Fotók: terepfutás.hu, Szőke Dorka, saját

Az éjféli rajt előtt tudtam egy jót aludni, ettem, kávéztam, megnéztem a Star Wars 7 végét (Az ébredő erő, vágod), csokis keksz is jutott, és semmi kötelező cuccot nem hagytam a szálláson, bár nem lett volna baj, mert sikerült 300 méterre a rajttól szóbát kivennünk. Konkrétan láttam szobánkat a rajtkapuból. Pályaszállás, ennél stresszmentesebb megoldás nem nagyon van rajt előtt, tétmeccsen ez tök fontos lehet. Nem autóztam másfél órát alvás nélkül, nem kellett kapkodni a csomagátvétellel, nyugis flowba kerültem, beszélgettem az ismerősökkel, érdi futópajtikkal, megint elmondtam Szilvinek, hogy előttem fog beérni, de nem hitte el, én meg nem forszíroztam, csak annyit kérdeztem, hogy hány 70 km fölötti futottál idén...? Nem tudta egy kezén leszámolni. Nekem egy ujjam is elég volt.
Nos, nem titok, hogy nem egészen így kell egy 112 km-es távra edzeni, de felkészültnek éreztem magam, egyedül abban nem volt friss tapasztalatom, hogy 8-10 óra után mi lesz velem, később kiderült persze, nagy meglepetés: semmi.

Dobogókőig régi futótársammal beszélgettem, olyan erős lámpája volt, hogy ha mögöttem futott, akkor a saját árnyékomtól nem láttam semmit, pedig legerőssebb fokozaton világított a Petzl Tikka. Lehet, hogy cserélhettem volna elemet, gondoltam akkor, de aztán Dobogókő után rájöttem, hogy kapcsolhatom ki a pilacson a kis filtert, amitől a szórt fényből végre fénycsóva lett, ha nem is olyan, mint azoké, akiknek a lámpája leperzselte a karomról a szőrt. Komolyan, nappali fényt tudtak csinálni. Durva. Hol marad a kaland? A sötétből villogó szemek? A sárba bokáig merülés?

Volt egy kis itinerem, kockás papír, kék toll, rajta hogy kb mikor kéne odaérni egy pontra, mekkora a táv, mennyi idő a szakaszt megtenni. Elég optimista voltam, a 18 órás teljesítéshez valamiért azt írtam hogy "laza". Nos, annyira nem laza.

Futok a lejtőkön, botozok az emelkedőkön, rácsodálkozom a Salomon tartóba pedánsan eltett Leki botokra, nagyon jó helyen vannak azok ott, nem kopik, koszolódik, szuper, de itt befejezem a futóbot nácizást. Abból túl sok lett ma a terepfutás FB csoportba, ahol elég undormány fikázás szintig sikerült eljutni a az úri közönségnek a témában, már-már az Alaptörvénybe foglaltatták volna, hogy kinek-mikor-milyen távon szabad botot használnia és akkor is csak külön jogosítvánnyal, meg ha szépen csinálja persze, és ha nincs senki hatvan méteres közelben. Kisült pl. hogy ha a mögötted lévő rátapos a botodra, akkor nyilván te vagy a hibás. Szóval találtak egy jó témát, ahol lehet egymást lekezelni, meg kigúnyolni, marha jó.
Ugyanígy kijön a terepfutás sznobizmus, ha aszfaltos futás kerül szóba. Miért kell ezt? Elmegy egy jó aszfaltos futó a Mátrabércre, mondjuk Józsa Gábor olimpikon maratonista, és rommá veri a mezőnyt, 9 perccel megelőzve a második helyezett. Á, az nem sok! Másfél kilométer.

De futás közben nem ezen morfondíroztam, hanem beragadt egy dallam, a Pumukli címdala, "Haló-haló, nagy baj van kérem riadó, Haló-haló, eltűnt egy kis manó" és ez ment a fejemben két órán át, aztán meg, nem hiszitek el, beugrik a Lambada dallama és halandzsa szövege... Kész. Honnan jönnek ezek, nem tudom. Van baj.

