Úgy tűnik mostanában mindenki terep futóversenyeken is indul, csak mi vagyunk aszfaltbetyárok, pedig edzésként azért jártunk már néha erőben, bányában, dögkútban.
Bitliszbá a Terep50/100-nak vágott neki, amit igazából felmérni sem tudok, hiszen nem elég, hogy ultra táv, van benne annyi szint is, mint egy résztávos edzés.
Fotó: Szasza, http://szasz-a.blog.hu
Terep 100
Csak hogy tisztázzuk a helyzetet, és senkinek ne okozzak csalódást: NEM FUTOTTAM VÉGIG a címben említett versenyt. Úgyhogy az új cím:
Terep 100/2
A terepen futás külön műfaj. Úgy viszonyul az aszfalton futáshoz, mint a Rock’n Roll Mozarthoz. Lehet szeretni ezt is, azt is, de a kettőben csak a hangok közösek, az élmény alapvetően más. A hosszútávú terepfutás meg tényleg egészen más. Míg aszfalton az ember tudja, hogy adott távolságra kell az erejét saját taktikája szerint beosztani, de nagyjából ugyanazt kell nyújtania a végéig, addig terepen a pillanat az, amit be kell osztani, és a legjobban kijönni belőle. Az ismeretlen terepen csak azt tudod, hogy mekkora táv és kb. mennyi szint van még hátra. A 100m szint pedig minden terepen más. Lapos vagy meredek az igazán nem tökmindegy. No ennyi a bevezető.
A Terep100-ra év eleje óta készültem. Sokat mentem a budai hegyekbe futni, HHH, Hárs- és János-hegy, mind jó ismerőseim lettek. Hóban, sárban, lucsokban és napsütésben. Erőm gyűlt rendesen. Nem lettem igazi terepfutó, de nagyjából tisztába kerültem terepfutó képességeimmel. Kaptam egy-két pofont, és gyűjtöttem magamban sikereket is.
Nem voltam benne 100 százalékig biztos, hogy ez elég lesz, de elsőre minden versennyel így vagyok. Sajnos a felkészülésbe becsúszott egy-két probléma. Majd két hónapig fájt a bokám (ráborult a motorom). Ez a terepen való felkészülést zavarta kicsit. De alapvetően elég jó erőben, és félelem nélkül állhattam oda a Terep100 rajtjához.
Reggel felvettem Robit, aki a T50-en indult és együtt gurultunk ki a Klebibe. Az iskola környékén és odabenn a tornateremben is rengeteg ismerőssel találkoztam. Ki rajtszámmal, ki pedig segítői pólóban. Sokáig morfondíroztam, hogy szemüvegben vagy kontaktlencsében induljak-e, végül az utóbbi mellett döntöttem.
A rajt az iskola udvaráról kicsit kaotikus volt, de Janival próbáltunk egymás mellett maradni. Sajnos a hátizsákomba tett túrabot szétrázta a zsák cippzárját (Nem futottál edzésen zsákkal-bottal? Felírni terep edzéshez magamnak: futni teljes menetfelszerelésben is. - rrroka), és kétszer is kiestek a cuccok, amiket össze kellett szedni. Janit próbáltam utolérni a szerelésigazítás után, de az első emelkedőn az ösvényen kígyózva sétáló libasor eltérített ettől. Meleg volt és az erdő még kicsit fokozta. Minden rendben ment, abból is látszott, hogy sorban hagytam le az előttem futókat. Az első frissítőnél Csere Kriszta és Ulrik osztották az ételt, italt. Olajbogyó sajt és sok folyadék ezt vettem magamhoz (Ehhez hilltop félszáraz fehér bor passzol. - rrroka). Dilisünivel és Levivel folytattuk tovább. A következő emelkedők egyikén üzembe állítottam a túrabotot (többször kellett utánállítanom, mert nem húztam meg eléggé). Hátizsák igazítás ismét, Süni és Levi ekkor léptek el. A bottal könnyedebb volt a közepes emelkedők megfutása. A következő faluban (Pilicsaba) már az első kútnál többen zuhanyoztunk, aztán jött a következő frissítő pont. Eszünk, iszunk, beszélgetünk. Próbáltam a 100 kilométerre gondolva okosan, nem túl kapkodva frissíteni. Utolértem Dilisünit, aki már kezdte fájlalni a lábait. Jött egy homokos út az erdőn keresztül Piliscsévig, ahol is a kocsmák teraszán sörözgetve beszélgető helyiek, némi fejcsóválással vették tudomásul a futók elhaladását. Csév után kis dimbes-dombos részen keresztül jutottunk Klastrompusztáig. Ezen a részen a legrosszabb az árnyék hiánya volt. 11 óra felé jártunk, hihetetlen volt a mezőkön a hőség. Klastrompusztán cipőmet levéve kicsit zoknit igazítottam és benyeltem az első gélemet. Tudtam, hogy masszív emelkedő jön Dobogókőig. Itt értek be a Belus testvérek, de ők 50-re készültek nem is depóztak sokáig, Megjött még pár ismerős, többek között Ebola (Érdekes név. :) - rrroka) is Lord kutyával, akikkel Dobogókőig előzgettük egymást.
