magam. Kockáztatva a túlzott CH bevitellel járó hasmenést, betoltam két vitatigrist, pár perc múlva egy, majd még egy magnéziumos szőlőcukrot, és ettem egy fél fehérje szeletet is. Egyelőre nem lett jobb, és jött a Vörös-kő. Erről a mászós részről nem lehet olyan fotót készíteni, ami visszaadná a meredekségét. Köves, gyökeres, és nem látod a tetejét. Nem nehéz rajta menni, mert itt senki nem siet, szerintem az élboly sem fut, nem lehet itt futni. Egyik kézzel a botokba kapaszkodva, másik kézzel a sziklákat, ágakat fogva másztam fel, örömmel láttam a pulzusmérőn újra 136-os pulzust. Felértem, visszanéztem, a Vörös-kő bekaphatja, mondtam a rohadt lejtőnek.
Érdekes következménye lett az intenzív mászásnak, hogy megint tudtam futni. Ez végül is jó jel! A Vörös-kő emlékműnél lőttem is egy nem annyira Szörnyű Szelfit örömömben, ráadásul hosszútáv blog olvasókkal is összefutottam, nekik megígértem, hogy ezt az egész szívást "rohadtul, megírom a blogomban!" :D

A lejtőn kezdett beérni a sárga mezőny, mentek mint az állat, félreálltam, menjenek csak, nekem épp az IT szalagom (külső térdszalag, nem valami szám.tech-es baromság) kezdett el alkudozni, hogy lefele ő nem venne részt az előrehaladásban a táv hátra lévő részében, és ebből nem szeretne engedni. Na most mit kéne tennem? Végül arra jutottam hogy akkor nincs más választásom, meg kell futnom az emelkedőket... Már ugye amiket lehet, ahol nem, ott meg vadul botoznom kell. Ez be is vállt, még Csipit is utolértem, akinek valami baj volt a hasával, nagyon keserves arcot vágott és lemondóan haladt. Én nem nagyon akartam reflektálni arra, hogy megismertem, mert tudom, hogy vannak olyan pillanatok amikor ezt a futó sztárok sem akarják, de egy bozótban hugyozó rövidebb távos csávó képes volt hangosan üvölteni vizelés közben hogy "Csipiiii, mivan veleeeed?". Érted, csövelés közben. Ki ne találd, hogy kezet is akarsz vele fogni.
A lefeléken továbbra sem tudtam futni, szépen kivitelezett diagonál technikával kápráztattam volna el a nézőközönséget, ha lett volna, de csak a sárga rajtszámosok zúgtak el mellettem, majd holnap az ő IT szalagjuk fog sztrájkolni. Csipi visszaelőzött szintén bottal gyalogolva, olyan volt az egész jelenet, mint amikor az M0 autópályán egy 88-al haladó kamiont elkezd előzni egy 91-el haladó. A nagy rohanásban majdnem el is rontotta a pályát, van egy balos letérő itt, ami nagyon nehezen látható, mert egy erős ösvény visz előre, lefele, és mindenki arra akar menni. "Csipiiii, erreeeee!" - most biztos jobban örült, hogy a nevén szólították.

Skanzenig rohadt sok volt itt a lejtő. IT szalag nyafogott, jól van, akkor nem futok, hanem a csalánba állva engedem el a mezőnyt, rohadj meg IT, most szarrá maratlak a csihány csípős levelével.
Az aszfaltra kiérés utolsó előtti pillanatában előttem fordult ki egy lány bokája. "Semmi baj, visszaugrott", ebbe nem is akartam belegondolni. Nem futott tovább, Skanzen ponton hallottam, hogy mentek elé menteni. A frissítésnél érdi futótársam, Effe dolgozott, örültem, hogy látom. Váltottunk pár szót, itt már nagy volt a nyüzsgés, minden távról érkeznek be a futók a kimerültség különböző stációban. Én rohadtul húztam az időt, pedig már csak hat és fél km volt hátra, az pedig lejtő és beton, szeretni fogja a lábam.
Küldtem kis feleségemnek a jelet, hogy érkezem, de tudta, a checkpoint sytem valós időben küldte a jelet.
A betonon az enyhe lejtőn ment a futás, nem fájt semmim. Egy sárga rajtszámos sétálónak szóltam, hogy ugyan már, 1 km van hátra, ha én tudok futni, neki is fog menni, megkérdezte melyik távon voltam, aztán jött is velem, relációba helyezte a saját fáradságát.
Az utolsó fél kilométer nagyon érdekes élmény volt. Befutottam a sétálóutca apró macskakövére, büdösen, összetapadt hajjal, hátizsákkal, botokkal és gyakorlatilag rajtam kívül semmi jele nem volt annak, hogy futóverseny befutója zajlik éppen. Csámborogtak a fagylaltozó vasárnapi népek, mintha nem éppen ezer ember készülne átfutni köztük. Valószínűleg az lehetett, hogy még nagyon ritkás volt a mezőny, nem realizálták teljesen, hogy jön a mezőny, utánam egy-két órával jött a nagyobb része a futó népeknek. Jelzés alig volt, vagy nem látszott a sétálóktól, de már ismertem a járást, befordultam a szponzoros kordonok közé, ahol kis feleségem várt. Egymás kezét fogva befutottunk, hitetlenkedve néztem az órát, még nem volt fél kettő, vagyis bőven a tervezett 12 óra alatt értem be, 11:28 lett a végső időm.

A célban szurkoló érdi futótársaim elmondták, hogy huszadik helyen végeztem, ha ezt tudom akkor elfogadtam volna az osztogatott a vizes törcsik egyikét, mert még nem dörgölte magához több tucat csatakos ember, így csak leültem egy padra és vigyorogtam.

Hát ez jó volt, de azért soha többet. (Kamuzok.)

Ma néztem, hogy a telefon lépésszámlálója szerint 105 000 lépést tettem meg vasárnap. A Vadlánon és a 2030 futáson is csak 65 000 volt. Nem tervezem megdönteni mostanában. :)

84 km, 3000 m szint, 11:28 perc, 112-ből 20. helyezés.

Nagyon köszönöm az UTH CREW-nak a segítséget!
Jók vagytok!!!