Így visszaemlékezve nagyon jól haladtam, egyszer csak hajnal lett, két madárcsicsergés és már világos is van, én meg Pilismaróton ittam a borsólevest meg a kávét, az már 44 km, megvagyunk egy maratonnal reggeli előtt.
A pontról kifele menet szembe jött Szilvi (volt 100 méter közös szakasz az érkezőkkel), pacsiztunk, vigyorogtunk, tudom, hogy ő fele annyit sem eszik és gyorsan depózik, hamarosan utol fog érni, így sokszor képzeltem azt, hogy Varga Szilvi vagyok, könnyű léptű, gazella lábú, 60 kg-os lány és futok olyan helyeken, ahol a 75 kg + felszereléses tömegű Róka a drótkötél köteg combizmaival amúgy nem fut.
Ilyen szakasz például a Prédikálószék, ahova most megmondom, hogy kötelező egyszer felmásznia mindenkinek, csak hogy tudjátok mivel szívtunk 55 km futás után reggel fél nyolckor, pedig csak 2,5 km, 500 méter szintemelkedéssel és szerintem van a szakaszban 200-300 méter is ahol lehet futni, meg vagy húsz méter sziklafal, ahol konkrétan mászni kell és akkor hirtelen kiérsz egy szakadék peremére, ha van egy kis eszed itt megállsz és körbenézel, mert innen északra döbbenetes a kilátás, persze egy szarrá izzadt lencséjű telefonnal fotózva nem adja annyira.

Volt haszna is a mászásnak, a tetőre érve elhallgatott a rohadék Lambada, kitörlődött, átvette a helyét a "Miért nem töltötted meg lent a zsákodat vízzel te fasz, azon a két percen mi múlt volna?". Haha, másfél órát írtam az itinerbe erre a 12 km-re, abból az első 2,5-re elment 45, és maradt 3 dl vizem. Hát ezt is át tudom ám vészelni, megvannak trükkjeim, tudom úgy hörpölni a vizet, hogy dupla annyinak tűnjön a szervezetemnek, annyi a teendő, hogy minden kortyot alaposan megfogatsz a szádba, így sokkal jobban múlik a szomjúság érzet.

Egy óra alatt legurultunk én, meg az üresre szívott tartályom Lepencére, ahol most is Nezumi volt a pontfőnök, nagyon örültem neki, de valami reggeli búbánat volt rajtam, csurom izzadtan nem kaptam el egy közös fotóra, csak raktam el az újabb adag vitatigrist (kb. 15 db fogyott) az előre küldött csomagból, eszegetek az asztalról, beszélgetek érdi futópajtimmal, meg fotós barátunkkal, pózolgatok, látom, hogy Szilvi bejön, pikkpakk tölt, indul tovább, intek, hogy menjen, én piszmogok, Nezumi már ott tartott, hogy ki fog zavarni a pontról.
Tudtam, hogy egy kis mászás után futható szakasz fog jönni, de nagyon elnehezedett a gyomrom és el is álmosodtam, körülöttem nem volt senki, csak a szép erdő, meg szép fények, meg ronda emelkedő és egy jó kis hányinger. Bakker, soha nem hánytam még versenyen, nem most kéne elkezdeni. Egyszer 16 évesen futottam 4x300 métert 45 másodpercre, akkor hánytam kb. utoljára (ok, futástól), ja meg mikor Lemúr Mikivel bevertünk futás után 2 liter kólát 5 perc alatt. Szóval ritka pillanat lenne. 
Kiértem a Spartacus ösvényre, arról tudni kell, hogy szintút, vagyis nagyjából egy magasságba kanyarog a hegy peremén, vagyis teljesen jól futható. Eldöntöttem, hogy a következő frissítőpontig nem eszem, nem iszom, csak öblítem a számat, kiköpöm, és akkor addig a futástól felpörögve vagy helyre áll a gyomrom, vagy jöhet sorsdöntő a két liter kóla.