Dobogókőig kb. 7 kilométer emelkedő. Séta, futás, séta, futás, séta, séta, futás. Mielőtt kiértünk volna a Pilisszentkeresz – Esztergom – Dobogókő hármas kereszteződésbe Szasza fényképezgetett minket (Az fenti fotót ő csinálta? - rrroka). Az út túloldalán történt, hogy valami kövön rosszul léphettem, vagy csak a múlt héten (sőt még hétfő is) rendetlenkedő derekam jelezte, nem lesz ez így jó. Kicsit óvatosabban próbáltam menni felfelé, de nem javult. Mire felértem tudtam, hogy nem lesz meg a 100. Nem volt az erővel gond, csak nem akartam nagyobb bajt magamnak. Végül is hétfőn még az sem volt biztos, hogy egyáltalán részt vehetek a versenyen. Fenn a tetőn Rodriguez és Nagy Peti frissítettek. Mondtam nekik, hogy 50-ig megyek. Megpróbáltak még rábeszélni, de én éreztem, hogy akárhogy szeretném nem biztos, hogy jó lenne (Hú micsoda beszámoló lett volna, ha továbbmész, lehet, hogy utána nem akarnék terepversenyre menni... - rrroka). Lefelé RaZo és Lütyő kutya kísértek. Egy meredek lejtőnél látótávon kívül kerültek, de a következő frissítőnél ismét találkoztam velük meg Ebolával és Lorddal is. Közben tettem egy kétbetűs kitérőt, és majdnem zúgtam egy óriásit. Ilyen még nem volt. Belerúgtam egy kőbe és abban a pillanatban a talpam és a vádlim egyszerre kapott görcsöt. De amilyen hamar jött, úgy vége is lett egy kis nyújtással. A dömösi ponton Szesze és Ulrik mindenkit lezuhanyoztatott kannából (Vizespóló verseny? - rrroka). Frissen be a faluba.
Ott a sok kiránduló között, akik a Rám-szakadék és a Prédikálószék közül is választhattak, megindultunk a hírhedt út felé, amely a Vadállóköveken keresztül vezet fel a Prédikálószék csodás panorámájáig. A faluból felhívtam a feleségemet, hogy 50-nél kiszállok, és nagy vidáman nekivágtam a borzalomnak 4,3 km a Szentfa-kápolnától a Prédikálószékig 510m szintkülönbség, benne a Vadállókövek 2 kilométere 381m szinttel (Ez sípályának is elég lenne. - rrroka). Az eleje jól ment, felbotoztam a Vadállókövekig, aztán viszonylag simán felmentem a köveken is. Lehet, hogy jót tett, hogy a kápolnánál benyomtam 2 db kofeines gumicukrot, amit a múltkor Csanya ajánlott?! A kövek tetején kicsit megpihentem nézelődtem. Időben voltam. Végülis a nagyjából 1 óra, amit ezzel a 4,3 kilométerrel töltöttem, az szerintem egész jó idő…
Fenn a Prédin elgondolkoztam, hogy jövőre itt nyitom meg a „7 Csanya” pólóboltot –szerintem egy nap alatt kitermelem az összes nevezési díjamat… ("Hate"? - rrroka) Innen lefelé csak pici szinttel már nagyon nagy vidámság volt. Szinte csak előzgettem, főleg T100-as kollégákat egy-két szó és mentem tovább. Volt közülük több is, aki szintidőn belül végigment, pedig itt még azt mondta, hogy nem fogja tudni megcsinálni. Én a végét élveztem és sikerült még 6 perc alatti kilométereket is futnom, úgyhogy elégedett voltam. Éreztem menne még, de a derekamnak nem kellett a még 50 kilométer. Janival a rajt után ismét találkoztunk pihegtünk kicsit a Kisrigó kertjében, majd különbusszal vittek minket vissza a Klébibe.
Jó volt és tanulságos. Most már tudom mit kell tenni, hogy meg legyen a T100. Csak egy picit kell több terepet belevinni az edzésekbe, mert ennyivel is simán meglehetett volna (Meg restaurálni a bokát és a derekat. - rrroka). Tudom hogy most is megtettem mindent, de az egészség fontosabb mint egy plecsni. Örülök neki, hogy emelt fővel tudtam feladni abbahagyni egy versenyt. Mert meg tudtam magamnak mutatni, hogy tényleg minden fejben dől el.
Bitliszbá, köszönjük a beszámolót és gratulálunk! :)
További Terep50/100 beszámolók:
(Szóljon ha valaki kimaradt!)
Idén is részt veszünk a BSI által pár éve meghirdetett Szentivánéji Futókalandban.
Hát így. Nem futottam túl gyakran (összesen csak 10 alkalommal!), de azért belefért pl. egy 
Lemúr Mikit is megcsapta a terepfutás hangulatának szele, mondta hogy vasárnap kocsikázzunk ki Sóskútra, ahol egy szép nagy dombban van pár megkezdett kőfejtés és egyéb barlang, remek kirándulófutás lehetőségét vetve fel. Nem biztattam nagyon a részvétellel éjszakába nyúló italozós hússütés miatt, de aztán, bár a partin jól fogyott a szesz, valahogy mégsem lettem fejfájós-egésznapfekvős, így háromkor bepattantunk Lemúr öreg verdájába, és elautókáztunk Sóskútra. Kicsi feleségem is velünk tartott, az egy óra futásunk alatt ő egy jókora sétát tervezett be. Bemelegítésnek megnéztük a fejtés a hegy oldalában, majd felrobogtunk a dombra és le a túloldalán a kálváriák között, azt latolgatva merre is tovább.
Utolsó kommentek