Előző este: a felvétel sorrendjében kikészítettem a játszóruhát, betömtem mindent a hátizsákba, az ivós hátizsákot is, a rajt előtt már csak meg kell tölteni vízzel a ”hólyagot” és mellé gyömöszölni, ami fér, plusz naptejfújás, szuku, hajfonás és végtelen idegesség, hiába a sok barát meg ismerős, kellemes zsongás már egy órával a rajt előtt, reggel hatkor.Vasárnap reggel hétkor indult Mátrafüredről a móka azoknak, akik két 36,6 km-s körre neveztek, 3360 méter szinttel.Addig párszor megnéztem, igaz-e, hogy terepultrán nincs sor a lánymosdó előtt J. Hát nincs.
Még egy fotó a rajt előtt, Sört adni ér-csapat, harmadszor, No pasarán!-csapat hirtelen szeszélyből először, neki a kétkörös, 73 kilométeres, 12 órás Mátrának, benne többek között négyszer föl a Kékesre. Meg négyszer le.
Nem igazán értem, mit siet annyira mindenki már az első egy kilométeren, az aszfalton, senki nem tartalékol egy kicsit se? Emelkedőn meg ugye nem futunk, ahogy lépcsőn se!
Első szakasz: föl a kék háromszögön. Nem tudtam, hogy már itt minden eldől… Mentem már én ilyenen, nem várok tőle semmi kellemeset. Nade gyorsan kiderül, hogy ez nem egyszerű lakossági emelkedő, ez egy fal! Még baromi sziklás is! Kapaszkodom, de egyre lassabb vagyok, pedig hónapok óra erősítek, guggolás, kitörés, gumiszalag, hogy bírjam a mászást! Csak nem kapok levegőt! Sutty, oda a szintidő, na ettől féltem, nem érünk föl 75 perc alatt… hát ennyi volt. Még ránézek egy méteres horogkeresztre, amit egy sziklára fújt valami tahó…
Mondanám viccesen, hogy figyu, mindjárt belehúzok, de basszus ez most van belehúzva!
Aztán Róka Koma mondja, hogy nem baj. Ja? Akkor menjünk már végig! Nekem semmi kedvem visszafordulni, a csúcs után nem sokkal jön a rettegett Sombokor! Egy hónapja direkt ide utaztunk, hogy leosonjunk rajta! Megláttam akkor, majdnem sírva fakadtam, na én ezt neeem, hogy kerülök már megint ilyen képtelen helyzetbe! Csúszik a meredek oldalban a por, nem tudom hova tenni a lábamat, a kövek kigurulnak alóla, FÉLEK! Összetöröm magamat!
Azóta gyakorlom a leereszkedést. Titokban, egyedül az Anna-hegyen. Szóval ki nem hagynám, szintidő ide vagy oda. Ráadásul most még esett is egész héten, állítólag finoman tapad, sokkal jobb, mint a sunyi por.
Közben fölérünk, frissítőpont, nem állunk meg, még van fél kilométer a Sombiig, lehet tolni neki. Jó reggelt, köves az út, ki gondolta volna, már meg is van az első esésem,
És egyszer csak ott volt maga a Nagy Rémséges, amin én bátran levonulok! Persze csapatban!
Ezért húztam dögmeleg térdnadrágot, hátha fenéken kell lecsúszni, közben irigykedem a szoknyás futókra…
És csodaszépen leosontunk! El is kavartunk kicsit, “mert arra vitt a flow”, a keresztúton ellenőrzőpont, valahonnan még fotózták is, ahogy hóekében a lejtőnek fordultam!
Na, MEGAGRIP, kiderül, hogy marketingbullshit vagy-e! A megagriphez itthon meg kellett néznem a cipőm talpát. Direkt ide kértem a boltban, adjanak valamit a Sombokorra. Aztán egy héten át Challengernek hívtam, alig fértem a bőrömbe, úgy örültem, hogy végre vettem magamnak valamit!
Most látom, ez egy speedgoat. Majdnem bocsánatot kértem tőle! Végig tökéletes volt!
Mivel Róka Koma már bejárta az északi kört, tudtam, hogy jön az egybe 7 km futható erdei menyország le Parádsasvárig, sima, kemény erdei talajjal! És miután a nagy frász, a szintidő elszállt, lehet viccelni, mert beértek ám már a nyolckor induló egykörösök, de nagyon sürgős nekik!
“Utol kell érnem!” – kiáltotta egy szoknyás, és tényleg, elöl fut a fiú, ő utána. Dobáld meg valamivel! – tanácsolta a csapatkapitányom, nem mertem nevetni, akkor megint hasra esem.
Aztán még egy csomóan mentek így külön, ez lehet a szintidős taktika, sajnos nem nekem való. A parádi ponton belefutottunk 2up-os egykörös gyorslábúakba, meg-meg kérdezték, hogy hohó, két kört mentek, hogy a ***-ba? Mondom, dehogy, hármat.
De van, akit tényleg érdekel, hát mit mondtam volna, kicsúszott valahogy a számon, mint a csapat a szintidőből, hogy ki van fizetve, na. Jaaa, ilyen egyszerű?
Most mondtam volna el, hogy basszus tudom, tudom, ennyi – 9 – év futás után hogyne szedtem volna össze valami kis önismeretet! Persze évekig futottam ultrákat, csak eltört egy csontom két éve, és azóta nem jön vissza a tempó, hiába kergetem magamat. A hegyek se akarnak átengedni, na. Nem számít, mennyire szeretem őket.