Tök jó fej a hasam, mire a pontra értem éhes volt. Töltöttem előtte 3 percet fejjel egy kék kút alatt, szerintem ez tett igazán helyre, itt még Szilvit is láttam, a pályán utoljára, innen szakaszonként 5-10 perccel jobban ment, 5:17-es tempóban tette meg pl az utolsó 7 kilométert a Skanzentől "Siettem, hogy beérjek már." mondta utána.
A hasam kapott egy reszelt sajtos paradicsomleves, közben valaki megtöltötte a tartályom vízzel, ittam két pohár kólát, és kértem, hogy tegyék már ki a szűrömet, mert ez így nem állapot. Hiszen innen csak lejtő Visegrádig, legjobb rész.
Ja kaptam egy kávét az érdi futópajtimtól, meg Serpától, aki közben sajnos offolta a 112km-es távot, amihez kicsit nagyvonalú felkészületlenséggel állt neki, de legalább reálisan felmérte, mikor kell kiszállni, ehhez is kell tapasztalat.

Lekocogtam Visegrádra, közben nem történt túl sok érdekesség és szerencsére semelyik dallamtapadás nem tért vissza, odalent viszont megint kávéval vártak, és Serpa megkért mondjak neki edzéstervet, hogy jövőre teljesíteni tudja a távot. Néztem rá, valami tömöret szerettem volna megfogalmazni, úgyhogy 25 év sportbölcsességét sűrítettem egy szóba: fuss. Aztén kibővítettem: fuss sokat. És megálltam, hogy a mellette álló Siket Andi pólójára mutassak, amin az áll "Fuss, baszod!"
Tudja így is.

Na, Visegrádról a Dunapartról fel kellett menni a fellegvárba, ami nevéhez híven fent van, lehetett közben trécselni a többi klímamenekülttel. Szép kettes sorokban haladtunk felfele, ahol a hőség sújtotta, napégette népek víztartályokkal a hátukon feküdtek be a kút alá.

Itt realizáltam azt, hogy az intim szférám védelmére felkent vazelin valószínűleg szublimált a hőségben és bizony kezdett kidörzsölődni ott lent, amit nem tudok kitrükközni, akkor sem ha fél óráig iszom egy korty vizet.
Rohadt nagy volt az autóforgalom a domb tetején (kirándulás = elmentünk valahova kocsival, és ettünk egy fagyit), UTH crew dirigálta ki merre mehet, ilyen napégéses időben biztosra vettem, hogy van náluk valamilyen krém, volt is, a többit nem részletezem.
Felfrissülve továbbszökelltem.
Felfedeztem, hogy van nálam aszalt paradicsom kis műanyag zacsiban, mikor mutattam a mellettem futónak, kérdezte, hogy az meg mi, mondtam kaki zacskóban, hisz semmit nem hagyunk az erdőben, amit magunkkal hoztunk, Csanya erre nagyon háklis.
Megkínáltam, elfogadta, furák ezek a futók.
Itt megint tudtam egészen sokat futni, kivéve persze ott, ahol fotós ücsörgött, "szép kiránduló tempó", mondták az itt készült fotómra.

Mondtam már, hogy itt túl voltunk a déli harangszón és 85 kirin? Lényegében itt kezdődik a verseny, aki ide eljut jó állapotban, az már szinte biztosra veheti, hogy beér. Az itinerbe azt írtam, 5 óra végéig a "laza" teljesítéshez, újból elgondolkodtam, hogy nem véletlenül szólalnak meg random idióta zenék a fejemben, hiszen néha a realitásérzékem nem teljes.