És akkor jött ez a kis félreértés tavaly, hogy induljunk csapatban a 18-as Dupla Élményen. Naná, hogy rávágtam, persze! Egy év alatt annyi mindent lehet… erősödni, gyorsulni, ilyenek. Végül az se derült ki, kinek az ötlete volt, de ahogy közeledett a nevezés, láttam én, hogy kevés leszek ide.
Szépen el is mondtam jó párszor, hogy basszus, egy klasszis futó ne égesse már magát velem, keresek én olyat percek alatt, aki lazán végigmegy vele!
(Azt nem mondtam, hogy ennyi időt egyszerre soha nem futottam senkivel, nem tudom, mennyire vagyok kibírhatatlan a hőségtől, fáradtságtól, bogaraktól, csalántól, irigységtől, hát ja.)
De mondtam bármit, az lett, hogy megyünk. Akkor viszont mindent bele: vettem új MEGAGRIPes tereplépőt, gyümölcspürét, mágikus l-carnitint mojito ízben, edzettem, pihentem… és hülyére izgultam magam, százszor elképzeltem, hogy mégis sikerül! A-terv: 2 kör, szintidőben, B-terv: kicsúszva, C-terv: egy jó kör. Na így vágtam bele!
Nagy lelkiismeret-furdalásom nem volt, hogy elfoglalom más, arra érdemesebb futók helyét, ötven hely volt a duplán, 19 csapat nevezett. Nem akartam zavarni senkit.
Megint eszement emelkedő jött Parádóhuta felé, gyorsan meg is előzött egy fiúpáros.
“Minden ponton levettek valamit magatokról?” – kérdezte Róka, mert a fiúkon fölül már csak hátizsák volt.
Parádóhuta előtt is volt egy csodásan futható rész, aztán a faluban érve: MÁLNA! Nem tudom, maradt-e az utánunk jövőknek…
Plusz három kék kút! Azért fut az ember sokat a hőségben, hogy élvezhesse, ha a nyomós kútból a nyakszirtjére ömlik a jeges víz, aztán végigszalad a gerincén…
Gabi-halálához (ez a neve, kész, totál szabálytalan) érve végre vigyorgok, szeva, Gabeszbá, itt már voltunk, innen egy ugrás a Kékes, emlékszem! Aha, csak akkor nem volt a lábunkban 25 km!
Beért egy lány arrafelé a Sötét-lápa előtt, annyit mondott, olyat szeretne futni, amitől sehol se fáj a feneke!
Futni? Itt? Tántorogni fölfelé!
Egyszer lejteni kezdett az út, ócska trükk, rögtön utána vissza is vágott, de gondoltam, uzsgyi, futás, durr, már lent is voltam megint.
Esküszöm, nem tudom, hogy értem a tetőre, de ott végleg felszabadultunk! Innentől csak lejt! Ezt Niki mondta a crew-ból, el is hittük, na annyira azért nem volt igaz, de nem baj.
Azt rég feladtam, hogy ami elveszett fölfelé, azt behozzuk lefelé, mert ebből lesz a zakó, volt is, most már mindkettőnknek!
Viszont megérkeztünk egy rétre, ami tele volt piros szamócával, kinek lett volna szíve ott hagyni? Még a többi futó kezébe is nyomtunk, finom izó, jobban megy tőle!
A köveken tipegés közben eszembe jut, hogy tényleg, hosszú lábúaknak külön kategória kellene, ez így nem ér!
Egy bércen kivágták a fákat, lélegzetelállító a kilátás, muszáj fotózni, gondoltam, addig én futok kicsit, az jól mutat majd :)
Fú, mennyien nem tudnak botozni! Rókának mintha fájna rájuk nézni! “Lejjebb fogd! Vedd le a kupakját, ami az aszfalttól védi!” De nem hallotta meg senki.
Nagyon melegszik közben, egyre lejjebb érünk, nem bírom a meleget! De most nem zavar! Hát nem behúztuk a kört? Nem? Úgy, hogy semmim se fáj? Végigvicceltük az egészet, óriási volt!
És már az aszfaltos kilométer jött, mondtam, figyu, na ez a lejtő! Ezen lehet futni!
Így is csodás beérni a célba! Oké, nem mehetünk ki a második körre, de pont jó volt!
Az ebéd közben megállapítottuk, hogy így azért menne ám még egy kör!
És ez is olyan jó, ez a levezetés, a zsongás a tornateremben, kóla, kávé, bulika, ebéd, csupa boldog, fáradt ember (kivéve egy, az a lány valamiért kiabál középen, hát ő tudja, elég tájidegen nekem).
Dögnehéz volt és gyönyörű! Sose jöttem volna magamtól, nagyon köszönöm!
Na ez lett a svungos csapatnévből No pasarán! Hát egyszer azért átengedett a hegy :) négyből kettő meglett!
A kötelező kör: hibátlan szervezés, útjelölés, kedvesség, mennyei kaja, ez a terepfutás.hu, mivel sokat járok ide segíteni, mindig jólesik, ha megjegyzik.
Azóta is folyamatosan tervezgetek, lehet, hogy be kéne költözni az erdőbe és naponta gyakorolni?
(Fotók: terepfutás.hu, saját)
Utolsó kommentek