Valamiért Pap-rét (a következő ellenőrzőpont) és Visegrád között van a világ leghosszabb 11 kilométere, még nem jöttem rá, hogyan lehet két és fél órát eltölteni ezen a szakaszon úgy, hogy közben sokat és jó tempóban futok

Na Pap-rét a híres versenyző marasztaló! Barátok a crewban! Kaja-pia! Jég! Neogranormon!
Könnyek szöktek a szemembe, mikor újra átkrémeztem ott ahol kell, és csípett, csípett, én meg csak álltam és arra gondoltam, hogy ha jeget teszek oda be, akkor sem segít, így a sapkámba tettem.
Elindultam, mert tudtam, hogy annál hamarabb be fogok érni, és kevesebb ideig fáj. Nem volt vészes fájdalom, de nagyon-nagyon kellemetlen, amit nem akarsz még több dörzsivel tetézni.
Irigykedve néztem előttem a lányok futószoknyáját.
Sok lefele futás következett a Vöröskő hírhedt nagy szivatós megmászása előtt, amely lejtőnek az volt az előnye, hogy a kicsit már megduzzadt lábfejemet elkezdte végni a cipőfűző, ami miatt viszont nem éreztem a kidörzsölődés fájdalmát, így tudtam futni. Milyen praktikus, nem?

Na a Prédikálószéket ajánlottam kirándulni, ha viszont valaki azt mondja, hogy a sárga pötty útvonalon menjetek fel Vöröskő felé, akkor nyugodt szívvel mondj nemet, mint okos iskolás a drogra, mert nincs benne semmi látvány, csak gyökerek, kövek, ágak, és ez is eltart vagy egy fél órát. Fel lehet menni a rókás emlékműhöz másik útvonalon is, kanyargós szerpentin, az sokkal murisabb.

Lefele nem. Nem volt muris. Teljesen beállta a combizmom, csak totyogni tudtam lefele, sorra mentek el mellettem a zöld rajtszámos 54 km-es futók, meg néhány szerencsésebb, fejlett comb és farizmú piros rajtszámos 112km-es. Hát innen ez volt, ezt kellett szeretni. Meleg, sőt hőség, még egy rohadt nagy emelkedő, Vöröskő 2.0, és sok-sok lejtő a Skanzenig, amin egyáltalán nem tudtam futni. Szerettem volna, lépegettem, de nem emelkedett a lábam rendesen felfele, és minden becsapódásnál fájt lefele. Ha jött egy kis sík terület, megint tudtam futni. Elkezdtem számolgatni, hogy a "laza", LAZA 18 óra meglesz, ha csak el nem nyalok.

Nem nyaltam el. Skanzenhez már aszfalt vezetett, szépen haladtam. Kicsit tököltem még, kaptam nyakamba hideg vizet, megtöltöttem a tartályt is, ne ezen múljon és lehúztam három pohár kólát, aztán nekieredtem és 5:50-es átlagtempóban megközelítettem a célterületet, közben két sétáló nagytávos cimbit is újra futásra ösztönöztem. Száguldottunk.

A táv végén sok macskakő rontja a haladást, de mit számít már az 100 km erdei út után, senki nem itt spórol a lábkörmével és a térdfájással. Kis feleségem várt az utolsó előtti kanyarban, kézen fogva befutottunk, sok tapsot és bíztatást kaptunk, és végül 17 óra 40 percnél áthaladtunk a célkapunk.

Végre az a szám szerepel a célfotón, amennyit tényleg futottam, ezért csináltam ez egészet igazából, tökre zavart, hogy a tavalyi Szentlászló Trailen magyarázni kellett, hogy bár 15:30 van a célfotón, 11:30-at futottam "csak".

A célba érve elmondtam, amit ilyenkor mindig szoktam, vagyis hogy "Soha többet ilyet!", de most az a különbség, hogy még három nap múlva, mikor megint tudok lépcsőzni, elég valószínű, hogy csak egy körmöm fog leesni, és ami a legfontosabb, hogy a kidörzsölődés is teljesen rendbe jött, szóval most is így gondolom. Nem szeretnék nyári dög melegben 17-18 órát futni, most már tudom, hogy meg tudom csinálni, és többnyire jól is érzem magam közben.
Ja és a legfontosabb: nincs nagyobb táv. Nincs újabb kihívás.

Csanya, ugye nem is csinálsz?

Salomon Ultra-Trail Hungary, 112 km, 4200 m szint, 17 óra 40 perc.
Köszönöm a szurkolást és a figyelmet!